Egy új narratíva, a nyugati kánontól eltérő új művészettörténet-írás lehetőségeit latolgatta egy konferecia decemberben. És azt is, hogy mindez miként értelmezheti át a múzeum

Miféle művészettörténet?

Egy új narratíva, a nyugati kánontól eltérő új művészettörténet-írás lehetőségeit latolgatta egy konferecia decemberben. És azt is, hogy mindez miként értelmezheti át a múzeum fogalmát. Beszámoló.

2016-12-28

What art history? – Ljubljana, Moderna Galerija, 2016. december 8-9.

A 2015-ben elhunyt Piotr Piotrowski lengyel művészettörténész emlékének szentelt konferencia két fő témája a horizontális, összehasonlító művészettörténet és a kritikai múzeumi gyakorlat volt. Piotrowski a vertikális, azaz hierarchizált, központok és perifériák dichotómiájára épülő szemlélet helyett egy új, horizontális művészettörténeti megközelítést javasolt.

A centrumokat provincializálni kell, mondta Piotrowski, aki a szocialista rendszer összeomlása után, az egykori szocialista országok művészetének helyét akarta újradefiniálni a „térbeli fordulattal” (spatial turn), ahogyan eleinte maga nevezte, majd a horizontális művészettörténettel. A jelző nélküli avantgárd, modern művészet mindig a centrumokhoz kötődött, ezeken kívül pedig voltak a jelzős szerkezettel ellátottak, a lengyel avantgárd, a cseh modernizmus, stb. A közép-kelet-európai régió számára az egyenrangúság, a nyugati centrumok tagadása, provincializálása az 1989-et követő világméretű hatalmi átrendeződés optimista időszakában elérhetőnek tűnt. A horizontális művészettörténet azonban több mint 25 év múltán sem vált realitássá.

Fotó: Nada Žgank

Az 1989 óta eltelt időben az optimizmus életben tartása egyre több energiát igényel. András Edit előadásában (Horizontal art history: endangered species, Horizontális művészettörténet: veszélyeztetett faj) Piotrowski koncepciójának kettősségével, rugalmas változásával, mai értelmezési lehetőségeivel foglalkozott. A vágyban, hogy a művészettörténet egyenrangú résztvevők párhuzamos történeteiből álljon össze, ott van az az aggodalom is, hogy nem vesznek-e el eközben a – regionális vagy nemzeti – sajátosságok. András Edit arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a dilemma Piotrowski elméletében is ott van. A horizontális művészettörténetben a nemzeti művészettörténet a posztmodern szemlélet jegyében elveszíti esszenciális nemzeti jegyeit, másrészt a posztkoloniális szemlélet épp erre támaszkodik, épp ez az, amelynek segítségével a lokális képes ellenállni a centrumnak, kritikai pozíciót felvenni a centrummal szemben. Ebben az értelemben a horizontális művészettörténet közelebb áll a posztkoloniális szemlélethez, mint a posztmodernhez. Piotrowski a mikro és makró nézőpont váltakozásával, egyfajta rugalmassággal oldotta fel ezt a dilemmát.

András Edit. Fotó: Nada Žgank

Az egykori szocialista országok között is láthatóvá váltak a feszültségek 1989-et követően. A szocialista internacionalizmus után a nemzeti művészettörténethez fordulás felerősítette a lokális nemzeti narratívákat is. Ezek ellenszereként kínálkozott egy újfajta univerzalizmus. Az utóbbi években feléledő nacionalizmus azonban újabb fordulatot hozott. A regionalizmus mellett állást foglalni mást jelent, más konnotációkat hordoz ma, mint közvetlenül 1989 után. Ahogyan András Edit fogalmaz, a jelen kondíciók közepette a regionalizmus képviseletének ideje lejárt. Előadásának konklúziója, hogy a horizontális művészettörténetnek Kelet-Európában megvolt a maga helye, de a válságok, a nacionalizmus veszélybe sodorták, eltérítették; és egy kérdés: vajon Piotrowski hogyan adaptálná elméletét a radikálisan átalakult jelenhez?

