A médiaművészeti alkotások megőrzéséről, bemutathatóságáról tart szimpóziumot a budapesti Ludwig Múzeum. Ahhoz a médiaművészeti kiállításhoz kapcsolódva, amely a héten még látható, és a „Mentés másként” címet viseli. A Ludwig Múzeum restaurátorát, Kónya Bélát, a kiállítás Peternák Miklós melletti másik kurátorát kérdeztük a médiaművek és az „anyagtalan” művek megőrzésének problémáiról.
„Mentés másként”. Mi marad az új médiaművészetből?
2017. március 26-ig.
MAPS 2017 Media Art Preservation Symposium, Ludwig Múzeum
2017. március 23-24.
aP: Magyarországon ez az első kortársművészeti kiállítás, amineka kurátora egy restaurátor. Hogyan kap a restaurálás főszerepet egy médiaművészeti kiállításon és mit szól ehhez a restaurátor szakma?
Kónya Béla (K.B.): Az az érdekes, hogy sokan megkérdőjelezik a kortárs médiaművészet restaurálását és nem értik, hogy egyáltalán mi a célunk ezzel a kiállítással és konferenciaszervezéssel. A klasszikus felfogás szerint maga a tárgy megőrzése a fontos, és felmerül a kérdés, hogy miért kell ezzel egyáltalán foglalkozni? Ez viszont bennem vet föl számtalan más kérdést. Ha valaki restaurálással foglalkozik, akkor különböző nemzetközi szabványoknak és chartáknak kell megfelelni, ami biztosítja, hogy a műtárgy a mindenkori generációk számára hozzáférhető legyen és a legfőbb feladat a restaurátor részéről, ezeknek a műtárgyaknak a hosszú távú megőrzése, ami a médiaművekre is vonatkozik.
Mentés másként. Kiállítási enteriőr. Fotó: Talabér Géza / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum adattára
aP: A kérdés mögött ott a dilemma, hogy mit is jelent a restaurátorok számára a műtárgy akkor, ha nem tárgyiasult formában jelenik meg? Mint például egy performansz, vagy happening esetében…
K.B.: A happeningekről és performanszokról, azok a dokumentációk maradtak fenn, amik nem „kincsként”, műtárgyakként jelentek meg, de ma már ezek az egyetlen bizonyítékai az eseményeknek, amelyeket megőrzünk és bemutatunk. A médiaművek restaurálásának kérdése akkor merült fel először bennünk, amikor 2010-ben a brüsszeli BOZAR kölcsönözte tőlünk Forgách Péter Dunai Exodus című művét. Nem rendelkeztünk olyan dokumentációval, amivel a művész jelenléte nélkül installálni tudtuk volna a munkát. Ez egy komplex, ötcsatornás munka és restaurátori szempontból ez volt az első olyan kihívás, amikor azzal szembesültünk, hogy nem lehet anyagában felmérni a munkát. Nem lehet olyan állapotfelmérést készíteni, mint egy festményről, vagy szoborról. Az állapotfelmérés lényege, hogy a különböző hibákat, problémákat rögzíteni tudjuk a dokumentációban, itt viszont nem tudunk miről információt rögzíteni, mert a mű fizikailag csak akkor létezik, ha fel van állítva és installálva van egy kiállítótérben. Arról nem is beszélve, hogy a projekcióhoz öt egyedi vetítő tartozik és folyamatos technikai cserét, folyamatos technikusi háttértámogatást igényel. Nemzetközi szinten sincs még tisztázva teljesen, hogy mit kell tenni a problémás esetekben. Az egész kiállításnak és a kutatási folyamatnak ez az egyik alapja. Ezért egy konferenciát kezdeményeztem, ami 2015-ben meg is valósult. Megkerestük Oliver Grau-t a kremsi egyetemen, továbbá Gaby Wijers-t az amszterdami LIMA igazgatóját, valamint sikerült olyan professzorokat és restaurátorokat meghívni Európából, akik ennek az elméleti hátteréről beszéltek. Egy diskurzus keretében megteremtették annak az alapjait, hogy elindítsunk egy folyamatot a Ludwig Múzeum muzeológiai problémája kapcsán. Világossá vált, hogy gyakorlati szempontból is szükség van egy stratégiára, aminek a lépéseit előre meg kell határozni, és azt követve el tudjuk kezdeni a munkát. A következő lépés abba az irányba mutatott, hogy a médiaművek esetében nem lehet a művészek bevonása nélkül feltárni a valóságot és a művek létrehozásának körülményeit rögzíteni.
