Idén áprilisban ők nyerték a Katalizátor-díjat, és a vele járó 1,5 milló forintot, a tranzit.hu kortárs művészeti elismerését. A nevük: Csakoda. Mint az egy irányba megvett vonatjegy, az egyfelé irányuló cselekvés. Ez azt is implikálja, hogy a csoport elhagyja Budapestet, csak a fővároson kívüli helyszínekre koncentrál. A Csakoda radikális szakítás a fővárossal. Kistelepülések, művházak a célpontok. Már a nevükkel is kikezdik centrum és periféria értelmezünket, és relativizálják a helyet, a pozíciót, ahol állunk.
Fogták magukat, szó szerint felpakoltak és elvittek – vonattal, busszal, gyalog – kortárs műveket olyan helyekre, ahol az ilyesmi egyáltalán nem megszokott, ahol a lakosság többnyire a kortárs képzőművészettől távol, elzártan él. Ettől persze még nagyon is megvan a saját kultúrája, tradíciója, kultúrafelfogása, és a Csakoda projektjeiben ez találkozott, gyakran ütközött is a fővárosból érkező „más” kultúrával. Hozzáférés, access? Részvételiség? Sorolhatnánk a divatos kulcsszavakat, de másról, többről is szó van.
Fotók: a Csakoda jóvoltából
A művészcsoportot 2011-ben hozta létre Dés Márton és Trapp Dominika – az artPortal vele beszélget. A kezdetekről, a tapasztalatokról, és arról, miért fordult most érdeklődésük a húszas- harmincas évek munkás művelődési házai felé, és mit terveznek ezeken a helyeken.
artPortal (aP): A Csakoda eddigi történetének egyik kulcsszava a művelődési ház. Jól gondolom, hogy ennek személyes oka van?
Trapp Dominika (T. D.): Igen, van egy személyes motivációs rész is: Albertirsán nőttem fel, ami nincs messze a fővárostól, de nem is agglomerációs település, tehát vidéken nevelkedtem olyan környezetben, ahol nem volt jellemző, hogy a kortárs művészet a hétköznapi élet része. Talán ezért is érzem úgy, hogy képzőművészként az is a feladatom, hogy olyan helyekre vigyek el kortárs alkotásokat, ahol azok ritkán fordulnak elő.
aP: Az albertirsai művelődési ház fontos volt Neked gyerekkorodban?
T. D.: Gyakran megfordultam ott. Kulturális műsorok résztvevőjeként jártam oda próbákra, de például a rajzversenyek eredményhirdetését és az iskolai ünnepségeket is gyakran ott tartották. A gyerekeken kívül főként a nyugdíjasok járnak még vidéken ezekbe az intézményekbe. A legtöbb kisebb településen a művelődési ház az egyetlen kulturális befogadó hely. A vidéki embernek általában véve élőbb a kapcsolata ezekkel a házakkal.
aP: A Csakoda első nagy hatású projektje a Képvándorlás volt, amelynek során az ország különböző pontjain lévő településeken csináltatok kiállításokat a helyi művelődési házban. Az ötlet még Diósgyőrben született meg, amikor néhány képzős évfolyamtársaddal kiállítottatok az ottani művelődési házban…
T. D.: Sokat sétáltunk Diósgyőrben, nagyon tetszett a település hangulata, és egyszerűen csak kedvünk támadt felfedezni hasonló helyeket. Végiggondoltuk, hogy művelődési ház mindenhol van: egész hálózata létezik ezeknek az intézményeknek, amelyeken keresztül Magyarország legtávolabbi csücskeibe is eljuthatunk.
aP: Mit tudtatok akkoriban ezeknek a házaknak a születéséről?
