A tunning sorozat tovább hömpölyög: több, mint egy évtizede foglalatoskodik Elekes Károly bolhapiacokon kukázott romos amatőr festmények megváltoztatva megőrzésével. Fölmerül a kérdés, az itt kiállított anyag mennyiben más a megelőző darabokhoz mérten? Van-e új a tunning alatt?
Mintha itt a szerző halt volna meg, aki ahelyett, hogy a kép(túl)termelés forgatagában ragadna evezőt, inkább a legutoljára a szent emberélet-mentőktől látott alázattal és önföladással állja útját egykor képcsináló, mára biztosan halott alkotók emléke elporlásának. Mindez tisztán igaz volna, ha Elekes mindössze képkiválasztási, majd restaurálási tevékenysége végeztével állítaná ki e képeket. Ekkor beszélhetnénk a csak mind magasabb művészettel foglalkozni hajlandó szakmai rátartiságunkkal összhangban a senki feltámadásáról a szerző halála mintájára. Nemcsak erről van szó; a senki úgymond valóban föltámad – ezt az eredeti szignók fetisizáló kezelése a képcédula tunning-darabokhoz bevezetett kötelező sora egyértelműen jelzi.Azonban Elekes itt nem áll meg: vagy a nyersanyag helyrehozhatatlan hibáinak, sérüléseinek vagy egyszerűen a narratíva elemeinek a vizuális értékei mentén az egyes képet kiegészíti valami egészen mássá. Ezt a giccsbe oltott gliccsként (digitális programhiba) gondoltam megragadhatónak, amikor a giccs működési mechanizmusainak fogaskerekeibe szór homokot tudatos értelmezni nem akarással, azaz egy számítógépes program formafölismerő – és többszöröző képességeire szorítkozva a jóindulatú művész. Kissé ahhoz hasonló helyzet alakul ki tehát, mint egy olyan típusú sci-fiben, ahol a „kollektív tudattal rendelkező és egymással telepatikus úton kommunikáló idegenek inváziója” lép föl az individualista nyugat identitás-rémálmát megvalósítva. Elekes a tudtukon kívül (mert halottak) használ identitásokat, azok lelkének rezdüléseit a saját identitás-szublimációjának szoftverszerűre leépített programján lefuttatja, hogy ebből valami egészen bárkire vonatkoztatható képi talány jöhessen létre. E sajátos viszonyulás az identitáshoz nemcsak, hogy a tunning sorozat létrejövetelének egyik általam vizionált kulcsa, de a Memoart több kiállított képén még illusztrálásra is kerül.
Jelesül a szarvasok téli tájban című egykori opus kiegészítő elemeit sorolom föl: zöld Nap és ennek megfelelően zöld fa- és szarvasárnyékok a hóban (Fiktív árnyék). Az árnyékok még fölismerhető, azaz fa- és szarvasszerű mértani absztrakt formákat öltenek, amik hálózatszerű összeköttetés-szövedékbe gondolódnak tovább. (Mint egy idegrendszer, és csomópontjai, az idegsejtek.) Az Alvó favágó téli ligetbe belefestett portréján a dicsfény helyén megjelenő dicsfényszerű elem mintha a fák törzsének bütüjével és gesztjével volna egy anyagú, ahogyan évgyűrűszerű koncentrikus körökké szerveződik. Az összeköttetések hangsúlyozására további példák is akadnak: még talán Elekes land artos múltját visszaidézően egy kettéhasadt, szintén ligetet ábrázoló festmény két felén a facsoportokat színes pántok fogják össze törzseiknél (Kiemelt erdőrész I. és Kiemelt erdőrész II.), illetve a Barbie farmon a barbie babává vetkőztetett libapásztorlányka konstruktív-szürrealista erővonalai a gágogó állatok csőrébe vezető vonalakká lényegülnek át.Érdekesség még továbbá, hogy a művész újabban már fotográfiákat is kiszemel átalakításai nyersanyagául.