Komoróczky Tamás: Lullaby, 2004, videó, loop, 4′ (részlet) © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest
aP: A restaurátor munka egyik alapvetése volt eddig, hogy főként olyan műveket restauráltak, amelyeknek az alkotója már nem élt. Ebben az esetben viszont most az alkotó instruálja a saját művének a restaurálását. Tehát a restaurátor munkája kevésbé önálló?
K.B.: Eddig ugyanúgy együtt kellett működni más tudományágakkal. Volt interdiszciplináris együttműködés laboratóriumok szakembereivel, kutatókat kellett bevonni, és művészettörténészeket is, hogy a háttérinformációk birtokában, de legfőképpen anyagukban meg lehessenőrizni a tárgyakat. A médiaművészetnél ki kell lépni az anyagiságból, mert a tartalom nem kézzel fogható, hanem ha a digitális művekre gondolunk, akkor ezek elektronikus file-ok, vagy csak adatok formájában léteznek. Ez is számos kérdést vet fel, gondolok itt St.Auby Tamás Mutáns tablójára, ami egy akciójának a dokumentációja, és a ’70-es években készült, videóra. Most digitalizált formában játsszuk le azt, amit eredetileg egy video lejátszón mutattak be. Ugyanúgy át van játszva az összes hiba, ami a videoszalagon időközben keletkezett és többszöri átjátszásoknak a hibái is megjelentek ezen a digitális file-on, ami önmagában nem hordozná ezeket a technikai problémákat. Van egy tablója ennek az objektnek, és a kérdés ugyanaz: a polaroid fotók már digitalizált formában vannak újra nagyítva, ami kicsit ellentmond a polaroid jellegének, amikor a kép, a készüléséből adódóan csak egyetlen pillanatról szól.
aP: A média-restaurálás kérdése mintha váratlanul érte volna a restaurátorokat. Pedig a video és a polaroid már régóta létezik, az átírások problémája sem új keletű, és persze régóta tudnak a műanyag fotópapírokról is. Itthon még nincs túl sok fotó restaurátor, csak pár nevet sorolhatunk: Papp Judit, Sor Zita, Ormos József. A médiaművészet eszközeinek és ezzel a médiaművek bemutatásának is volt egyfajta evolúciója az elmúlt negyven évben, a restaurátor szakma figyelemmel követte ezt?
K.B.: Peternák Miklós számos előadást tartott már arról, hogy a művészek a ’60-as években vették észre – főleg Magyarországon –, hogy az alkotási folyamatnak van egy olyan aspektusa, ami nem egyfajta kincsképző funkcióban jelenik meg. A restaurátoroknak a közelmúltig, mindig egy muzeális tulajdonban, vagy intézményben, közparkban megjelenő műemléket vagy műtárgyat kellett restaurálniuk. Ott nem fordult elő, hogy nem az anyagszerűségben kell analizálni, mint a hagyományos értelemben vett műtárgyaknál.
Mentés másként. Kiállítási enteriőr. Fotó: Talabér Géza / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum adattára
aP: Szükségszerű-e, hogy az anyagi természetű „kincs” a restaurálás szemléletében különbségeket hoz létre a kortárs médiaművek megőrzésénél? Miben mutatkozik meg ez a nagy különbség?
K.B.: Már a gyűjteményekben is vannak olyan tárgyak, amikhez különböző technikákat kell használni, vagy technológiákat kell keresni és nem csak médiaművészetre gondolok, hanem akár a plexi tárgyakra is. A Ludwig Múzeum gyűjteményében megtalálható például Joe Tilsonnak a ’60-as években készült sorozata, ami öt részből áll. Szerencsétlen módon egyszer leesett, mert nem volt jól rögzítve a falra – ez még a Ludwig előző épületében, a Várban történt. A műtárgy eltörött, és a törött elemek elrejthetetlen rögzítési pontjai nélkül nem lehetett volna kitenni a művet. Egy összeragasztott tárgy pedig nem hordozná ugyanazt az értéket, mint amit a művész létre szeretett volna hozni. Itt merült fel a kérdés, hogy ezt a plexi tárgyat anyagában kell-e helyrehozni, vagy reprodukciót készítsünk róla? Végül tavaly készült egy reprodukció, akkor találtunk egy gyártócéget, amelyik a technológiai fejlődés eredményeképpen meg tudta csinálni: 3D-szkennelés segítségével digitálisan le tudták tapogatni a műtárgy felületét és ebből egy negatív formát hoztak létre, amire rá lehetett szívni a plexit.
aP: Marcel Duchamp Nagy üvegje nem jó példa az eltörött műtárgyak további sorsának elfogadására? Bár azt ő maga törte el, és az ő döntése volt, hogy elfogadja így, és onnantól ez hozzátartozik a műhöz.