T. D.: Annyit, amennyit általában az emberek: voltak a fejemben sztereotípiák, azt gondoltam, hogy a művelődési házak a szocializmus termékei. Amikor elkezdtem utánaolvasni, meglepve láttam, hogy már jóval korábban is léteztek. Tehát a helyszín adott volt, a festményeket pedig azért választottuk, mert úgy éreztük, hogy a kortárs művészeti alkotások közül a képek vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben, bezárva a galériákba. Különösen igaz ez akkor, ha a sokkal inkább dialogikus, interaktív, a befogadót partnerként kezelő művekkel vagy aktivista művészek projektjeivel hasonlítjuk össze a festményeket. Mi valami felforgató dolgot találtunk ki a képekkel: kiszabadítottuk őket, a hátunkra kötöztük, vagy kék ikeás szatyrokba raktuk őket, és vittük mindenfelé. Ezeket a vándorutakat egyébként legalább olyan fontosnak tartom, mint a kiállításokat, amiket rendeztünk. Lerángattuk a piedesztálról a festményt, ami egy presztízstárgy. Két-három napot töltöttünk a különböző helyszíneken, tartottunk egy megnyitót, és másnap már le is szedtük a kiállítást. Nagyon fontos része volt a projektnek a mi személyes jelenlétünk, az interakció a látogatókkal.
aP: Ismeretlenül felhívtátok a házak vezetőit, hogy ti vagytok a Csakoda, és mennétek kiállítani?
T. D.: Emailben kerestem meg őket: írtam tíz embernek, abból mondjuk három válaszolt. A házak kiválasztásánál arra igyekeztünk figyelni, hogy minél több megyébe eljussunk. Aki vette a fáradságot, hogy válaszoljon, az jó ötletnek tartotta a kiállítást, és szívesen foglalkozott a szervezéssel.
aP: A kiállítások anyagi hátterét is mesébe illő módon teremtettétek meg…
T. D.: Megnéztük a legsikeresebb magyar cégek listáját, és végigjártuk őket egészen konkrétan úgy, hogy bekopogtunk az utcáról, elmondtuk, kik vagyunk, és mit szeretnénk. Kicsit gyermeteg módon kezdtünk hozzá – ma már persze nem így csinálnám. De akkor még nem volt semmilyen tapasztalatunk, és meglepő módon így is eredményesek voltunk.
aP: Sikerült bejutnotok a főnökhöz?
T. D.: A Magyar Cukor Zrt.-nél például, amelytől később támogatást kaptunk, lejött a marketinges hölgy, mi adtunk neki egy matricát, és dióhéjban elmeséltük neki a tervünket. Mi se akartuk elhinni, amikor 1-2 hónappal a látogatás után kaptunk egy emailt a cégtől, amelyben leszidtak, hogy miért nem keressük őket, mert adnának 200.000 forintot. És semmibe nem szóltak bele.
aP: Milyen élményeitek voltak a különböző helyszíneken? A kisebb településeken lévő művelődési házakban manapság inkább a ruhavásár a meghatározó program a szakkörökön és a tanfolyamokon túl. Hogy illeszkedett ebbe az „alternatív fiatalok” által létrehozott kortárs művészet?
T. D.: Azért is tetszett a művelődési ház, mint helyszín, mert ez az egyetlen olyan kulturális intézmény, amelynek a küszöbénél csak páran jönnek zavarba, hiszen oda bejáratosak az emberek, és mindenki, nemcsak az értelmiség. Mindenhol másképp zajlottak a dolgok, a záhonyi kiállításra például elsősorban diákok jöttek – de ők elég sokan, vagy százötvenen –, mert megbeszéltem a rajztanárokkal, hogy hozzák el a gyerekeket egy rendhagyó rajzórára. Nekünk is tanulságosak voltak ezek az alkalmak. Minden helyszínen sok múlt azon, hogy milyen a helyi rajztanár. Bélapátfalván például egy nagyon motivált pedagógussal találkoztunk, akire rábíztuk, hogy megszervezze a foglalkozásokat: kitalált különböző, a műveinkhez kapcsolódó rajzos feladatokat, amelyekkel sikerült bevonnia a látogatókat. Jászladányban a megnyitónk napján a helyi versíró szakkör is jubileumot ünnepelt, úgyhogy összevontuk a két eseményt. Ott például sokat beszéltünk a képeinkről. Jánossomorján pedig a helyi fiatalok jammeltek a mi fellépőinkkel, és nagyon jó hangulatú este kerekedett a dologból. A legérdekesebb Mezőfalva volt, ahol a helyi értelmiség jött el a kiállításmegnyitóra, és kialakult egy komoly vita. Egészen szélsőséges vélemények is elhangzottak: egy idősebb rajztanárnő legnagyobb problémája például az volt, hogy akadt olyan kiállító művész, aki „kiment a vonalból”. Pedig az iskolában ő úgy tanítja, hogy ezt nem lehet. De az egyértelműen érezhető volt, hogy meg akarták érteni, mit miért csinálunk.
aP: A Képvándorlással kapcsolatban azt is elmondtátok, hogy a projekt nektek is fontos tanulóterepet jelentett…
T. D.: Még egyetemisták voltunk, amikor elkezdtük, és elég nagy kiállítási gyakorlatra tettünk szert a két év alatt. Megtanultuk például, hogyan kell installálni. Ahogy egyre több helyszínt hagytunk magunk mögött, a saját munkáinkat vinni már nem volt olyan izgalmas. Elég bátrak lettünk ahhoz, hogy merjünk a helyszínen talált dolgokból építkezni.
aP: Ez bátorság kérdése?
T. D.: Igen, bízni kell az embernek a saját spontaneitásában, és bízni kell a csapatban. Én azért merek beleírni egy pályázatba olyan vállalásokat, hogy egy három napos helyszíni kutatás után néhány hónappal később összerakunk egy kiállítást, mert tudom, hogy a csapat ezt meg tudja csinálni: hogy egy ilyen kiélezett helyzet, a szoros határidő tökéletes inspiráció. Nem csak tudunk ilyen helyzetben dolgozni, hanem szeretünk is.
aP: Hol sikerült a legjobban a helyszínen talált tárgyakból való építkezés?
T. D.: A dunaújvárosi ICA-D-ben, az Éjszakai Átszálló keretén belül általunk rendezett Szabadidő fesztivált tudnám kiemelni, ahol négy napon keresztül voltak láthatóak a kiállítótérben az intézmény alagsorából felhordott lomokból, kacatokból épített fekhelyeink – ugyanis, ahogy eddig minden helyszínen, úgy Dunaújvárosban is az intézményben aludtunk. Ezt neveztük el intézmény-squattolásnak.
aP: Azért még a tapasztalataitokkal együtt is nagy fába vágtátok a fejszéteket a Katalizátor-pályázatos projekttel, ahogy a díjátadó után készült videóban fogalmaz Dés Márton:„ez a projekt túlmutat saját magunkon”.
T. D.: Azt gondolom, pont itt volt az ideje továbblépni, és analitikus szemmel megvizsgálni azt, amivel eddig foglalkoztunk. A művelődési ház túl érdekes helyszín ahhoz, hogy csak díszlet, kulissza legyen. Amikor elolvastuk a pályázati kiírást, rögtön feltűnt, hogy azt kéri a pályázóktól, amit mi évek óta csinálunk. Először nem is akartunk jelentkezni, mert hogy biztos nem fogjuk megkapni. Azután csak nem hagyott minket nyugodni a dolog, és akkor találtuk ki, hogyan lehet továbbgondolni a Képvándorlást. Ezúttal olyan művelődési házakra koncentrálunk, amelyek a szocializmus előtt épültek civil kezdeményezésre, vagy már meglévő munkás önképzőkörök számára hozták létre a munkáltatóik. A féléves programsorozat négy helyszínt jelent: három vidékit és egy budapestit. A projekt első felében lemegyünk néhány napra, és felmérjük a helyszínt, tanulmányozzuk az archívumot. Szeretnénk a helyieket is mozgósítani: jó lenne elérni, hogy minél többüknek fontos legyen, amit csinálunk, hogy őket is érdekelje a város múltjának ez a szelete.
aP: Hogyan fogadtak, amikor előálltál ezzel az ötlettel? Megint egy levéllel indult a projekt?
