Tommaso Tanini: H. azt mondta, szeret minket
„De most ti tudjátok, hogy mi van a Műcsarnokkal?” – hangzik el gyakran a kérdés a homályos státuszú intézménnyel kapcsolatban, amióta hivatalossá vált, hogy 2014. január 1-jétől annak épülete a Magyar Művészeti Akadémia fennhatósága alá kerül át. Aggodalomra adott okot az intézmény új igazgatója, Szegő György víziója is arról, mit és hogyan kellene kiállítani a Műcsarnok falai között: a kortárs képzőművészet például Damien Hirst és Jeff Koons által képviselt irányait azzal a hasonlattal írta le, hogy az ilyesmi „szappanbuborék, ami ki fog pukkanni”, illetve a művészet feladatát a gyönyörködtetésben látja, nem pedig kritikai megnyilvánulásokban. Az új működési elvekhez adaptálódó kiállítások 2014-ben épp ezért fura helyzetben voltak, hiszen leszámítva az I. Építészeti Nemzeti Szalont, még az előző érában kezdtek szerveződni. Tommaso Tanini H. azt mondta, szeret minket című tárlata a Mélycsarnokban pedig a Fotóhónap 2014 keretein belül keveredett az intézmény falai közé. Érdekes, hogy a Fotóhónap honlapján az MMA mint támogató megjelent, ezt a kiállítást azonban nem találtuk a programok között.
Adott egy intézmény, amelynek fenntartójával, az MMA-val szemben a kortárs szcéna egy része igyekszik konzekvensen ellenállni. Majd ebben az intézményben megvalósul egy kiállítás, amelynek központi motívuma a diktatórikus berendezkedésű államok szeretteink elárulására sarkalló légköre. Ez egyben a mai magyar társadalom egyik legkibeszéletlenebb jelensége is, így a tárlat az előző rendszer besúgó-hálózatát és a máig titkosított ügynökakták kérdését is tudná diskurzus-indító módon tematizálni. És végül adott egy morális dilemmával terhelt kritikusi pozíció, amelyben összeütközik az MMA alkotmányba betonozott túlhatalmát teljes mértékben elutasító meggyőződés a H. azt mondta, szeret minket című kiállítás által felszínre hozott kérdések kiváltotta érdeklődéssel.
A morális dilemma nem új keletű, a 2013-as Kívül tágas projekt hétről-hétre kívánta terítéken tartani azt az abszurd helyzetet, amelybe a Műcsarnok (illetve tágabban értve az egész magyar művészeti intézményrendszer) került az MMA végtelenre bővített hatásköre folytán. A tiltakozó művészeti akció egyik szervezője, Pacsika Márton akkor így fogalmazott: „Valóban alapvető problémává vált ma a művészeti életben, hogy nap mint nap mérlegelni kell, mi az ami még belefér a független munkába, és mi az, ami már kollaboráció.”
Ez a kérdés 2014 utolsó napjaiban semmivel sem kevésbé aktuális: tekintve, hogy a Műcsarnok sorsát nem sikerült más irányba terelni, annak további működésével kapcsolatban mikor járunk el helyesen? Lehetséges még a Műcsarnokba járni, az ott megvalósuló kiállításokról érdemben beszélni, ha az közvetve (vagy közvetlenül) az MMA működésének elfogadását jelenti? Talán nem túlzás: Tanini kiállítása a történelmi múlt feldolgozása mellett tartogat néhány releváns aspektust a politika jelenlegi hazai tendenciáival kapcsolatban is.
A H. azt mondta, szeret minket Tommaso Tanini három éven át tartó kutatásának eredményeit szintetizálja, és nevezhető multinacionális vállalkozásnak is. Az olasz-magyar származású művész az NDK-ban működő állambiztonsági szervezet, a STASI néhány áldozatának történetét bemutatva, illetve Corrado Alvaro olasz antifasiszta író Az erős ember (1938) című regényét inspirációként használva próbál képet adni a keleti blokk országainak megfigyeléssel és megfélemlítéssel teli, folyamatos éberséget követelő mindennapjairól.
Ahogy a regény tudatosan kerüli, hogy definiálnia kelljen, mely önkényuralmi rendszer működését ábrázolja, úgy él Tanini is a felcserélhetőség eszközével: egy interjújában kifejtette, hogy magyar származása és gyerekkori emlékei miatt mindvégig az itteni szocialista rendszer érdekelte igazán, de praktikus okokból, azaz a német archívumok hozzáférhetősége és jól dokumentáltsága miatt kezdte a STASI működését kutatni.
