Leginkább a szövegeivel lehet találkozni, cikkek, kritikák, olykor igencsak karcos kritikák alatt olvasni a nevét. Érződik, hogy a megnyilvánulások mögött társadalomtudományi, elméleti megalapozottság van – néha nem is adják magukat könnyen ezek a szövegek. Ugyanakkor Bajusz Orsolya képzőművész és aktivista. Művészként, mint mondja, nem hoz létre objektiválódott műveket. Viszont névvel vagy név nélkül számos projekthez köze volt az utóbbi időben. A rejtőzködés mintha fontos része volna a magatartásának, miközben aktivistaként nagyon is a nyilvánosságban érdekelt. Épp elég a kérdés és az ellentmondás – úgyhogy éppen ideje volt, hogy az artPortal beszélgessen Bajusz Orsolyával.
aP: Azt hiszem, sokan vannak úgy, ahogy én is – vagyis, hogy érzékelik, hogy jelen vagy a kortárs művészeti színtéren, de nem tudják, hogy pontosan mit is csinálsz, hol is állsz ebben.
Bajusz Orsolya (B.O.): Az értelmezésemben a kortárs művészet elsősorban egy eszközkészlet, illetve egy intézményrendszer. Gyakorlatilag csak ez az, ami a kortárs művészetben mozgó embereket összetartja, akik amúgy teljesen különböző emberek, különféle céljaik, igényeik vannak, eltérő az értékrendjük. Egyfelől az erőforrásokról van szó, azokért megy a küzdelem, hogy ki, miként pozicinálódik ebben az intézményrendszerben, másfelől a legitimációról. Ha erre társadalmi mezőként tekintünk, akkor ez a mező nagyon keményen szakad szét.
Bajusz Orsolya. Forrás: Facebook
aP: Ez abban a helyzetben is igaz, amelyikben most vagyunk, vagyis az intézményrendszer szétesésének közepette?
B.O.: Igen. De közben az is nagyon esik szét, hogy mit tartanak az emberek művészetnek, mire gondolnak, ha művészetről van szó. Nekem is dilemmákat okoz, hogy egyáltalán mi felé lehet elvinni ezt az egészet. Én nem hozok létre semmilyen képet, vagy tárgyat, csak olyan művészet érdekel, ami közvetlenül beleágyazódik valamilyen társadalmi közegbe. A művészet eszközkészletével a racionalitáson túli szinten lehet megszólalni, prekognitív érzeteket lehet megmozgatni. Érzeteken alapuló dolog. Ugyanakkor keretezni lehet, mindenfajta kontextust megpróbálhat adni az ember az alkotásának, több szinten is írhat önmaga, meg az alkotások köré hipertextust. Ezek a hiperszövegek gyakran összefolynak. Én mondhatnám azt, hogy a feminista mozgalomhoz tartozom, de ez elválaszthatatlan a kedvenc témámtól, a liberális szubjektum krízisétől. Valahol az életünk tragédiája, hogy beleszocializáltak bennünket egy olyan világba, amelyik soha nem jött el, és nem is fog. Ennek a romjaival próbálunk valamit kezdeni. A feminista mozgalmon belül például sokan kritizálnak azért, amit művészként csinálok. Nem tartozom a hátamat tartani senkinek, aki a patriarchátus-fán akar felfelé kapaszkodni. Még rosszul értelmezett női szolidaritásból sem teszem. A patriarchátus-fának már régen rohadnak a gyökerei, de hát egyszerűbb a radikálbalos bohócokra mutogatni, mint beleharapni a kézbe ami etet. Itt térek vissza az intézményrendszerhez: az csak az egyik dolog, hogy Magyarországon milyen félautoriter rendszer épül ki, és ebben hol van a művészek szerepe. Az említett eszközkészlet már régesrég kitört az intézményrendszer falai közül.
aP: Azt mondod, olyan művész vagy, aki nem hoz létre objektiválódott művet. Mikor hoztad meg ezt a döntést?
B.O.: Mindig is így működtem. Persze nekem is kellett tanulni rajzolni, egy ideig szobrászatot is tanultam. Sok mindent elvégeztem, kaptam mindenféle papírokat, jártam egyetemre Glasgow-ba, aztán Bécsbe, az Universität für Angewandte Kunst-ra, aztán elmentem szociológiát tanulni, azt is elvégeztem.
aP: Aki a neveddel találkozik, az leginkább szövegekkel találkozik. Érződik, hogy még a legprovokatívabb megnyilvánulásaid mögött is elméleti megalapozottság van – ez a képzőművészekre nem mindig jellemző.
