Nemrégiben Magyarországon is láthatók voltak Miina Savolainen képei. Ő az úgynevezett felhatalmazó fotográfia módszerének kitalálója. A világ legdrágább kislánya címmel a Próféta Galériában bemutatott sorozat Miina Savolainen és tíz, a Helsinkiben működő Hyvönen Leánynevelő Intézetben lakó kislány majd tíz éven át tartó fotográfiai projektje. A közös munka mintegy 70 ezer felvételt és 200 ezer kilométernyi megtett utat jelent. De a legfontosabb mégis az a belső út volt, amelyen a képeken szerplő lányok végigmentek.
artPortal: Hogyan és miért kezdte el ezt a projektet?
Miina Savolainen (M.S.): A történet egyik szála, a fotózás a gyerekkoromig nyúlik vissza. Édesapám sokat fotózott, és azután 10-12 éves korom körül valahogy átvettem tőle a családi képek készítőjének szerepét. Én vagyok a legidősebb gyerek, rengeteg képet készítettem a testvéreimről. Alig múltam 20 éves, amikor elkezdtem dolgozni Helsinkiben egy Leánynevelő Intézetben szociális munkásként. Ahogy egyre jobban megismertem a gyerekeket, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a szavak, amelyekkel a szociális munkás dolgozik, nem elegendő eszközök ezekkel a gyerekekkel. Nem tudják megragadni az absztrakt, érzelmi dolgokat. Szavakkal nem tudunk eljutni a lelkükig, azokhoz a fájdalmakhoz, múltbeli sérülésekhez, amelyek őket érték. Egyre inkább azt éreztem, hogy a verbalitás nem enyhíti az ő alap-traumájukat, azt hogy ők nem érnek semmit, nem méltóak a szeretetre. Ezeket a gyerekeket a múltban már nagyon sokszor árulták el szavakkal, az emberekben való hitük szavak által szűnt meg. Hiába mondja hát nekik bárki, hogy milyen értékesek, szépek, számukra nem jelent semmit. A projekt abból született, hogy úgy éreztem, más eszközt kell találnom arra, hogy megnyissam ezeknek a lányoknak a lelkét, és hozzásegíthessem őket a múlt feldolgozásához. A fotó arra is jó, hogy feloldja, ellensúlyozza a „láthatatlanság-élményüket”, ami az ő családbeli helyzetüket jellemezte.
Milla Makkonen, 2006, 120x85cm
Volt terve arról, hogy kiket, milyen helyzetben fog fotózni? Vagy közben formálódott a koncepció?
M.S.: Spontán alakult minden. Az is a véletlennek köszönhető például, hogy csak lányokról készültek képek, mert akkoriban fiúk nem voltak az intézetben. Mivelhogy a fényképezőgép gyakran volt a kezemben egyébként is, egyszer eszembe jutott, ki kellene próbálni, mi történik, ha a szavak helyett-mellett fotókat használok. Azt kellett elérnem, hogy a képeken jónak és szépnek lássák magukat, hogy megértsék, nem az ő hibájuk mindaz a rossz, ami velük történt. Nehogy félreértés legyen: nem arról van szó, hogy manipulálni akartam a fotókat. Semmi ilyesmi nem történt. Viszont már az első fotók sem az intézetben készültek, hanem egy külső helyszínen: elmentünk mondjuk egy közeli erdőbe. Attól, hogy elhagytuk a mindennapok színtereit, kiestünk a hétköznapokban betöltött szerepeinkből, én már nem voltam többé az irányító segítő, aki tereli a gyermek sorsát az általa jónak tartott irányba. Egyenrangúakká váltunk: ők találták ki a pontos helyszínt, a beállítást, azt, hogy milyen ruhát viseljenek, tehát átvették az irányítást. Később azután már messzebbre utaztunk, fel egészen Lappföldig, és ott kerestünk olyan helyeket, amilyeneket a lányok szerettek volna. A felhatalmazó fotográfiában különösen fontos, hogy az ő döntésük legyen a helyszín, a ruha, a mozdulat. Nem az számít, én hogyan látom őket, én hogyan szeretném beállítani őket, hanem, hogy ők hogyan, milyennek szeretnék látni magukat.
Minden simán ment már az elején?
M.S.: Az elején a fotózás gondolata furcsának és érthetetlennek tűnt számukra, sőt az egyik lány, Milla szó szerint azt mondta, hogy ez egy idióta ötlet. De azután született egy kép, ami áttörte a falakat. Az egyik kislány kitalálta, hogy a fotón azt a koronát akarja viselni, amit az intézeti gondozójától kapott. Az a tény, hogy ő meg mert mutatni a képen egy olyan tárgyat, amiről nem tudtak a többiek, ami az ő titka volt úgymond, elindított a lányokban valamit. Ettől a pillanattól kezdve mindenki elkezdte tervezgetni a helyszínt, a ruhákat, a beállítást. Koncentrálnom kellett arra, hogy biztonságban érezzék magukat, a bizalomról szólt az egész fotózási folyamat. Eleinte egyébként az sem volt jó érzés nekik, hogy valaki nézi őket: bántóként, elnyomóként élték meg a közeli tekintetet. Az én figyelmem is a veszteségeikre, a fájdalmukra emlékeztette őket. Az elkészült fotókat sokáig nem szerették. Csúnyának, sőt egyenesen sokkolónak tartották őket. Nem tudtak azonosulni a képekkel, néha egyszerűen nem ismerték fel magukat. Az egyik lány, Miina azt mondogatta, hogy ez nem lehet ő, mert ő nem ilyen szép. A fotókat nézve a saját sebezhetőségükkel szembesültek a lányok, és ezt nagyon nehéz elviselni. Volt olyan is közöttük, aki emiatt két évig gyűjtötte a bátorságot ahhoz, hogy oda tudjon állni a fényképezőgép elé. A képeken mindenki azt látja meg, amit magáról gondol: ha értéktelennek tartod magad, ezt fogod látni a fotón is, és nem az „igazságot”. De maga a fényképezési helyzet is hatott rájuk, az hogy egyszerűen nézzünk egymás szemébe nyugodtan, békében, miközben fantasztikus természeti tájak vesznek körbe. Az érintetlen természet is nagyon fontos, mert ezeknek a gyerekeknek a világ valami gonosz dolgot jelentett korábban, a természet szépsége, szavak nélkül megerősítheti bennük, hogy a világ másmilyen is lehet.
