A Crosstalk 8 videófesztivál csütörtöktől vasránapig zajlik Budapesten, és idén a The Posthuman címet viseli. Négy helyszínen lesznek vetítések és események: a belvárosi Lärm techno klubban, a Rombusz terasz foghíjtelkén, a budai Sziklakórházban és egy workshop erejéig a Horizont Galériában. A Crosstalk évek óta jelen van a művészeti- és méditérképen, és mégis mintha minden alkalommal újra el kellene mondani, mi is ez. Talán azért, mert se nem szorosan vett filmes, se nem képzőművészeti esemény? Vagy inkább azért, mert önmagát is kénytelen újradefiniálni, hiszen a terület, amellyel foglalkozik, azaz a videó, folyamatosan változik. Német Szilvit, a Crosstalk projekt vezetőjét és egyik kurátorát, a fesztivál motorját kérdeztük.
Crosstalk Video Art Festival ╲ Edition 8 – The Posthuman from Kitchen Budapest on Vimeo.
aP: Csak nekünk tűnik úgy, hogy mindig ott voltatok a horizonton, de valahogy nem „szervültetek” a kortárs művészeti események közegében?
Német Szilvi (N.Sz.): A Crosstalk mindig is single channel videókkal foglalkozott, ebben nincs sok rejtély, amit talán nehéz követni vele kapcsolatban, az a háttérintézmény változása. A fesztivált Török Adrien hívta életre 2008-ban, majd 2011-től Eikével, Sugár Jánossal és Alan Siegellel vettük át tőle a program lebonyolítását és a zsűrizést – akkoriban még az Open Call-ra, azaz a pályázatunkra érkező videók adták a fesztivál egész tartalmát. Amikor indult, kicsit úgy nézett ki az egész, mint egy Vimeo Staff Pick válogatás: bárki küldhetett bármilyen mozgóképes anyagot a világ minden tájáról, tehát az esemény típusának és a tartalomelőállítási oldalnak a koncipiálása teljesen az amatőr videózás berobbanásával szinkronban zajlott. 2016-ra ezt a formátumot alaposan át kellett gondolni, nyolc év alatt sok minden változott, a videómegosztó platformok egyre bővülnek, gondoljunk csak a Vine-tól a Coub-ig, a valóban minőségi kontentet viszont felszippantotta és beárazta vagy a kreatív ipar, vagy a kortárs képzőművészet. Úgyhogy nekünk is máshol kellett keresni. Úgy gondolom, ez egy fontos strukturális váltás volt részünkről, úgymond felnőtt a fesztivál, és idén előszőr profi gárdával és nemzetközi lineuppal dolgozunk együtt.
Német Szilvi
aP: Honnan érkeztek akkor a videók?
N.Sz.: Kezdem onnan, hogy valóban nem egyértelmű, hogy minden évben belevágunk-e a Crosstalk megrendezésébe vagy sem. Amikor meghirdettük a felhívást (mert azért az mégiscsak van), szembesülni kellett azzal, hogy alig van használható tartalom, hiába érkezett be kb. 300 videó, pénz sincs rá nagyon, és ezek így összeadva elég visszatartó erőt kellett volna, hogy jelentsenek. Ami átbillentett, hogy talán mégiscsak lehet profin is csinálni valamit, az egy pozsonyi látogatás alatt történt. A HIT Galériában tavaly ősszel ki volt plakátolva az olasz filmrendező, Yuri Ancarani Trilógiájának a vetítési időpontja, és az a tény, hogy egy ilyen kaliberű rendező odaadja a vetítési jogokat egy ilyen kis galériának, visszahozta a bizalmamat. Yuri-t az akkori szerelmem ajánlotta a figyelmembe, aki látta külföldön, és amikor visszaírt az agent-je, hogy mehet a film, onnan indult el komolyan a Crosstalk szervezése. Emellett folyamatosan figyelem a hasonló profilú, külföldi fesztiválokat és eseményeket: az utrecht-i Impakt fesztivál, a berlini Transmediale, a Berlinale Forum Expanded szekciója, a londoni Goldsmith vagy az ICA különböző vetítési eventjei, vagy akár az először megrendezett New York City Drone Film Festival fontos támopontok voltak a művészek kiválasztásához. Idén Nolasco-Rózsás Líviával adjuk ki ketten a kurátori team-et, ő jelenleg a karlsruhe-i ZKM – Zentrum für Kunst und Medien-ben dolgozik, ez pedig óriási networköt csatornázott be a fesztiválba. Oyan nemzetközi sztárművészek is elérhetőkké váltak (James Bridle, Ubermorgen, Zach Blas), akikről korábban álmodni se mertünk.
aP: Idén olyan helyszínekre viszitek a vetítéseket, amelyek nem szokványosak, nem is művészeti helyszínek.