K.B.: Joe Tilson nem szerette volna, hogy a műve törött maradjon. Az ő koncepciója az volt – mivel ez egy pop art műtárgy – hogy teljes egészében friss és új hatást keltsen, de nyilván, ha egy ilyen tárgy bekerül egy gyűjteménybe, azt már nem lehet garantálni, hogy az mindig új verzióban kerüljön bemutatásra. Ebben az esetben egy olyan cég segítette a munkánkat, amelyik egyébként óriás reklámhordozókat gyárt, különböző cégek nagy plexi logóit.
Hajas Tibor: Az éjszaka ékszerei, 1978, videó, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest
Fotó forrása: Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
aP: Ezek szerint nem a művészet klasszikus eszközeivel lehet ezeket a tárgyakat restaurálni, vagy rekonstruálni, hanem át kell lépni egy határt és folyamatosan keresni kell azokat a technológiákat, amikkel lehetséges a tárgyak megőrzése és bemutatás? Elképzelhető, hogy van olyan műtárgy, amit még egyáltalán nem lehet restaurálni, mert nincs meg hozzá a technológia?
K.B.: Igen és arra is kell figyelni, hogy a műtárgyon ne történjen olyan beavatkozás, ami visszafordíthatatlan. A Joe Tilson-mű reprodukcióját is úgy kellett elkészíteni, hogy bármikor visszaállítható legyen az eredeti állapot, és ha a következő évtizedekben egy jobb technológia kerül elő, akkor azzal lehessen egy még jobb reprodukciót készíteni. Sosem szabad úgy restaurálni, hogy a beavatkozás visszafordíthatatlan legyen. Elkezdtünk interjúkat készíteni azokkal a magyar médiaművészekkel, akik a Ludwig Múzeum gyűjteményén belül vannak – ezek az interjúk is láthatók a kiállításon. Az a céljuk, hogy fel lehessen fedni a munkák jelentéstartalmát, kontextusát, hogy mi az, ami változtatható, és mi az, amit a művész valóban be szeretne mutatni? Mi az, amit meg kell őrizni ezekből az eszközökből és mi az, ami a technológia miatt változtatható? Gondolok itt Andreas Fogarasira is, akinek a most kiállított munkája a Velencei Biennálén került bemutatásra, és bár az általa készített film volt maga a mű, nem volt akkor még olyan fényerősségű projektor, ami megfelelő erővel tudta volna levetíteni a filmet. Többek között ezért is kellett az a box, ami azóta hozzátartozik a műhöz. Walitzky Tamás munkáját is rendszeresen monitoron mutattuk be, de kiderült, hogy ő nem szeretné, ha az animációja körül megjelenne egy objektum (monitor keret), ami zavarja az animáció értelmezését. Ezért a kiállításon bemutatjuk monitoron, ahogyan már szerepelt korábban, és a művész mostani instrukciói alapján a projektorral vetített képet is, a megfelelő méretarányban, így látni lehet a különbséget a kétféle kiállítási szemlélet között.
St.Auby Tamás: Véres film, 1968 – 2010, filmtekercs,tyúkvér, filmtekercs tároló doboz, szigetelőszalag, papír, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest – Fotó forrása: Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
aP: Magyarországon nem jött létre egy önálló médiaművészeti múzeum, amilyen a karlsruhei ZKM (Zentrum für Kunst und Media), ami tömegesen vonzza a látogatókat pusztán a médiaművekkel, interaktív média installációkkal és innovációkkal. A C3 fontos műhely volt és maradt is több szempontból, de egy önálló múzeumi intézményben lehetőség lett volna a kutatásmódszertan és a restaurálás, alapjait is letenni. A Ludwig Múzeum gyűjteményében találhatókon kívül nagyon sok médiaművészeti mű és műfaj jelenik meg itthon. Milyen jövőbeli lehetőségei vannak egy olyan műfajnak, ahol a korszerű tárolás és bemutatás mellett a megőrzés is ilyen fontos szerepet kap?
K.B.: Most szeretnék kialakítani egy olyan médiaművészeti módszertani központot a Ludwig Múzeumon belül, ami összefogja ezt a területet, és párbeszéd indul el a nemzetközi intézményekkel. A MAPS 2017. szimpóziumra is érkeznek szakemberek többek között a ZKM-ből, restaurátorok a new york-i MoMA-ból, a New York Universityről, itt lesz Wolfgang Ernst a berlini Humboldt egyetemről, vagy Gaby Wijers Amszterdamból. Szeretném elérni, hogy kialakuljon egy közép-európai diskurzus.
Tót Endre: TÓTalJOYS, 1975–1976, video, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest – Fotó forrása: Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum