Nemzetköziség és mediális nyitás a Dovin új iránya –
Jankó Judit beszélgetése Német Szilvivel a galéria vezetőjével
A Dovint 25 évvel ezelőtt alapította Délceg Katalin, akinek nevéhez nemcsak ez a markáns profilú galéria kötődött, de a kortárs galériák egyesületében is meghatározó szerepet vitt. 2010. novemberében történt váratlan halála után férje úgy döntött, nem adja el a galériát, s annak vezetésével Német Szilvi művészettörténészt bízza meg. A helyzet, – hogy ennyire határozott arculatú, erőteljes galériavezető által fémjelzett galériát nem a család visz tovább – önmagában is példa nélküli, az izgalmakat pedig fokozza, hogyan formálja át egy másik generációba tartozó új vezető az egyik legrégebbi kortárs galériát.
– Mennyire ismerted korábban a Dovint, fűzött-e hozzá valamilyen erősebb kapcsolat?
– A szakdolgozatom a tájképiség problémájával foglalkozik, a Dovinról pedig köztudomású volt a táj fogalmával, a tájképekkel való foglalkozás. Kerekasztal beszélgetéseket, konferenciákat rendeztek a témában, komoly háttérfilozófiát mutattak fel, az előadásokon körbejárták a táj fogalmát, képzőművészetben, zenében, matematikában, geográfiában, fotóművészetben, költészetben. Így volt egy időszak, amikor sűrűbben bejártam a galériába, hogy elkérjem ezeket a “Táj nincs”-előadás DVD-ket. Végül nem sok mindent használtam fel belőlük, néhány Krasznahorkai-gondolatot kivéve, viszont így értesültem arról, hogy galeristát keresnek és beadtam a pályázatom. Érdekes, hogy Katalinnal soha nem találkoztam, teljesen az őt követő korszakba kapcsolódtam bele.
– Miért téged választottak?
– Ehhez egy anekdota is köthető, de valójában olyan emberre volt szükség, aki operatíve vezeti a galériát, viszi a napi ügyeket, hiszen egy ideig még a Dovin már létező programját kellett végigvinni. A helyzettel organikusan fejlődve, később jöttek a komolyabb víziók és koncepcionális döntések. Ami a tapasztaltságot illeti, az egyetem alatt elég korán elkezdtem dolgozni, így már 23 évesen a nulláról építettünk fel a várnegyedben egy fiatal kortársakkal foglalkozó galériát, ami erős alapot jelentett, főleg az önállóságot illetően. Később a Videospace-ben Eike Berg mellett sok mindent elfigyeltem, plusz az ACAX-ban töltött gyakorlat alatt a networköm is szélesedett, ott a kurátori vizitorprogramok szervezésében asszisztáltam. De visszatérve a Dovinos interjúzás történetére, állítólag én voltam az egyetlen az interjúalanyok közül, aki szóba állt az éppen installáló művésszel, úgy hallottam később, ez is számított.
– Hol végeztél? Említetted a tájkép iránti érdeklődésedet, ez honnan eredt?
– Az ELTE-re jártam, művészettörténet-angol szakra és nem feltétlenül a tájkép érdekel, inkább az elmélet. A szakdolgozatomat idén tavasszal védem meg Rényi Andrásnál. Kicsit sokáig húztam, de nem bánom, mert kellett ez az idő a spektrumhoz. Eleinte leadtam csak egy témát a kortárs tájkép kellően tág témamegjelölésével, aztán a tájkép kapcsán végül szociokulturális témák kezdtek érdekelni, hiszen a tájkép par excellence polgári műfaj, amit a modernizmus előszeretettel gyilkol le, de mégsem sikerült ez teljesen, vagy sikerült, de az alany közben átalakult. Izgalmasnak találtam megvizsgálni, hogy egy ab original táblaképi műfaj milyen mediális váltásokon ment keresztül, mit őrzött meg korábbi magjából és milyen újakkal telitődött az esztétikai minőségen kívül. Így tárgyalom Csákány Istvántól A hegy koreográfiáját a relációesztétikával összeolvasva, a Kis Varsó Elem című munkáját a Hajós utcai kiállítási környezetében az intézménykritikai oldalról, de a nemrég publikált Zoo-tópia könyv eredményeire is kitérek, vagy Ősz Gábor Unterberg fotóinál azt kutatom, mennyire kérhető politikailag számon egy tájon a történelem. Talán ebből is látszik, engem nagyon érdekel a művészetfilozófia, sőt maga a filozófia is.