B.O.: Művekkel is találkoznak, csak nem feltétlenül tudják, hogy én is benne vagyok. Rossz iránynak tartom, hogy emberekből brand-eket építenek, van egy csomó nárcisztikus, médiafigyelemre vágyó figura Budapesten, semmi szükség egy újabbra. Mindenből túltermelés van, rengeteg a content, az ember szemiotikai lábnyomával is törődni kellene…mindenkinek nagyon meg kellene fontolnia, hogy mit ír le például. Minden akciómat nagyon megfontolom és kitalálom. Nem is egyedül szoktam a dolgaimat csinálni – kivéve az írásokat. Én nem szeretem magam előtérbe tolni, jobb, ha nem vagyok látható. Most például nevesítve leszek én is pár médiában, mert el szeretnék mondani dolgokat egy folyamatban levő ügy kapcsán. A lengyel nagykövetség előtt úrvacsorát rendeztünk abortusz-tablettával, az én ötletem volt, hogy szerepeljen egy pap, és egy másik, amúgy vallásos feminista aktivista ötlete volt maga az úrvacsora – nekem nem jutott volna eszembe, nem kaptam soha vallásos nevelést. Ebből elég nagy médiacirkusz lett, és több feljelentés is. Egy amúgy súlytalan szervezet, amelyet amerikai fundamentalista keresztények pénzelnek, a Citizen Go, egy elég komikus tiltakozó aláírásgyűjtést kezdett ellenünk. Három nap alatt 12 ezer aláírás keletkezett, állítólag. Ami furcsa, mert ez a 12 ezer rá se nézett például az én honlapomra. Feró Dalmával és Básthy Ágnessel erre írtunk nekik egy „bocsánatkérő” szöveget, persze álnéven, mert fontos, hogy ennek a történetnek nem körülöttünk kell forognia. Ettől néhány baloldali portál megijedt, és kitértek előle, nem merték lehozni. Végül a Tranzit Blog jelentette meg. Nyilatkoztunk pár helyen, és többek között elmondtuk, mennyire álságos, hogy a katolikus egyház kifordítja a sértettség politikáját, illetve, hogy vannak akik a tyúkszaros kis politikai tőkéjüket a “sértett emberek” nevében gyarapítják, és a liberálisok még meg is védik ezt a fajta követelést – miközben ezzel a hatalmi aszimetria fenntartói lesznek. Az egész abortuszvita a nők társadalmi helyzetéről szól, semmi másról, a törvényhozókat sem érdeklik a magzatok, de a baj az, hogy a gyerekek sem. Az abortusz turizmus utazási iroda beszél erről részletesebben.
Performansz Schmied Andi és Maria Pratts OTROMBA című kiállításának megnyitóján, 2016. augusztus 9.,
Budapest Galéria
aP: Folytonosan harcban állsz dolgokkal, hatalmi mechanizmusokkal. Keresed ezeket a helyzeteket?
B.O.: Nem keresem egyáltalán. Ez ezzel jár. Művészként én is szívesen elmennék a csillagokat bámulni – talán el is fogok –, de jelenleg olyan a helyzet, mint hogyha egy szobában bent volna egy csomó ember, és a szoba közepén ott éktelenkedne egy adag hányás. Ki kezdi el feltakarítani? Amikor az ember nekifog a takarításnak, egy ponton túl képes meglátni ebben a nagyon partikuláris, pitiáner és gusztustalan problémában az univerzálisat. Az egész aktivistáskodásból és a töménytelen ingyenmunkából, szervezésből, várakozásból, a millió nagyon hálátlan feladatból rengeteg dolgot tanultam.
aP: Mi az a mozgalom, amire folytonosan utalsz?
B.O.: A hazai feminista mozgalom. Nem kötődöm direkten szervezethez, ezek mindig laza hálózatok, együttműködések. Emberek, szerveződések. Tényleg akarunk erről beszélni?
aP: Persze, hiszen ez a kontextusa annak, amit csinálsz.
B.O.: Oké, szóval én ebből nagyon sokat tanultam. Arról, hogy mit jelent az, hogy kultúrát csinálni, és hogy mit csinál velünk a kultúra. Amikor Londonban médiaművészeti tevékenységekben, technológia-fejlesztésekben vettem részt research fellowként, ott üldögéltek emberek, a fejükön a vr-szemüveggel, méregdrága kütyükkel szórakoztak és Heidegger technológia-elméletéről beszélgettek, akkor egyszer csak elkezdtem gondolkodni, hogy oké, egy Eye-tracker 99 euróba kerül az Amazonon, és mégse veszik, az abortusz tablettáért pedig ölni tudnak. Itt akkor valami van. Nem a technológiák az érdekesek, hanem az ember.
aP: És hirtelen úgy érezted, hogy neked az igazi társadalmi folyamatokkal van dolgod?
