Ütős és elgondolkodtató „ideiglenes emlékművet” avattak Drezdában. Csak április elejéig lesz látható, mégis nagyobb vihart kavart, mint sok, az örökkévalóságnak szánt köztéri

Így került közelebb Aleppo Drezdához

Ütős és elgondolkodtató „ideiglenes emlékművet” avattak Drezdában. Csak április elejéig lesz látható, mégis nagyobb vihart kavart, mint sok, az örökkévalóságnak szánt köztéri mű az utóbbi években.

2017-02-13

A három kiselejtezett, függőlegesen felállított autóbuszból létrehozott installáció a város történelmi központjában, a Neumarkton, a romjaiból újjáépített Frauenkirche tőszomszédságában kapott helyet, és egy német anyától és szír apától Damaszkuszban született, kettős állampolgárságú szobrász- és akcióművész, a 32 éves Manaf Halbouni alkotása. Halbouni Damaszkuszban kezdte el művészeti tanulmányait, amiket anyja szülővárosában, Drezdában fejezett be és azóta is a szászországi fővárosban él. Napjainkban is rendszeresen megfordul Szíriában és természetesen nem hagyja hidegen az ott élők szenvedése.

Most felállított drezdai munkáját közvetlenül mégsem helyszíni tapasztalatai inspirálták, hanem egy olyan fotó, ami 2015-ben járta be a világsajtót és ami egy aleppói útkereszteződésben függőlegesen felállított autóbuszroncsokat ábrázolt. A furcsa konstrukció „feladata” az volt, hogy eltakarja a kilátást az orvlövészek elől és így némileg biztonságosabbá tegye az ott élők mindennapjait. Halbouni úgy gondolta, hogy egy hasonló építmény – egy „mai Szabadság-szobor” – egy másfajta környezetben is alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet a háborúk okozta sebekre, a harci övezetekben élő civil lakosság szenvedéseire – és érthetővé tegye, mi kényszeríti az ott élőket menekülésre.

Manaf Halbouni.Forrás: tag24.de

Tervének megvalósításához érzékeny terepet választott: a rendkivül gazdag történelmi és kulturális hagyományokkal, napjainkban is pezsgő szellemi élettel büszkélkedő Drezdában a német átlagnál lényegesen magasabb a szélsőjobboldali, rasszista nézeteket vallók aránya; korántsem véletlen, hogy 2014-ben itt alakult meg az ún. Pegida mozgalom (a betűszó jelentése: Európai hazafiak a Nyugat iszlamizálása ellen) és jelenleg is itt a legerősebbek a pozíciói.

Nemcsak a helyszín, az időpont is érzékeny: az emlékmű felavatása csak néhány nappal előzte meg a február 13-i emléknapot; 1945-ben e nap éjszakáján bombázta rommá az amerikai és a brit légierő a várost, legkevesebb 25 ezer halottat hagyva maga után. A hivatalos megemlékezések mellett ilyenkor a szélsőjobb is aktivizálja magát és igyekszik Németországot a háború áldozataként feltüntetni. A fiatal művész ráadásul vétlen módon ugyan, de hagyott maga ellen egy támadási felületet: az eredeti 2015-ös aleppói fotón a felállított buszok tetején egy olyan szervezet zászlaja látható, amit Európában a terrorizmus támogatójaként tartanak nyilván. Azonban – feltehetően épp ezen okból – a képet közlő legtöbb  újság, így a londoni The Guardian is, ahol Halbouni találkozott vele, a zászlót egyszerűen levágta a fotóról.

Ő már csak a művéről kialakult vita kezdete után látta az eredeti képet, ami, mint hangsúlyozta, korábban sem térítette volna el tervétől, tekintve, hogy az Aleppóban felállított buszoknak egyértelműen humanitárius rendeltetése volt, és különben is, Szíriában olyan áttekinthetetlen a helyzet, hogy nemigen lehet kibogozni, ki kivel van. Az ő célja az, hangsúlyozta, hogy rámutasson a szenvedésre, s ugyanakkor reményt is adjon, hiszen míg az eltévedt golyóktól védő buszok a háború borzalmait jelzik, az újjáépített Frauenkirche épp azt bizonyítja, hogy a szenvedésnek véget lehet vetni, van remény, esély a békére és az újjáépítésre.

Ez az aleppói fotó ihlette Manaf Halbouni munkáját. Fotó: Karam Al-Masri /AFP, forrás: artdaily.com

A szélsőjobb már az emlékmű felállításának tervére is aktivizálta magát, a szidalmakból és az életveszélyes fenyegetésekből nemcsak a művésznek jutott ki, hanem Dirk Hilbertnek, a város polgármesterének is, akinek már tavaly elrendelt rendőri védelmét most tovább erősítették. Hilbert egyébként az FDP színeiben politizál, de 2015-ben civil egyesületek képviseletében indult a polgármesteri székért, amit a második fordulóban többek között a Pegida jelöltjének támogatásával nyert el a Szociáldemokrata Párt jelöltjével szemben. A művész az installálás idején mindvégig a helyszínen tartózkodott, nem csak azért, hogy irányítsa a munkát, hanem azért is, hogy számos aktivistával karöltve elmagyarázza az érdeklődőknek – köztük azoknak is, akik elutasítják az emlékművet – hogy mit szeretne munkájával elérni. Sokakat azonban nem érdekeltek ezek az érvek; ők az emlékmű avatásának megzavarásában élték ki magukat, és mocskolódó bejegyzésekkel árasztották el az internetet. Az „idiotizmus”, a „művészi szabadság megerőszakolása”, a „gyalázat” a legenyhébb bejegyzések közé tartoztak. A dolog olyan méreteket öltött, hogy több, az emlékműről tudósító weboldal egy-két nap után letiltotta az írásaihoz fűzött kommenteket. 

Emlékmű. Manaf Halbouni installációja a drezdai Frauenkirche előtt. Forrás: Wikipedia

Van azért az éremnek pozitív oldala is: a projekt mellett nagyon sok intézmény állt ki, élükön a Kunsthaus-szal és a Bundeswehr Hadtörténeti Múzeumával; ezek az intézmények és magánalapítványok állták az emlékmű felállításának költségeit. Sok helyi lakos pedig azért vonult az utcára, hogy tiltakozzon a szélsőjobb akciói ellen.

Az emlékmű avatása a projekt mellett következetesen kiálló polgármestert is új felismerésekkel gazdagította. A reakciókat – szemmel láthatóan felindultan – rémisztőnek nevezte és hozzátette: „Azt hittem, hogy ennél azért már előbbre tartunk”. Úgy tűnik, ebben tévedett.


Szerző: Emőd Péter
Cimkék: kortárs művészet, public space, public art,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

Életjel Szíriából: graffiti a romokon

Tammam Azzam a kreativitás szélsőségeivel szembesít: találatokat szenvedett szíriai épületeket állít párhuzamba a nyugati művészet ikonjaival. Londonban és Beirutban most egyszerre állít ki.

Művek a polgárháborús Szíriából Londonban

A P21 Galéria tárlata a szíriai humanitárius válságra reflektál. A művek egy részét a polgárháborús Szíriából csempészték ki, más alkotásokat környező országok menekülttáboraiból vittek Londonba.

Menekültekről, pátosz nélkül. Művészet és migráció 4.

A média, de a művészet is sokszor torzítja a menekültekről való beszédet. Pátosz, esztétizálás vagy rémüldözés helyett tárgyilagosan, szolidárisan kellene megszólalni. Sigrun Drapatz, német művész.