A természet a kortárs művészetben címmel rendeztek szimpóziumot még a múlt hónapban, Egerben, a Kepes Központban. Az építészeti szekcióban mutatta be Turányi Bence építész és Batár Zsolt épületfotográfus közös projektjüket, a Fotográfus Házát. A lakóházat a Média Építészeti Díj 2013 nemzetközi zsűrije és a közönség is beválasztotta a tavaly elkészült legjobb hat hazai épület közé. Az artPortalnak az építész mesélte el a ház történetét.
Turányi Bence (T.B.): Batár Zsolt épületfotóssal 2006-ban találkoztunk először, amikor elhozta megmutatni azokat az épületfotóit, amelyeket a Kopaszi gáton készített. Akkoriban már javában épültek ott az irodánk által tervezett pavilonok. Amikor megláttam a Zsolt által készített első sorozatot, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Akkor készültek a képek – ez néhány napot jelentett mindössze –, mikor a pavilonok acél fehér tartószerkezete, a falakat a külvilágtól elválasztó fekete hőszigetelő réteg, illetve a homlokzati fapaneleket tartó lécváz már rajta volt a házakon, de a végleges homlokzatburkolat, a rétegelt lemezből készült fatáblák még nem. Egy nagyon különleges, befejezés előtti, illékony pillanatot ragadtak meg a képek, és az épületeknek egy másik arcát mutatták meg, mint amit én a fejemben őriztem róluk.
artPortal: Miért volt ez ilyen revelatív élmény? A szerkezetet tudták másképp megmutatni ezek a fotók?
T.B.: Nem új információt hordoztak, hanem azt villantották fel, hogy ez a még befejezetlen állapot bizonyos nézőpontból akár véglegesnek is tekinthető, és hogy mindaz, ami ezután rákerül az épületekre, elvesz egy kicsit az őszinteségükből és az erejükből. Kisimít, elfed olyan törvényszerűségeket, belső tartalmakat, ami hozzátartozik egy ház lényegéhez.
Mondjuk úgy, ahogy a ruha eltakarja a test lényegét?
T. B.: Igen, vagy ha egy másik hasonlatot veszünk, olyan volt így látni az épületet, mint smink nélkül látni egy nőt. A smink megszépít, kiemeli az előnyös tulajdonságokat, de nem a tiszta, pőre valót mutatja. Visszatérve a Kopaszi gáton álló pavilonokra: tisztában voltam azzal, hogy a köztes állapot túlságosan radikális ahhoz, hogy azok az épületek „úgy maradjanak”. De a fotók felkiáltójelként emlékeztettek arra, ami már korábban megfogalmazódott bennem, és ami az édesapámmal, Turányi Gáborral folytatott szakmai beszélgetéseinkben gyakran előkerült, hogy akkor tud igazán megítélni az ember egy házat, ha azt több készültségi fázisban látja. A kész állapot, vagy az épületfotó, amelyet egy kész épületről látunk, már gyakran torzít, hamisít, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.
Terv: Turányi Bence, T2 a. Stúdió. Fotók: Batár Zsolt
A fotók okozta élményt elraktározta, és kapcsolatban maradtak Batár Zsolttal?
T.B.: Igen, az az érdekes, hogy ezt a témát már akkor, az első találkozásunkkor felvetettem Zsoltnak, aki ugyan nem építész, de nyilván nagyon érdeklődik az építészet iránt. Később, más épületeink és képek kapcsán is sokat beszélgettünk építészetről. Néhány évvel később Zsolt megkeresett, hogy tervezzem meg a saját családi házát.
Amelynek már a helyszíne sem mindennapi…
T.B.: Bár a képek alapján nagyon idealisztikusnak tűnik, de a valóságban nem annyira könnyű helyszín. Egy pilisi falu szélén az utolsó telek, amelynek egyik oldalán kezdődik az erdő. Bizonyos fotókon úgy tűnik, mintha az erdő közepén lenne, de azért ez csalóka, mert valójában csak egyik oldalról keretezi erdő. Nagyon inspiráló és szép környezet, egyértelműen adódott a lehetőség, hogy ezen a helyen a természetre közvetlenül reflektáló épületet lehet létrehozni.
Ritka helyzet, hogy építész és építtető viszonylag jól ismeri egymást. Voltak azért vitáik az alapanyagokról vagy a formákról?