T. D.: Először az ózdi művelődési házat kerestem meg. Elmondtam, hogy minket az alapítás körüli események érdekelnek elsősorban, az archívumuk, az önképzőkörök, az akkori helyi kulturális élet. A népművelő nagyon belelkesedett, ugyanis hatalmas archívumuk van, amit ráadásul kevesen használnak. Több művelődési ház is büszkén hirdeti a honlapján, hogy kik alapították, és milyen körülmények között: lényeges volt, hogy olyan helyeket keressünk meg, ahol büszkék a múltjukra, számon tartják az alapítókat. Azért is fontos ez az időszak számunkra, mert a 20-as, 30-as években a munkás önképzőkörök az ellenkultúra részeként, nehezített pályán próbáltak progresszív művészeti kezdeményezéseket létrehozni, kielégíteni a saját kulturális igényeiket. Ebből a szempontból hőskorként tekintünk erre az időszakra, és példaértékűnek tartjuk ezeket a kezdeményezéseket. Igyekeztem különböző típusú, háttértörténetű intézményeket találni: van olyan ház, amelyik közadakozásból, mondjuk a helyi dalkör tagjainak a kezdeményezésére jött létre. A Kispesti Munkásotthon és Művelődési Ház például így épült, kalákában. A hatvani művelődési ház úgy született meg, hogy a helyi MÁV dolgozók vásároltak egy házat. Nagy közösségi élet volt akkoriban Magyarországon, egyre-másra alakultak az egyesületek, és nemcsak kulturális tematikával: rengeteg sportegyesület működött, de a kanáritartóknak is külön szervezete volt. Ózdon a vasmű tulajdonosa építtette ugyan a házat, de azért, mert a munkásoknak számos egyesülete működött már akkor. A nagykanizsai művelődési házat pedig egy polgári olvasókör hozta létre, ami egy kicsit más típusú történet, más társadalmi osztály, de ez is civil kezdeményezés, és itt is helyi polgárok közadakozásáról van szó. Nagyon érdekes lesz majd megnézni a Katalizátor-projekt keretében, hogy milyen olvasmányaik voltak a körben.
aP: Hogyan találtál rá ezekre a művelődési házakra? Létezik valamilyen lista, ahol lehetett böngészni?
T. D.: Nincs semmilyen adatbázis, vagy ha van is, nem hozzáférhető. Engem is meglepett, hogy mennyire feldolgozatlan ez a terület. Nagyon nehezen bukkantam rájuk, egészen triviális módokon: beírtam a Google-ba, hogy dalkör, munkáskórus, 90 éves a művelődési ház. Próbáltam kulcsszavakat találni, hogy mi kötődhet egy 20-as években épült művelődési házhoz.
aP: A projekt keretében most nemcsak a Csakoda csapata dolgozik együtt, hanem külsősök is csatlakoznak. Erre miért volt szükség?
T. D.: A csoport magját kb. tíz fő alkotja, a projektben az ős-Csakoda csak az első helyszínen, Ózdon dolgozik. A második városban, Nagykanizsán általunk kiválasztott művészekkel közösen tervezünk programot, a harmadik helyszínen, Dunakeszin megvalósítandó kiállításra pedig pályázatot hirdettünk. Elég zárt csoport a miénk, bár azért csapódtak hozzánk művészek az alapítás óta: Mécs Miklós, Keresztes Zsófi vagy Bogyó Virág visszatérő tagokká váltak. Ezen a zártságon akartunk egy kicsit változtatni: nekünk is érdekes, ha másokkal együtt dolgozhatunk, és fordítva is inspiratív lehet kipróbálni a mi módszerünket. A nevekről most még korai lenne beszélni.
aP: A már előbb említett videóban az is szerepel, hogy szeretnétek egyfajta mozgalmat indítani ezzel a projekttel. Ezt hogyan kell érteni?
T. D.: Tényleg komolyan gondoljuk, hogy a kortárs képzőművészet nagyon elhanyagolja a művelődési házakat, amelyeket potenciális kiállítóhelyként kellene kezelni, mert minden adottságuk megvan hozzá. Ráadásul Magyarországon ennek hagyománya is van, nem is akármilyen: a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek avantgárd művészeti törekvései, az alternatív zenakarok, az ellenkultúra a külvárosi művelődési házakban leltek otthonra. A Ganz-MÁVAG Művelődési Központ, az Ikarus, a Lágymányosi Művelődési Ház, később az Almássy téri Szabadidőközpont a korszak legendás helyszínei voltak. A közös fellépések, együttműködések elősegítették a hazai képzőművészet intermediális jellegének kialakulását. A kultúrház akkor az elnyomó hatalom elől nyújtott némi menedéket a kísérletező, határokat feszegető alkotóknak. A művelődési házaknak ez is a múltja, ezért is számolni kellene velük. A mi kiállításainknak az az üzenete, hogy abból kell kiállítást csinálni, ami van: mi abból építkezünk, amit a helyszíneken találunk, ott állítunk ki, ahol lehet, nem csak panaszkodunk, hanem cselekszünk. Ez is az egyik szlogenünk: intézmény-újrahasznosítás, mint intézménykritika.