Az új digitális technológiák ugyanúgy eredményeznek stílus- és üzenetváltozásokat a művészetben, ahogy az új festékek és festőeszközök megjelenése tette a klasszikus festészetben.
Nagy könnyebbséget jelent, hogy ma már a művészeknek nincs szüksége szakirányú doktorátusra ahhoz, hogy komplex interaktív munkákat alkothassanak.
Ködbevesző ifjúságom 3T kontrollálta napjaiban egy ideig foglalkoztatott az interaktivitás lehetősége, a közönség bevonása az alkotói folyamatba. Abban az időben, sok, ma már öröktől fogva rendelkezésre állónak tűnő lehetőséggel együtt ilyesmi még nem létezett Magyarországon. A szisztéma urai kevés dologtól irtóztak annyira, mint az interaktivitástól, az alattvalók bevonásától az élet, a lét alakításába. A merev, halott művészetet preferálták, amelyet nézni lehetett, de nem nézett vissza, amelyet megérinteni, főleg alakítani a plebsnek tilos volt. Ha élő művészetet akartunk, akkor azt a halál rendjének őrei figyelmét kijátszva, magunknak kellett megteremteni, aztán jól eldugni, nehogy elkobozzák.
A nyugati interaktivista kísérletekről olvasottak által inspirálva elektronikus készülékek építésébe kezdtem, amelyeket az Ifjú Művészek Klubjában szándékoztam bemutatni. Elsőként az Ezermester boltban vásárolt alkatrészek összeszerelésével a Gyengítő készült el. Ez egy olyan erősítő volt, amelynek minél erősebb hangon beszélt valaki a mikrofonjába, annál halkabb hang jött ki a hangszóróból. Az ordítást suttogásra, a suttogást ordításra fordította. Aztán a Parallel Kommunikátort építettem meg 1977 telén. Az erősítőhöz két mikrofon és egy hangszóró csatlakozott. Az egyik mikrofonba beszélő hangját a másik mikrofonba beszélve lehetett lehalkítani, ordítással akár elnémítani. Végül egy Mambo magnetofon átalakításával a Félrefordító készült el, amelynek az volt a lényege, hogy ha valaki egy mondatot mondott a mikrofonjába, a hangszóróból egy másik, előre felvett mondat hallatszott.
Az interaktivitást lehetővé tévő berendezéseim bemutatására nem került sor, mert néhány héttel azután, hogy az utolsónak épített készüléket belecsavaroztam fekete műbőrrel bevont fadobozába, a hatóságok unszolására el kellett hagynom az országot. A Gyarmat utcai lakásom pincéjében tárolt berendezéseimet, sok más, saját készítésű eszközömmel – például az 1960-as években a családom biedermeier ebédlőasztalából készített elektromos gitárommal – együtt a pincét vihogva feltörő budapesti haverjaim privatizálták.
Nyugatra érkezve gyorsan beleuntam az interaktivitás gondolatába. Arra a következtetésre jutottam, hogy jobb, ha a mindenki megmarad a maga, a születésekor a csillagok által beleprogramozott funkciójánál, a művész alkot, a közönség befogad. Az, hogy nem kutattam tovább az interaktivitás lehetőségeit persze nem vezetett oda, hogy ha alkalmam nyílt rá, ne tanulmányoztam volna mások ezirányú vizsgálódásait.
Egészen a legutóbbi időkig az interaktív művek alkotóinak, az interaktivitást lehetővé tenni kívánó intézményeknek, múzeumoknak vagy galériáknak két lehetőségük volt: vagy vásárolnak egy drága számítógépet és azt a megkívánt feladatok elvégzésére programozzák, vagy specialistát alkalmaznak komoly összegért, aki számítógép chipet tervez és készít a célfeladatra. Ezek persze nem reális opciók az általában anyagilag nem túl jól eleresztett művészek, szegényebb galériák számára.
Néhány évvel ezelőtt öt amerikai mérnök és művész összefogott, hogy megalkosson egy apró számítógépet, amely képes vezérelni csaknem minden interaktivitási feladatot. Így született az Arduino, egy kártyapakli nagyságú kütyü, amelynek nincs monitorja, sem billentyűzete és úgy néz ki, mintha egy őrült tudós titkos műhelyének pókhálós mélyéből került volna elő. Ez a jelentéktelen külsejű, körülbelül 30 amerikai dollárba, a jelenlegi árfolyamon számolva körülbelül 6000 magyar forintba kerülő berendezés a lelke a legtöbb mostani interaktív kiállításnak Amerikában és Nyugat-Európában.
A New York-i American Museum of Natural History Brain: The Inside Story (Agy: A belső történet) című kiállításán Arduino kalkulálja egy csillag kontúrjait körülrajzolni igyekvő látogató kezének pontosságát és agysejtjeinek erejét, egy másik Arduino pedig segíti látni a dinoszauruszok súlyának arányát az emberi testsúlyhoz képest. Nyomj meg egy gombot és fény vetül a festményre, nyomj meg egy másikat és robot kezd sétálni káromkodva a teremben.