A neves múzeumigazgatók felvonultatásával a kritikai múzeumi gyakorlatok bemutatása az elméletnél jóval nagyobb hangsúlyt kapott a konferencián. Zdenka Badovinac bevezetőjében, a 2011-ben létrehozott MSUM (Museum of Contemporary Art Metelkova) az univerzális, a globális és a fenntartható múzeumi modellek közül az utóbbihoz sorolta az egykori katonai telepen létrejött új kortárs művészeti múzeumot, amelynek a Moderna Galerija mellett szintén ő az igazgatója. A fenntartható múzeum jegyében készült a Low-Budget Utopias című kiállítás, amely egyszerre utal az olcsó anyagokkal, inkább  a fantáziával, mint a technikai lehetőségekkel élő utópiákra és a múzeum saját alacsony költségvetésére, az állandóan reciklált gyűjteményre, a saját forrásokra támaszkodó fenntartható múzeum elvére.

Okwui Enwezor. Fotó: Nada Žgank

A fenti modellekhez Okwui Enwezor hozzátette még az enciklopédikus múzeumot. A müncheni Haus der Kunst 2017 márciusáig látható Postwar: Art Between the Pacific and the Atlantic, 1945–1965 című kiállításán (kurátorok: Okwui Enwezor, Katy Siegel és Ulrich Wilmes) keresztül mutatta be a háború utáni két évtized művészetét, több perspektívából. Auschwitz árnya és Hiroshima friss tapasztalata, a hidegháború, a gyarmatokon folyó felszabadítási harcok, Algéria, India, Nigéria sem marad ki ebből az áttekintésből. Azt vizsgálja, hogy a második világháború által kétségessé vált értékek, mindenekelőtt a humanizmus, kapcsán lefolytatott viták, az egzisztencializmus kérdései, hogyan zajlottak vagy még inkább, hogyan nem zajlottak le a művészetben. A dekolonizáció és a holokauszt emlékezete egymás mellé kerül, a kettő egymástól nem független. A gyarmatosítás a holokauszt előzménye volt, hisz a gyarmatosítás során „próbálták ki”, mit jelent az, hogy az egyik emberi élet értékes, megtartandó, a másik értéktelen, megsemmisítendő; hogy egyik ember hozzászokik ahhoz, hogy a másikat állatnak tekintse, dehumanizálja, miközben ő maga, gyarmatosító is elembertelenedik. A kiállítás radikális gesztusa épp ez, nem kívánja a létező értékrendet követni, Picasso és (számunkra) ismeretlen afrikai, palesztin és izraeli művészek munkái kerülnek egymás mellé. Az un. értékek közé történő befogadást, az integrációt Enwezor problematikusnak tekinti, mivel az azt jelenti, hogy a befogadott bizonyos részei, tulajdonságai eltörlődnek. Enwezor kijelöl egy időbeli tengelyt, a háború utáni két évtizedet, és számba veszi, áttekinti a szereplőket, akik között nem emelkedik ki főszereplő és nem asszisztálnak statiszták, nem hagyja ki sem Ázsiát, sem a Közel-Keletet, sem Afrikát vagy Latin Amerikát. Kimozdítja az Európa-centrikus nézőpontot, hisz egy másik nézőpontból maga Európa volt a probléma. A Haus der Kunst nyolc éves kutatási és kiállítási projektjének következő két kiállítása a második világháborút követő globális rend, és ideológiai átalakulás fordulópontjait jelzi, a Postwar után következik a Postcolonial és a Postcommunist, a  posztkolonializmus és a posztkommunizmus.