– A galériavezetés azonban gyakorlati foglalkozás inkább, mint elméleti-filozófiai, mi vonzott benne?
– A 120 órás kötelező egyetemi gyakorlatomat Virág Juditnál végeztem, ahol pozitív galériás élményeket szereztem. Szerencsém volt, mert abban az időszakban a klasszikus modernek mellett a galéria kortársakkal is foglalkozott, Sárvári Zita vezette akkor a kortárs részleget. Bár akkor még az aukciózás is lekötötte a figyelmemet, azok a tapasztalt szemet igénylő praxisok, amikkel eldönti az ember, hogy egy műtárgy hamis vagy nem, milyen értéken szerepelhet, hogyan kontextualizálják térben/időben, valamint a tárgyak eredete, előfordulása a műkereskedelmi forgalomban stb. Minden galéria egy brand, ami erősen személyiség-centrikus. Virág Judit egy nagyon erős brand, aminek nem a kortárs rész áll a középpontjában, de természetesen ahhoz is hozzájárult az ő aurája. Nekem is el kellett gondolkodnom a brand és profil kérdésen. Egyértelmű, hogy sem státuszban, sem stílusban vagy élettapasztalatban nem tudom az előző vezetőt imitálni.
– Te egy teljesen másik generációt képviselsz, mi az ami téged hitelesít?
– Egyelőre nem tudok ezzel mit csinálni, érzem én is, hogy időnként kevésnek tűnhet az aktuálisan 27 évem. Valójában a non-profit részen ez nem lehet probléma, más is vezet galériát ma Budapesten ilyen fiatalon (pl. Trafo – Fenyvesi Áron). A műkereskedelmi beágyazottság viszont egy másik terület, ami sok éves tapasztalatszerzést igényel ahhoz, hogy valaki bátran mozoghasson. Fontos a háttér is ahonnan jön az ember, tehát nem lehetetlen 30 éves kor alatt sztárgalériásnak lenni, amiről az artinfo.com toplistáján olvashattuk nemrég. Vagy gondoljunk az idei Viennafair-committee két glamour szőkéjére.
– Amikor eldőlt, te leszel a Dovin új vezetője, mit kértek tőled: tartsd meg az eddigi koncepciót vagy váltani szerettetek volna?
– Nehéz átvenni egy régóta működő, karakteres programú galériát, ami ráadásul a vezető személyével elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Pár művésztől meg is váltunk emiatt, akik nem fogadták jól az új helyzetet. Sokat gondolkodtam az irányon, amikor ide kerültem. Adott volt egy olyan speciális, nagyobb ívű tematikus vagy médiumspecifikus blokkokban meghatározott stratégiai vonal, mint ami a 2002-2008 közötti tájképi sorozat vagy a 2008-tól egyre dominánsabb szobrászat. Eleinte ezt a szobrászati vonalat tartottam érdemesnek tovább hangsúlyozni, de valójában ma már nem legitim és talán önmagunk felé is felesleges korlátozás egy médium kiválasztása. Amikor a környezetünkben minden ez ellen szól, sok az efemer, kevert, expanziós tendencia. Két éve dolgozom a Dovinban, de 2012 őszétől lehet határozottabban látni, mi az, amit én csinálok. Baglyas Erika Bunker-projektje volt az első, amit beékeltem a megörökölt programba, ebből (társadalmi elkötelezettségű téma és merész installáció) lehetett látni, hogy váltás következik.
– Mi a változás lényege?