N.Sz.: Minden évben dilemma a helyszínválasztás, mennyire legyen offspace vagy sem. A nem hagyományos vetítési helyszínek felé húzás a fesztivál utóbbi kiadásánál erősödött fel: tavalyelőtt a Szabadság téren is vetítettünk többek között, ez infrastrukturálisan jóval nagyobb nehézséget okoz, mint ha csak simán bevinnénk a programot egy moziba vagy egy galériába. Ez utóbbi felállásra is volt már példa, én azonban szeretem összekötni az egyes vetítési blokkok témáját egy erős atmoszférával, ami eleve megágyaz hangulatilag, többletjelentéssel bír és, ha bejáratott helyről van szó, azt a szubkultúrát is jobban megszólítja. Az elmúlt években amúgy is artikulálódott egy olyan trend, hogy a single channel videókat a művészek egy totális környezet részeként képzelik el, amiben fontossá válik, hogy mire ülsz, mi vesz körbe és ez a legkevesebbszer jelent egy vásznat és egy vetítőt. Mivel nincs lehetőségünk jelenleg installációkban gondolkodni, maga az épület jelenti ezt a keretet: a Larm fekete, obskúrus doboztere, a Sziklakórház földalatti labirintusa és szűk terei, vagy éppen egy utcafrontról kibombázott épület helye, hogy a Rombusz teraszt is említsem.
Nolasco-Rózsás Lívia James Bridle ‘A Flag for No Nations’ zászlajával a ZKM előtt
aP: A Sziklakórház nem túlságosan erős hely? Annyira, hogy akár az értelmezést is befolyásolja. Odabent olyan, mintha visszalépnél 1944-be. Igaz, lassanként kint is…
N.Sz.: Erős, az biztos, és kicsit féltem is, hogy a panoptikumszerűen berendezett műtő vagy beteggondozó tér a Terror Háza, vagy itt a várkertbazáros centenáriumi kiállításhoz hasonlóan akar „élményszerűen” visszaidézni valamit a történelemből. Ezzel a részével óhatatlanul számolni kell, viszont nagyon érdekes a hely és a történelme, és ahogy szondáztattam embereket, sokaknak eddig abszolút kiesett, mint látnivaló vagy múzeumi tér – a titkos objektum státusz feloldása óta Atombunker Múzeumként működik. Nemcsak ’44 jön vissza és a Festung Budapest, de az 1962-es kubai rakétaválság során kialakult hidegháborús helyzet is – de ezekről majd mind megtudjuk bővebben vasárnap délután-este.
aP: Sokszor mondtad, hogy az intézményesüléstől távol tartod magad. De lassan már a Crosstalk is intézmény. Mi lesz akkor, ha olyanféle entitás válik belőle, amely két fesztivál között is tevékeny és hatást fejt ki?
N.Sz.: Személy szerint egész évben dolgozom a fesztiválon, több-kevesebb láthatósággal, például próbáltam visszahozni a Video Presentation-sorozatot is, amit még Adrien talált ki, és a két fesztivál közti időre hoz be aktivitást. Aleksandra Domanovic Turbo Sculpture videóját vetítettük egy hotel lobbiban, a délszláv háborúval és a turbo folk zenei jelenségével foglalkozott. Örülnék neki, ha ezek az ideiglenes kooperációk megszilárdulnának. Az idei vonzáskörbe új szereplők jöttek: az Absentology, akikkel a poszthumanizmus filozófiai értelmezése révén találtunk egymásra (ők nyitják meg a fesztivált és írtak egy hosszú tanulmányt a videókról), a Hungarian Sadness digitális festészeti workshopot hoz először Budapestre. Illetve sok olyan helyi szereplő van, akik hozzátettek a dologhoz, például a VJ Centrum Budapest, a Magyar hangya mint iránymutató.
aP: Téged személyesen miért érdekelnek a technológiai alapú műfajok?
N.Sz.: Nyilván nem túl divatos a művészetben mediális alapon tenni megállapításokat, a médium-specifikusság a múlté. Mégsem lehet kikerülni, hogy olyan következtetéseket vonjunk le nemcsak művészeti, hanem össztársadalmi folyamatok alakulására nézve, amiket a technológia hozott elő. Például az iPhone és a folyamatos internetelérés, amitől megszűnik az előtte-utána állapot. A 3D-szkenneléssel, a „hosszú farok elven” bekúszott ismét a szobrászat, mint műfaj és annak felértékelődése zajlik jelenleg. Amikor először ment háború élő közvetítésben, az Öbölháború, amit video game war-nak is neveznek, és egy új paradigma rajzolódott ki, amit a drónokkal elkövetett légicsapások még tovább fokoznak: felülnézet és távvezérlés mint a totális eltárgyiasítás eszközei. Az algoritmusok és az automatizáció, a high frequency tradingtől a kereső algoritmusokig, egyre inkább meghódítja az életteret és a kulturális termelést, ami aggasztó fejlemény, és kiszervezi azt, ami még emberi. Amíg a transzhumán elképzelés az ember tökéletesítése felé vitt, az emberi potenciál legteljesebb kibontakoztatására, addig a poszthumán – ami az idei fesztivál témája – már csak elnéz amellett, aminek az ember a centrumában érezhette magát, és egy újfajta jövőt vázol fel, amiben az ember csak egy a többi lelkes, intelligens vagy intencióval bíró dolog között. A technológiai fejlettség magas foka – a high technocracy – mindig egyfajta hatalomkoncentráció manifeszt jele, nálunk ez a trend kevésbé van jelen, itt egyelőre a low tech az, ami pillanatnyilag a „progresszív ellenkultúra” védjegye.
A cikk lejjebb folytatódik.