Az Arduinóhoz motorok, reflektorok, hang- és képlejátszók, csengők, szirénák, olcsó érzékelők csatlakoztathatók, amelyeket összehangoltan képes vezérelni. Beszélni is tud. Népes online közösség alakult ki az berendezés körül. Ingyenes használati útmutatók, programozók által használható kódok ezrei tölthetők le a netről. Számtalan fórum szerveződött, ahol az emberek egymást tanítják a berendezés használatára. Ingyenesen letölthető a Processing nevű design program, amelynek segítségével bármely tradicionális számítógép együtt tud működni az Arduinóval. A New York-i Museum of Modern Art 2011. július 24-ig megtekinthető Talk to Me című kiállításának számos interaktív műve az Arduino és a Processing segítségével készült.
Tom Igoe, az Arduino egyik társalkotója, a New York University Interactive Telecommunications Programjának vezetője szerint ha egy múzeum valamennyi kiállított műtárgyát Arduinóval szerelik fel, a berendezés lehetővé teszi, hogy a kurátorok informálódjanak arról, melyik műhöz hogyan viszonyulnak a látogatók. Így akár át is rendezhetik a kiállítást ha például valamelyik festmény nem kap elég figyelmet. A berendezés kontrollálhatja, hogy mikor változzanak a vetített képek, attól függően, hogy a néző milyen közel áll a vetítőfelülethez.
Tom Igoe egyik tanítványa tavaly ecsettel ellátott festőrobotot épített az Arduino segítségével. A robot mindig más és más képet fest, önálló kompozíciós és kolorimetriai szabályokat fejlesztett ki magának. A festést időnként abbahagyja és hátragurul, hogy távolabbról szemlélhesse meg a készülő festményt, ahogy azt a régi idők piktorai tették. Természetesen a festőrobot nem büdös, nem untat másokat teóriáival, nem veri a feleségét, nem dohányzik, nem iszik és más tudatmódosító szerekre sincs szüksége az ihlethez. Egy másik művész a berendezést felhasználva számítógépet fejlesztett ki, amelynek billentyűzetét és egerét egy kád iszap helyettesíti.
Massimo Banzi, az Arduino megalkotásában részt vevő olasz mérnök szerint az eredeti cél az olcsóság és az egyszerű használhatóság volt. A felhasználóknak nem kell érteniük a berendezés működését, nem kell mérnököknek, programozó szakembereknek lenniük. Az Arduino kezelését bármelyik háziasszony (értsd: kurátor-sellő) néhány perc alatt megtanulhatja. Bármelyik múzeum kis költséggel teljesen programozhatóvá tehető. A látogatók az egész fizikai teret kontrollálhatják érintéssel, kezeik mozgatásával, hangjukkal vagy a mobiltelefonjukkal.
2010-ben egy kanadai művészcsoport az Arduino és egy hasonló, ugyancsak olcsó számítógép, a Bug segítségével készített interaktív installációt a vancouveri Téli Olimpia számára. A That Space in Between (Az a köztes tér) című mű videokamerákkal felszerelt esernyőkkel működött. Az esernyőkkel ellátott látogatók az olimpiai faluban sétáltak, a kamerák által felvett, mikrohullámok segítségével továbbított képek egy nagyméretű szobrot alkotó apró monitorokon jelentek meg.
Akár akarjuk, akár nem, a művészet ma már a szórakoztatóipar része. „Mert így akartuk” – mondhatná ismét John Lennon, ha még élne. Az egyre inkább elgyerekesedő kortárs közönség már nem megéli, hanem fogyasztja a művészetet. Étvágyát csak új és még újabb ízek bevetésével lehet fenntartani. Hatalmas a konkurencia, óriási a túltermelés a művészet valaha szentnek tartott, kiváltságosok által működtetett területén is. A nagy sztárok művei előtt tolonganak a nézők, az ismeretlen művészek mégoly zseniális munkáira csak közeli rokonok, jóbarátok vetnek egy kósza, ejnye-bejnye pillantást, az ismeretlenek simán elsétálnak egymással vagy önmagukkal csevegve előttük. De ha az ismeretlen művész műve nemcsak van, hanem mozog, villog, színeit változtatja, beszél, bukfencezik és megemeli a kalapját, akkor biztosan figyelmet parancsol magának, s ha a kiállítás látogató ráadásul maga mozgathatja, villogtathatja, színváltoztathatja, beszéltetheti, bukfenceztetheti, kalapemeltetheti a műalkotást, akkor szeretni is fogja, s ha dagadt a bukszája, akkor nagy valószínűséggel ki is nyitja.
Ha pedig kinyílik az a buksza, akkor megfogyatkozhatnak a művész odújának utcán talált lomokból eszkábált asztalán a számlák, talán féregirtóra, fagyálló helyett kannás borra és partydrogokra is futja, s telik új kütyükre is, tehát folytatódhat, sőt, tovább gyorsulhat az örök körforgás.