B.O.: Még csak nem is éreztem úgy. Hanem egyszercsak rájöttem, hogy a kulturális konstrukciók mennyire meghatároznak minket. Például az egyik legkárosabb kulturális konstrukció, az a gender és a nőiesség. Gender-abolicionista vagyok, és megvetem a nőiességet. TGM nagyon szépen mondta: a nőiesség fölcicomázott szolgaiasság. Ez nem csak hogy szép hexameter, de még igaz is. Nem biológiailag determinált dologról van szó, senki nem születik női aggyal vagy férfi aggyal, ez egy kulturális konstrukció, amit megtanulunk, amibe belenevelnek. Absztrakt gépezet, amelynek egyrészt az a szerepe, hogy becsatornázza a nők láthatatlan munkáját a fennálló rendszerbe, másrészt ezt a mechanizmust láthatatlanná tegye. Ami a művészetet illeti, biztos sok művész gondolja, hogy ő nem foglalkozik ilyen szerencsétlen politikai dolgokkal, hanem csak csinálja a maga dolgait – miközben ha valaki rózsaszín muffinokat festeget, azzal politikai állítást tesz, legfeljebb indirekten. A művészeknek ugyanis lehetőségük van kimondani dolgokat, ami az ő személyes igazságuk lehet. Merthát valahogy a művészet mindenképpen egyfajta igazság, a te belső igazságod, amit csak te tudsz képviselni. És annak azért nagyon is vannak politikai implikációi, ha valakinek az a belső igazsága, hogy rózsaszín muffinokat festeget. Éppen ez a fajta kultúracsinálás, amely művészetként legitimálódik, éppen ez segít fenntartani és egyben elfedni bizonyos rendszereket, ez normalizál ideológiákat. Lásd például: női princípium a muffinok kapcsán.
Tüntetőtábla
aP: Mindazt, amit gondolsz, hogyan tudod művekké transzformálni? Úgy, hogy közben nincs objektiválódott mű…
B.O.: A művészek leginkább helyzeteket képesek generálni. Ki lehet mondatni az emberekkel dolgokat. Presszionálni lehet társadalmi szereplőket, hogy kimondjanak végre dolgokat. A nyomásgyakorlás eszköze.
aP: Azért, hogy változzon valami?
B.O.: Azért, hogy megtudhassunk dolgokat. Csakhogy közben annyira koherens az a kognitív struktúra, amit a tömegmédia nyomat, vagy ahogy a hatalmi ágak beszélnek hozzánk, nőkhöz, hogy nagyon nehéz réseket találni a rendszeren, hogy meg tudjunk szólalni, hogy megtapasztalhatóvá tegyünk dolgokat. A művészet a tapasztalás terepe. Minden művész kritikus, folyamatosan bennünk van, hogy kommentáljunk. A patriarchátust talán nem fogjuk lebontani – persze rohad magától is, kimerülőben vannak az erőforrások, fenntarthatatlan a jelenlegi állapot.
aP: Tudsz másokat is, akik így működnek, ahogyan te?
B.O.: A kortárs művészet eszközkészletét sokan viszik az intézményeken kívülre. Ott van az Eleven Emlékmű, jó példa erre, tökéletesen csinálják amit csinálnak. Művészként nagyon fontos azt felismerni, hogy minden fogalom, amihez nyúlunk, terhelt. Nem légüres térben létezik. Rengeteg társadalmi, gazdasági, politikai cselekvő próbál irányítani diskurzusokat, úgyhogy mindig terhelt térbe lépünk be, ha csatlakoznánk valamelyik diskurzushoz, vagy éppen eltérítenénk azt. Naivitás azt hinni, hogy a művészeknek ebben autonómiájuk lenne. Amiben autonómiájuk van, az az, hogy nincs előre megírva, hogy milyen regiszterben kell értelmezni azt, amit egy művész mond. Ebből is adódik a művészek szabadsága. Éppen ezért is haragszom a hipster-művészekre, mert divat-dologgá vált, hogy tárgyakat csinálunk, képeket csinálunk…
aP: Ez nem ugyanolyan adottság, mint sok egyéb más?
B.O.: Nem, ez taktikai megfontolás. De akkor mondjuk ki, hogy ez egy kreatív hobby, szép tárgyak, amelyeknek nincs különösebb szerepük. És ne tartsanak igényt az intézményi legitimációra, a keretekre: kurátorok, galéria, megnyitó beszéd, satöbbi.
aP: Te dolgozol egyáltalán intézményekkel?
B.O.: Szoktam, de akkor mindig belép egyfajta absztrakció, egyfajta keret, ahogyan én keretezem az egész helyzetet. Nekem semmi bajom a galériákkal sem, egyszerűen jól kell őket használni, ami egyre nehezebb.
aP: Ez a kereskedelmi galériákra is vonatkozik?
B.O.: Azért mindennek van egy határa. De persze, miért ne, nem lehetetlen…
aP: Tudna mit kezdeni veled egy kereskedelmi galéria?
B.O.: Képtelenség, nem csinálok se képet, se tárgyakat. Maximum megpróbálhatná azt, hogy: találtunk egy ekkora freak-et, akinek van ennyi meg ennyi kulturális tőkéje… És akkor a galéria ezzel legitimálja a saját pozícióját, mint hiteles kulturális értékek hordozója. Ezt tanították ugyan szociológia órán, de azért nem nagyon valószínű.
aP: A végén visszakanyarodhatunk a liberális szubjektum válságához?
B.O.: Nehéz a liberális szubjektum válságát röviden összefoglalnom… Most például a következő nagy projektünk, hogy építünk egy akadály pályát liberálisoknak. Alapvetően annak a tanúi vagyunk, hogy miként mondanak csődöt bizonyos alapvető állítások a világról, amik alapján el tudnánk igazodni. Kezdjük rögtön magával a “művelt nyugattal”. Ha másképp nem is, de a Brexit után már tényleg leeshetne az embereknek, mekkora csőd ez a narratíva.
aP: Nálunk is csődöt mond?
B.O.: Igen. Erről a művelt nyugatozásról Alexander Kiossev bolgár teoretikus írt igen pontosan. Azt írta, hogy a félperifériát soha nem is kellett gyarmatosítani, mert a mindenkori elit tett arról, hogy ők legyenek a „modern nyugati értékek hordozói”. Ez egyfajta legitimációs mód volt, így erősítették meg a pozíciójukat a nemzeti ellenzékkel szemben. Pontosan ez történt Magyarországon is. De szerencsére némileg változnak a dolgok. Én magam 19 évesen mentem el először Magyarországról, azóta elég sok idő eltelt, jöttem-mentem, és az volt a tapasztalatom, hogy mekkora ostobaság azt hinni, hogy van olyan, hogy művelt nyugat. Ezzel a nyugat csak a saját hegemóniáját teremti újra.
aP: Ez most elég sajátosan szól, amikor a magyar kormánytól is állandóan azt halljuk, hogy a nyugat válságban van, a nyugatnak vége.
B.O.: Azért a magyar kormányt ne tekintsük már hiteles forrásnak. Nem abban az értelemben van vége, ahogyan ők mondják. De válság van, bizonyos alap állítások kerültek válságba. A liberalizmus tanított nekünk valamit a világról, például arról, hogy a nők hogyan tudnak beilleszkedni a rendszerbe, ami körülbelül útmutató a nőknek, hogy hogyan növesszenek faszt, de mindez csak a fennálló rendszert termelte újjá. Talán van a nőknek egy kis csoportja, amely képes erre, azaz nagy áldozatok árán meg tud valósítani valamilyen individualista felszabadítási narratívát, de a nők nagy többsége számára ez nem lehetséges. És a hasonló ideálok: hogy mindennek az ember van a közepén, hogy van az ember-természet dichotómia, a test-lélek dichotómia, a természet-kultúra dichotómia…satöbbi. Ennek az ideológiai-kulturális keretrendszernek a válságára gondolok. Itt ülünk, melegszik a bolygó, merülnek ki az erőforrásaink, háborúk zajlanak, egyik krízis követi a másikat, és nem lehet tovább kapaszkodni az eddigi fogalmakba.
aP: Mi áll ezzel szemben?
B.O.: Bár tudnám. Zajlik egy nagy tudati változás. Óriási paradigmaváltások. Az is része ennek, amit bizonyos művészek csinálnak, hogy hogyan lehet közösséget építeni, mi a szubjektum, miként lehet beszélni a változásokról, amiket megélünk, és hogyan lehet ezt mások számára is megtapasztalhatóvá tenni. A művészet felszínre is tud hozni dolgokat, és megpróbálhatja az erőszakot és kizsákmányolást alátámasztó ideológiai tákolmányt visszabontani. Ezért aztán gyűlölni fognak – senki nem szereti megtudni, hogy légvárak között él, és ráadásul hülyeként. Persze nem érdekel, nem azért vagyok művész, hogy a kezemet rázogassák a megnyitókon. Fel kéne bujtani a művészeket, hogy legyenek bátrabbak. Vállalom, amit csinálok, vállalom, hogy negatív a művészet-koncepcióm. A művészet hiányból és traumából fakad. Hogy valaki utcára menjen, beavatkozzon dolgokba, átrendezzen dolgokat, ahhoz trauma kell. A fentebbi, rózsaszín muffinos példa kapcsán mindenkit arra bíztatnék, aki ne adj isten rózsaszín muffinokat és hasonlókat festene, hogy teljesen őszintén kérdezze meg saját magát: tényleg méltóvá tudok így válni a sorsomra?
A cikk lejjebb folytatódik.