Peter Weibel. Fotó: Nada Žgank

Peter Weibel, akinek utóbbi évekbeli tevékenysége alapján joggal várhattuk volna, hogy a  globális művészettörténethez, vagy a„world art historyhoz” szól hozzá, előadásában a Karlsruhében rendezett, Art in Europe 1945–1968 (kurátorok: Peter Weibel, Eckhart J. GillenCurator, ko-kurátorok Daria Mille és Daniel Bulatov) című kiállítást mutatta be. Számos magyar, illetve régióbeli művészt is szerepeltetnek a kiállításon, tulajdonképpen örülnünk kell, hogy a teljes régió művészete sokkal láthatóbb lett a nemzetközi színtéren az utóbbi évtizedben. Önmagában azonban az, hogy több közép-kelet-európai művész látható Karlsruhéban, vagy akár a MOMA-ban vagy a Tate-ben, nem jelent feltétlenül „térbeli fordulatot”, azaz a hierarchizált értékrendet, a kánont nem kell módosítani, csupán bővíteni ahhoz, hogy újabb szereplőket fogadjanak be. Enwezor épp a befogadás ellen és ennek értelmében a deterritorializálás mellett érvelt.

Junghaus Timea. Fotó: Nada Žgank

Junghaus Timea előadásában a marginalizált pozíciót tovább árnyalta, a roma művészet helyzetét elemezve rámutatott az alárendeltségen belüli további hierarchiára: a közép-kelet európai művészek saját primitívjei a cigányok. Az eindhoveni Van Abbemuseum igazgatója, Charles Esche a múzeumot a múlt, a történelem narrátorának tekinti, ahogyan fogalmazott, a múlt folyamatos újra konstruálását tekinti céljának, annak érdekében, hogy új jövőt írjunk. Ennek jegyében születnek a Van Abbe „múzeum a múzeumban” típusú kiállításai. A madridi Reina Sofiát vezető Manuel Borja-Villel a képek harcáról beszélt, előadását Inez Doujak munkájával indította, amely botrányt robbantott ki, s amelynek következtében a barcelonai MACBA igazgatója Bartomeu Mari távozásra kényszerült. A múzeumban képek, szimbolikus és valódi harca folyik. Ideálja a molekuláris múzeum, a deterriotarializált, hálózati múzeum, meggyőződése, hogy az archívumokat, dokumentumokat meg kell hagyni eredeti helyükön, ott ahol, keletkeztek, viszont élve a technikai lehetőségekkel ezeket, a tudás anyagot meg kell osztani, nyitottá kell tenni. A Reina Sofiában létrehozták az Archive of Commons-t.

Manuel Borja-Villel. Fotó:Nada Žgank

Távolról sem tudtam minden előadásra kitérni, azt viszont nem hallgathatom el, hogy a konferencia első szekciójának paneljében három magyar nő, András Edit, Junghaus Timea és Hock Beáta beszélgetett két nehézsúlyú résztvevővel, Peter Weibellel és Okwui Enwezorral. Másnap este pedig másik három magyar nő, Somogyi Hajnalka, Erőss Nikolett és Székely Katalin vette át az Igor Zabel-díjat, az OFF-Biennále Budapest csapatának képviseletében.

Szerző: Turai Hedvig
Cimkék: kortárs művészet, intézménykritika,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

Átadták az Igor Zabel-díjakat, köztük az OFF elismerését is

Pénteken Ljubljanában átadták az Igor Zabel-díjakat, az idei egyik elismerést az OFF-Biennále Budapest kapta.

„A háború elgondolkodtatott arról, hogy mit jelent a múzeum” – Zdenka Badovinac

Nem túl gyakori errefelé, hogy több mint húsz évig maradjon a helyén egy múzeum vezetője. Közben még bővítse is az intézményt. Van titok? A szlovén Moderna Galerija + MSUM igazgatónőjét kérdeztük.

Kiszáll a főszponzor, Enwezor szenved a Haus der Kunst élén

A múzeumok, kiállítóhelyek vezetőinek élete külföldön sem könnyű – most éppen egy igazi nagy név, a müncheni Haus der Kunst-ot irányító Okwui Enwezor került nehéz helyzetbe.