Hetvenötös troli, vasárnap este, felszállok a buszra, elhelyezkedem, nem nézek fel. Hallottad mi történt? Nem fogom fel, hogy nekem szól. Velem szemben egy ismerős fiatal művész ül. Halkan válaszolok – nem. Mit? Megölték a Király Tamást. Kit? A divattervezőt? Most telefonált a haverom. Nem hiszem el… Lehajtott fejjel megyek át az úton, kutatok az emlékeimben. Mikor találkoztam vele először? Jóég! A nyolcvanas évek végén.
Otthon kinyitom a facebookot. Király Tamás is fenn van. Most is. Szép, hogy úgy kommunikálhatunk vele, mintha még élne. Úgy tűnik, mintha néhányukhoz nem jutott volna el a hír. Valaki képeket tölt fel Király oldalára. Lájkolják, jönnek a kommentek.
Mennyire más ez a világ, mint amikor a Petőfi Sándor utcai butikban (ahol talán vezetékes telefon sem volt) az ördögien sármos pasi, Király Tamás, minden csajnak azonnal ajánlatot tett. Ilyet, vagy olyat – többnyire modelleket keresett, nála mindig új volt a csapat, nem kellett csontsovány profinak lenni a kifutón, a sutaság volt az igazi báj. Imádta a kifutót, de gyűlölte a modellalkatot: „A modelljeimet nem centire és kilóra mérem.”
A butik már nincs meg, de a nonstop buli, a barátok, haverok, ismerősök, ismeretlenek a mindig nyitva álló lakásában az utolsó pillanatig körülötte voltak. Manapság több óvatosság kell az életben maradáshoz, de ő soha nem volt az… Az ellentmondások és a végletek nagy zsonglőre volt. A piactól független divaté, az egyszer használatos ruhakölteményeké, a tökéletlen testet tökéletesen láttató öltözékeké.
Nem tudom már megkérdezni, látta-e a Meztelen férfit a Ludwigban, ami egyfajta reveláció a képzőművészetben, és valahol találkozik is Király Tamás ideáival, de Julio le Parc grandiózus szóló kiállítását a Palais de Tokyoban bizonyosan megnézte, a múlt hónapban képeket töltött fel róla. Az argentin kinetikus művész éppen olyan vizionárius és totalitárius volt, mint Király Tamás, és épp olyan egyszerű anyagokból készített nagystílű alkotásokat, mint ő.
A képzőművészettel rendkívül szoros kapcsolatot ápolt, nem csak nézőként. Mindig művészek vették körül. Dolgozott a Dzsan Panoptikum színpadra-állításában az extravagáns El Kazovszkijjal, akciókat, performanszokat rendezett az FMK-ban, a Petőfi Csarnokban, ahol például a nyolcvanas évek a kultikus punk filmjének, a százszor-látott Üvegtörőknek a főszereplője, Hazel O’Connor is fellépett. Király Tamás minden munkája egyedi ruha-építmény volt, műalkotás, a divat könyörtelen világa, a tömegtermelés, a „tuti üzlet” nem érdekelte, tünékeny, kreatív ruhaszínházról álmodott.
A nyolcvanas évek végén, abban az egészen meghatározhatatlan, profetikus kommunikátor-designer szerepében találkoztam vele először, abban a bizonyos Petőfi Sándor utcai butikban, a New Art divatstúdióban, ahol megszólított minden belépőt, s azonnal modellmunkát ajánlott nekik. A személyesség, az egyedi atmoszféra meglepett, a ruhák, amiket mutatott még inkább. Akkoriban éppen az átlátszó nylonból összeállított ruhákkal kísérletezett. Vágya a test minél teljesebb megmutatása volt, amire ez a kollekció eszményinek bizonyult. A ruhák utcai viseletre – szándékoltan – teljesen alkalmatlanok voltak, de a hírük mindig messzire szállt. Ugyan neki nem sikerült az itthoni sablonosságot és a sokszor emlegetett általános és unalmas „rosszul-öltözöttséget” átformálni, de külföldön a lehetetlent is elérte. Nem használta a médiát, de az mégis megtalálta, s eljuttatta álmai terepére. Szerepelt az avantgárd tervezők show-ján Berlinben, meghívták Párizsba a divat legnagyobbjai közé, s fiatalságának nagy inspirálói, a punk sztárok, divatguruk, akiket fiatalon itthonról figyelt, barátai lettek, mások mellett Vivienne Westwood, Paul Gaultier.
Jobb azt gondolni, hogy baleset volt. Hogy nem az erőszak, hanem a játék elfajulása vezetett a halálához. Meg vagyok győződve arról, hogy nem akarná, hogy közhelyesen búcsúztassuk. Imádta a pörgést, a zenét, az embereket, az életet! Emléke éljen sokáig! Azt hiszem a következő könyv, amit elolvasok, Ulickaja Vidám temetése lesz.
Nyitókép: Boy’s Dreams, Király Tamás Petőfi Csarnokban rendezett show-jának plakátja, 1986-ból