T.B.: Mivel nagyon sokat beszélgettünk korábban, az alapvetéseket néhány perc alatt tisztáztuk az elején. A ház szerkezete és az anyaghasználat ebben az esetben nagyon szorosan összefügg. Ez egy stratégiai döntés volt, ami a mai napig meghatározza ennek a háznak a lényegét. Egy olyan előre gyártott, rétegelt-ragasztott fapanelt választottunk, amelyet részletes tervezést követően, pontos „szabásminta” alapján egy csúcstechnológiájú asztalosüzemben készítenek elő az összeszereléshez. Ez egy osztrák technológia, amely Ausztriában eléggé elterjedt, bizonyos területeken szinte mindennaposnak mondható. Két szempont miatt döntöttünk mellette: egyrészt nagyon pontosan és gyorsan összeszerelhető a helyszínen, tehát tiszta és gyors építést tesz lehetővé. A helyszíni összeszerelés tokkal vonóval két nap volt, persze az alapozás már előtte megtörtént. A másik fantasztikus előnye, hogy a ház falai belülről egy meleg, puha, bútor minőségű fa felületet adnak, amelyet persze be lehet bugyolálni gipszkartonnal, de szerintünk ennek nincs értelme, így Zsolt házában is „csupaszok” a falak.
Íves formákat lehet csinálni ebből a szerkezetből? Vagy ez fel sem merült?
T.B.: Nem, ebből a fapanelből nem lehet íves házat építeni, úgyhogy ilyen szempontból meg volt kötve a kezünk. Fontos még, hogy alacsony költségvetésű épületet kellett létrehozni, és mivel a fapanelről szóló döntést meghoztuk, a büdzsé jelentős részét erre költöttük. Részben ez a kényszer, illetve a Kopaszi gát kapcsán említett „reveláció” vezetett oda, hogy a homlokzatképzést nagyon nem tradicionális módon oldottuk meg. Alapvető cél volt, hogy az épület rétegről rétegre valósuljon meg, minden rétege a maga nyerseségében használható és szép legyen, valamint szervesen tudjon növekedni, és az éppen aktuális állapotban működni. Első etapban elkészült a faszerkezet, és beköltöztek a házba. Egy téli szezont követően rákerült a hőszigetelés, erre pedig a legegyszerűbb megoldásként egy fekete homlokzati membránt tettünk rá, amely belülről páraáteresztő, kívülről pedig vízszigetelő tulajdonságú, pont olyan, mint egy jó kabát. Télen melegít, nyáron szellőzik. A rá következő évben aztán felkerült a függőleges lécváz, amellyel ezt a fekete membránt jobban rászorítottuk az alatta lévő szerkezetre.
Ez esztétikai okokból történt?
T.B.: Nem, ennek a lépésnek is alapvetően technológiai oka volt, egy év után már látszott, hogy a membránt le kell szorítani az illesztéseknél.
Tehát nem terveztetek meg mindent az elején, inkább rugalmasan reagáltatok a „realitásra”?
T.B.: De igen. Fontos, hogy egy előre kitűzött végállapot lehetősége pontosan át legyen gondolva és meg legyen tervezve. Ez ebben az esetben egyébként egy hagyományos, természetes deszka burkolat lehetősége. De kimondottan cél volt, hogy meg lehessen állni egy „közbülső állomásnál”, szellemi szempontból az is kész, befejezett állapot legyen. Zsolt természetesen végigfotózta a ház megszületését, és a képeken jól látszanak a fázisok, az épület különböző életszakaszai. Mi minden fázisba azt láttuk bele, illetve arról beszélgettünk, hogy ennél jobb már nem is lehet, pont ilyet szerettünk volna. Azután rákerült a következő réteg, és egymásra néztünk, hogy ez így még jobb. Ez a fajta „lassú építkezés” egy nagyon izgalmas szellemi játék, de azt hozzá kell tenni, hogy egy átlag megrendelőnél, illetve egy más építési módnál nem működik. Ehhez kell a személyes összhang és bizalom, egy olyan építtető, aki hozzám hasonlóan szakmai kihívásként, kísérletként is tekint a házra, másrészt szükség van megfelelő építészeti vízióra és technológiákra is. Egy hagyományos, falazott épület befejezetlenül nem jó, ellentétben ezzel a házzal, ami „félkészen” is készen van.
Turányi Bence és Batár Zsolt. Fotó: Peter Sägesser