A feltárt anyagokból olyan emberek története rajzolódott ki, akiket legközelebbi hozzátartozóik jelentettek fel. Baldur H.-t az 1984 című regény birtoklása miatt, sógora jelentésére támaszkodva tartóztatták le. Ulrike P.-t kémkedés vádjával ítélték el, Helmut W.-t pedig mostohaanyja juttatta a titkosrendőrség kezére illegális kereskedelem miatt. A falakon ezen processzusok dokumentumai jelennek meg, az emberek bűnössé válásának motázsaként. Emellett a kiállítótér sötét falai, Alvaro regényének posztamensre állított két rövid részlete és az ezekkel kölcsönhatásban álló fotók remekül teremtik meg a szorongással és létbizonytalansággal teli mindennapok atmoszféráját. A fotókon a rendszer megfigyelő és megfélemlítő elemei, az állampolgárok pszichológiai manipulációjának eszközei láthatóak. A sötétségbe boruló lakóházak és üres utcaképek baljóslatú látványa mellett a vallatás és bebörtönzés helyszíneinek jól ismert motívumai, a vallatólámpa és a zárt cellaajtó expliciten is megjelennek.
A tárlat talán legmegrázóbb képei a Mélycsarnok belső termében installált, végtelenül egyszerű, mégis sokatmondó fotók: a kopott, virágos tapéta-minták szinte minden keleti blokkban élő család lakásának dekorációs elemei voltak. Az ugyanezen teremben kiállított képek (szobabelsőkből, a függöny védelméből kifelé, vagy az ablakpárkányhoz állított létrán keresztül befelé leskelődő perspektívából) láttatnak különböző megfigyelői pozíciókat, és megidézik azt a paranoid életérzést is, amelyben folyton ott a kérdés: leskelődik valaki utánam is? Ebben a kontextusban a tapéták jelentése több mint az előző rendszer lakberendezési kultúrájának lenyomata: a nosztalgikus sorozat a falakkal, radiátorokkal, függönyökkel szemben támasztott örök gyanú, a lakásban potenciálisan elhelyezett lehallgató-készülékek miatti aggódás metaforája is lesz.
A kiállítás egyetemes érvényűnek tűnő fogalmak körbejárásával mutat rá arra is, hogy a totalitárius rendszerek hogyan képesek átprogramozni az emberi együttélés alapvetéseit. A vitrinekben elhelyezett dokumentumok mellett rövid gépelt feljegyzések vetik fel például a bűn, a bűnösség, a vízió vagy épp a szeretet fogalmi relativitásának lehetőségét. Eszerint például a bűnösség mindig az adott társadalom bűnről alkotott meghatározásának függvénye, azonban ez a definíció nem statikus, hanem átalakulásra képes – pláne, ha egy hatalmi rendszer sulykolja a bűn kategóriáinak mihamarabbi újraértelmezését.
Itt válik rendkívül izgalmassá, és a jelenlegi emlékezetpolitikai viták tekintetében is releváns szempontokat hordozóvá a kiállítás. Ki és honnantól számít a rendszer áldozatának? Áldozatok lehetnek azok is, akik információt szolgáltattak a többiekről? Leegyszerűsítő lenne azt állítani, hogy a hatalom „besúgói” egytől egyig a jó-rossz dichotómia utóbbi kategóriájába esnek, hiszen nem a rendszer áldozata-e valamilyen módon az is, akinek nincs egyéb lehetősége a túlélésre, mint saját szerettei ellen vallani?
A kiállítás nemcsak a múltunk egy rendkívül fontos jelenségének feldolgozásához próbál mankókat adni, de tágabban értelmezve érvényes kérdéseket feszeget arról a kultúrpolitikáról is, amelynek szimbolikus kulcsintézményében Tanini munkái helyet kaptak.
Érdemes ebben a kontextusban idézni a Kívül tágas másik szervezője, Mélyi József szavait is: „Ez benne a legszörnyűbb, hogy újra 80-as éveket kell játszanom, hogy ugyanazokkal a dilemmákkal nézek szembe, mint akkor. Gyűlölöm ezeket a dilemmákat. ’Belépek a pártba, mert akkor belülről tudom megreformálni a rendszert’. Miféle mondat ez? Utoljára akkor hallottam, amikor gyerek voltam, és most újra itt cseng a fülemben.”
Hasonló kérdések merülnek fel nap mint nap az MMA-val és társintézményeivel kapcsolatban is: szabad pályáznunk hozzájuk, ha anélkül nem tudjuk megvalósítani a projektünket, fenntartani az intézményünket? Felülírhatja-e a létbizonytalanság azokat az elveket, amelyeket azzal kapcsolatban vallunk, hogy miként is szeretnénk működtetni az intézményrendszerünket? Van-e jogunk elítélni azokat, akik végül – saját lehetőségeiket mérlegelve – más döntést hoznak a kollaborációval kapcsolatban, mint mi? És honnan tudhatjuk, hogy jól döntünk-e, mikor az ellenállás bizonyos módszerei mellett tesszük le a voksunkat?
Tanini kiállításának erénye, hogy úgy képes mindvégig fenntartani ezeket a morális dilemmákat, hogy eközben kíméletlenül mutat rá a meghozott döntések következményeire. Ezáltal igyekszik legalább késleltetni azokat a többnyire instant reakciókat, amelyekkel a hatalom kikényszerítette árulás, kollaboráció illetve ellenállás történeteiről szokás ítélkezni.
Tommaso Tanini: H. azt mondta, szeret minket
Kurátor: Federica Chiocchetti
Együttműködő partnerek: Discipula Editions, Photocaptionist
2015. január 4-ig., Mélycsarnok