Az Apokalipszis most: Capa-nagydíj című írásunk, amelyre az alábbi cikk reagál, itt olvasható. Az artPortal örömmel ad teret a Capa-nagydíjról szóló vitának a továbbiakban is. A vitában közölt cikkek nem a szerkesztőség, hanem csakis a szerző véleményét tükrözik. Az artPortal a szerkesztés jogát fenntartja.
Olyan nincs, hogy valami mindenkinek jó, szokták mondani, mindenkinek nem lehet tetszeni. Kár, mert ezzel szemben meggyőződésem, hogy lehet például olyan rendszert alkotni, amelyik egymás munkájának megértését, fejlesztését, bemutatását úgy segíti, hogy a széles közönség számára is elérhetővé teszi, ha tetszik, népszerűsíti is, de nem generál előre látható felesleges feszültségeket. Igen, az idei Capa-nagydíjról is beszélek.
Javaslatom röviden egy olyan pályázati rendszer, amely a pályázók, a zsűri, és szakma közötti párbeszédre épít, egyetlen „mindent vivő” nyertes kiválasztásának mellőzésével.
Elképzelésem szerint a jelenlegi három helyett inkább öt-hét pályázó munkáját támogatja a zsűri azzal, hogy az eddigi hat hónapos „ösztöndíj” keretet időben nagyjából egy éves időtartamra tolja ki, és ezen időszak alatt az alkotók számára a bemutatkozás mellett projektfejlesztést biztosít.
Ray K. Metzker: Chicago, 1958/1985, forrás: The Nelson-Atkins Museum of Art.
Az alkotók bizonyos feltételek mellett, de szabadon választott konzulensekkel, egyéni és csoportos beszélgetésekben, lényegében műhelymunkában vehetnek részt az általuk benyújtott projektvázlat alapján.
Elképzelésem azt a célt szolgálja, hogy eltérő tendenciák, érdeklődések, megközelítések bemutatása valósuljon meg, és az ösztöndíjasok folyamatos dialógusba kerülhessenek egymással, és a velük együttműködő konzulensekkel. A konzulensek kiválasztásánál kimondottan fontos, hogy személyiségükben is alkalmasak legyenek az ösztöndíjasok motiválására, a projektek értő, és érzékeny formálásának elősegítésére.
Az ösztöndíj megváltoztatása lehetőséget biztosíthat arra, hogy a zsűri és később a konzulensek a kortárs művészetek, illetve a fotográfia eltérő megközelítéseit ne egymással vetélkedő, hanem egymással kölcsönhatásban lévő irányoknak tekinthessék. Ezzel azt üzenhetik akár az alkotók, akár a közönség felé, hogy eltérő vélemények, művészi utak egymás mellett békében, és inspiratív kölcsönhatásban létezhetnek. Ez pedig egyrészt hatékony műhelymunkát tesz lehetővé, másrészt pedig tanulságokkal szolgál a közönség számára, valamint további dialógusokat lehetővé tevő, releváns támpontokat ad.
Silvio Wolf: Horizon 14 – Yellow, 2002, forrás: Artspace
Úgy gondolom, hogy a pályázat elmozdulása a felvázolt irányba, számos fontos üzenetet fogalmazna meg. Először is kimondottan jó üzenetnek (egyben fórumnak) látom nagyjából fél tucat alkotó munkájának évről-évre történő szisztematikus támogatását, ennek a folyamatnak online, és valóságos terekben való, akár már a készülés során való bemutatását; hiszen tapasztalt, évek óta alkotó emberekről van szó, akiknek nem csak a munkáit, hanem a gondolkozását is érdemes megismernünk.
Mindezek pedig elősegíthetik a művészeti közbeszéd fogalmainak, szempontjainak a szélesebb fotográfus szakma, és az amatőr mozgalmak közötti megvitatását, tisztázását, amelynek szükségességére a közösségi felületeken napok óta folyó kommunikáció egyértelműen rávilágít.
Eugène Atget: Porte de Bercy – Sortie de Paris du P.L.M. Bd. Poniatowski – 1910, forrás Thougth Factory
Meggyőződésem, hogy a pályázati rendszer átalakítása messze több pozitív energiát generálhat, mint amennyi kritikát kapna.