Jenna Pysto, 2000, 120x85cm
Nagyon közel került ezekhez a lányokhoz. Mennyire a kép ereje, és mennyire az együtt töltött idő következménye, amit látunk?
M.S.: Ez egy nagyon lényeges kérdés. Én azt gondolom, hogy itt nem is a fotó ereje a legfontosabb, hanem a tekinteté. A tekintetnek van mágikus hatalma, annak a ténynek, hogy valaki végre nézi őket. Arról a plusz figyelemről, és persze szeretetről, melegségről sem szabad elfelejtkezni, amelyet a képeken keresztül kaptak számukra fontos emberektől, a szüleiktől, a nevelőintézeti segítőktől, és azoktól az idegenektől is, akik az évek során kiállításokon szembesültek ezekkel a fotókkal. Az együtt töltött idő alatt azt is megértették, hogy nem is annyira különböznek a többi lánytól, mint ahogy gondolták. Pontosan érzékelték, hogy ez a projekt mennyi kívülállónak segített az évek során. Az a tény, hogy ők tudtak másokon segíteni, fokozatosan visszaadta az önbecsülésüket. Az egyik lány elmesélte, hogy az apukája azt mondta, mielőtt megnézte volna a képeket, hogy már semmi sem tudja megérinteni. Ezek után, ennek a lánynak katartikus élmény volt, hogy sírni látta az édesapját, mikor szembesült a fotókkal. Azt mondta, ebből értette meg, hogy a látszat ellenére, mennyire sokat jelent ő az apukája számára. Amikor arról beszéltem, hogy a szavak már nem jelentenek semmit, akkor az ilyen pillanatokra gondolok. Ugyanez az apuka hiába mondta volna, hogy mennyire fontos neki a lánya. Ezek az „apróságok” mind nagyon fontos lépések a terápiás folyamatban.
Az ember újraalkothatja így saját magát a fotó által?
M.S.: Igen, eldöntheti, hogy melyik képen látja olyannak önmagát, amilyen valójában lenni szeretne. Megláthatja azokat az elemeket, amelyeknek nagyobb teret akar engedni az életében. Ezek azok az intimebb pillanatok, amikor magukra maradnak a lányok a képeikkel. A saját tekintetükkel is gyógyítják magukat. Ez egy összetett, többlépcsős folyamat, az elején kívülállókra volt szükség, hogy ők legyenek az első tükrök. Ugyanez játszódik le egy újszülöttnél is. Ő se tudja még magáról, hogy milyen. Az önmagáról alkotott képe fokozatosan alakul ki a környezete reakcióiból, abból, ahogy ránéznek, ahogy viszonyulnak hozzá a többiek.
Nina Laurin, 2005, 120x85cm
Egy nem szakmabeli számára is nagyon árulkodóak ezek a fotók, azok a beállítások, amelyeket a lányok választottak.
M.S.: Akik jól ismerik őket, a sorsukat, a múltjukat is tökéletesen látják ezekben a metaforikus képekben. Nyilván nem véletlen, hogy az egyik lány ragaszkodott ahhoz, hogy hóviharban fényképezzem, vagy az a tény, hogy mennyi képről jut az ember eszébe egy fészek.
Azt hiszem, nekik is elég hamar érzékelhetővé vált, hogy a természet formái gyakran emlékeztetnek az anyaölre. Azt is többen megfogalmazták, hogy pontosan úgy, ahogy a hatalmas kövekhez, fákhoz képest aprónak és jelentéktelennek érzi magát az ember, a saját problémái is valahogy veszítenek a súlyukból a képeket nézve. Ennek a projektnek az egyik fő célkitűzése, hogy a képek által láthatóvá tegye a „jót”, hogy megmutassa a szépet azokban a helyzetekben, amikor az alig észrevehető.
A felhatalmazó fotográfia módszerét már több mint tíz éve alkalmazzák Finnországban terápiás, szociális-segítő, oktatási-nevelési és munkahelyi környezetekben egyaránt. Ez azt jelzi, hogy a módszer széles körben használható.
M.S.: Igen, és különösen mostanában a munkám legnagyobb része abból áll, hogy az alapelveket tanítom pedagógusoknak, menekültekkel foglalkozó szociális munkásoknak például. Nagyon sok szakmában adhat új eszközöket ez az elfogadó tekintet, a befolyásolás nélküli hallgatás képessége. Az, hogy az ember nem kívülről próbálja meg rákényszeríteni a másikra azt az utat, amit ő helyesnek, megoldást hozónak talál, hanem teret ad a másiknak arra, hogy megtalálja önmagát. A fotó így válhat az önmegismerés eszközévé, segítve bárkit abban, hogy stabil identitást hozzon létre a maga számára, ugyanakkor pedig elősegítheti a különböző hátterű személyek, csoportok közötti kommunikációt is.
A cikk lejjebb folytatódik.