– Elengedhetetlennek tartottam lazítani azon a rendszeren, ami az állandó tagok kétévente rotálódó önálló kiállítását jelentette. Több kurátori koncepció alapján összeállított kiállítást vezetek be, előszeretettel hívok meg külföldi művészeket akár időszakosan egy projekt erejére hazaiakkal vagy hosszabb együttműködésre önállóan, emellett állandóan keresek új embereket és lehetőségeket, együtt a tudatosabb nemzetköziséggel. Ahogy a külföldi vásárokon is egyre szigorúbb kritériumokkal találkozunk a nemzetközi kiállítási programot illetően, tehát nem nemzeti pavilonokat akarnak látni mint a 19. századi világkiállításokon, egyértelmű a globalozálódó lépéssor felvétele.
– Kiket hívtál és miért őket?
– A szeptemberi “Citoyen 0100101110101101” kiállításunk témája az olyan művészeti céllal létrehozott alternatív optikai megfigyelőeszközök bemutatása, amik a városkép észlelését módosítják, kivitelezésükben pedig buherák vagy high tech-ek vegyesen. A csoportosra három új magyar kiállítót terveztem, akik közül végül Szigeti Gábor Csongorral és Tóth Márton Emillel állapodtam meg. A harmadik kiállító 2 héttel a nyitás előtt teljesen eltűnt, így rá voltam kényszerítve arra, hogy találjak munkát a kieső helyére, ami a központi installáció lett volna. Így jött a képbe az amszterdami Lotte Geeven, akivel idén őszre egy egyéni kiállítást is tervezünk, illetve az osztrák Miriam Laussegger, akire a Krokus Galérián keresztül figyeltem fel. A “Csillagok ma másnak tűnnek” kiállítás kurátora Sárvári Zita volt, aki saját kontaktjait mozgósította és rendelte tematikus egységbe. Innen a zágrábi (Marko Tadic), a prágai (Pavla Sceranková) és a Berlinben élő magyar (Mark Fridvalszki) kiállító. Következő féléves terveimben szerepel még Németh Hajnal meghívása, aki a tervek szerint a berlini Invaliden1 Galéria művészeivel csoportosan állít majd ki nálunk.
– A változás a művészkört is érintette. Mennyiben és milyen elvek mentén?
– Változott, de ezt természetesnek gondolom, hiszen a koncepció is más lett. Tavaly csatlakozott a galériához a 2011-ben festő szakon végzett Karsai Dániel, akinek most látható a kiállítása, nagyon tehetségesnek tartom. Nagyméretben gondolkodó festészeti munkái mellett könnyebb, esetlegesebb rajzok és videóanimációk is színesítik tevékenységét. Többféle médiumot szeretnék helyzetbe hozni, nem szeretném korlátozni magam, sem a festészet, sem a szobrászat irányában. Átütő egyéniségeket keresek, nem a műfaj, a művész számít. Karsai mellett Szigeti G. Csongorral is együtt dolgozunk, a többi alakulóban.
– Hova jelentkezel vásárokra? A Dovin a szobrászati program idején dél felé fordult a mediterrán vidék vásáraira, te merre mész?
– Tavaly Párizsban és Könben vettünk részt az art faireken, jelenleg a baseli Listéről várom a visszajelzést.
– Milyen tapasztalatokkal járt ez a két vásár?
– Azt éreztem, hogy amíg a nemzetközi tendenciákban kiemelt súllyal szerepelnek a minimál, geometrikus, koncept alkotások vagy a fotó műfaja is egyre inkább felfutóban, mi nagyon más anyagot mutattunk be. Elsősorban „kézművességet” is igénylő, popos színvilágú, expresszív szobrászati anyaggal mentünk. Nagy Karolina paraffinból, Péli Barna purhabból készült munkái speciálisnak tűntek. Ennek ellenére a kölni vásárról tudósító artdaily.com például a Péli Barna szoboregyütteséről készült reprót hozta le címlapon és ez a vásár jó emlékként raktározódott el. Párizsról nem tudom elmondani ugyanezt, ott erősebben kiérződött a lokálpatriotizmus és a nyelvvel is voltak problémák. Ott tapasztaltam meg élesben az árazás nehézségeit is, illetve a referencia fontosságát egy-egy művész portfóliójában, ami időnként fájóan hiányzik.
– Meg lehet fogalmazni három mondatban mi most a Dovin programja?
– Egyben is. Erős nemzetköziség és multimédia.