Giccsközelien mesterkéltek vagy kifinomultan huszonegyedik századiak Katerina Belkina fotói? És fotók még ezek egyáltalán? A kortárs művészet néhány rangos szentélyében arra szavaztak, hogy igen, méghozzá a legjobbak közül valók. Katerina Belkina 2007-ben a Turner-díjhoz hasonló oroszországi Kandinszkij-díj egyik jelöltje volt, 2012-ben a Nemzetközi Fotográfiai díj (IPA) három kategóriájának nyertese, 2015-ben a nemzetközi Lucas-Cranach pályázat fődíjasa, 2016-ban pedig a Hasselblad Masters Competition Art kategóriájának győztese – ami azért elég impresszív lista.
Enter. 2011 110 x 95 cm C-print under Diasec. Edition of 9 + 2 AP © Katerina Belkina
„A legjelentősebb orosz művészeti díjra, a Kandinszkij-ra való váratlan és meglepő jelölésem óriási ugrást jelentett, hirtelen a legnagyobb nevekkel kerültem egy ligába. Az, hogy a Not a Man’s World című sorozatom az ő műveikkel együtt beutazhatta Oroszországot, nagy lökést adott az éppenhogy megindult karrieremnek” – mondja Belkina.
A Kandinszkij-díjra való jelölésekor már Moszkvában élt. Korábban szülővárosában, a délkelet-oroszországi Samarában tanult festészetet és fotográfiát, de az utóbbiban szinte tökélyre fejlesztett technikai készségét és tudását lényegében önképzéssel szerezte meg pénzkereső munkái (könyvkiadás, televíziós arculattervezés, illusztráció, reklám) során. A számítógépek, szoftverek világában azok megjelenesétől kezdve ügyesen mozgott, de vizuális világa akkor kezdett kinyílni, amikor Moszkvába költözött. Egész addig az Oroszországon túli, kortárs képi világot jószerivel csak a Kelet-Európából Samaráig jutó magazinokból ismerte.
„Az első moszkvai éveim alatt nem gondoltam magamra komoly fotósként; amit akkoriban csináltam, még közelebb volt az illusztrációhoz, képileg pedig a tündérmesék világához. Valójában játszottam a műfajjal, nem okozott gondot soha valami újnak a kipróbálása, alapvetően úgysem fotósként határoztam meg magamat. Moszkvában akkoriban egy széles és aktív fotós közösség működött, örültem, hogy belekerülhettem, és olyan nagy nevekkel találkozhattam, mint például a dokumentumfotós Szergej Maximishin. De láttam, hogy szakadék tátong a dokumentaristák és a más szemlélettel dolgozó fotósok között. A puristák úgy tartották, hogy ha belenyúlsz a fotóba, akkor az már nem is fotó. ”
For Lempicka © Katerina Belkina
Ha nem deklaráltan sajtófotóról vagy dokumentumfotóról van szó, az extenzív fotómanipulációs technika persze legitim, és az a pálya, ami a cgi-ig (számítógépen létrehozott kép) nyúlik, jó széles, és sokan játszanak rajta sokfélét. A digitális utómunkára szolgáló programok palettája és a vizuális esztétika folyamatosan változik; szabályok kérdőjeleződnek meg és korlátok bomlanak le. Ahogy Belkina ma dolgozik, az valóban messze van a dokumentarista fotótól, de elég messzire kerül a kamerából kikerült fotóktól is. A Faur Zsófi Galériában több sorozata tekinthető meg, legtekintélyesebb mennyiségben a Paint című , ami a 19. és 20. szd-i művészettörténet legnagyobb festőinek fotóként újraalkotott képeiből áll. Belkina saját magát használva modellként, Degas balerinájaként hajlong, Modigliani modelljének szomorúságával hajtja saját vállára a fejét, Rousseau mesés erdejében pihen elnyúlva a levelenként különálló aljnövényzeten, és így tovább, egészen a Van Gogh-önarckép kedvéért photoshop-ilag kiszakállasodott önmagáig.
For Van Gogh © Katerina Belkina
„A Paint sorozatom háttereinek majdnem 90 százalékát festettem – vászonra vagy papírra –, aztán beszkenneltem, és Photoshopban dolgoztam vele tovább, és amikor az utolsó réteget összeolvasztottam az addigiakkal, egy grafikus szűrővel (Oil Paint) és egy digitális ecsettel még átdolgoztam. Más sorozataim esetében – mint amilyen például az Empty Spaces – a háttér olyan fotókból áll össze, amiket legtöbbször a 18. emeleten lévő moszkvai lakásom ablakaiból látható tájakról – erdő, park, alvóváros – készítek. Egy képhez több felvételt készítek, sokszor egymástól kissé eltérő szögekből is, aztán összerakom őket. Szeretem megtörni a hagyományos perspektívát. A Vörös Moszkva című képen így lesz zavarbaejtően tágas az autó belseje, miközben a modell arányai normálisak maradnak. A fotó első pillantásra valóságosnak tűnik, de az emberi szem valójában nem lát úgy, ahogy a képen látszik. Hasonlóan jártam el a vonatfülkében utazó nő esetében is. A kupé fotóját egy Moszkva és Berlin közti vonatúton készítettem, több szögből, később az ablak mögé a moszkvai lakásom panorámája került; a női figura is utólag készült otthon, miközben egy ablakhoz elé tolt asztal tetején ültem. Nekem a számítógép is csak egy vizuális eszköz, de nem a szaktudás számít, hanem hogy mi van a fejedben, és hogy – bocsánat – mennyit vagy hajlandó seggelni.”
The Flight. Poezd 2010, 92×130 C-print under Diasec. Edition of 9+2AP © Katerina Belkina
Belkina hívei és szaktudásának/művészetének értékelői az általa teremtett szürreális világról, elidegenedésről, és – különösen a Revivalsorozat kapcsán – a női szerepek újradefiniálásáról beszélnek. Másokban felvetődhet a fotográfia és a digitális képalkotás határainak elmosódásától való félelem is.
Vesna. 2015, 80 x 80 cm / 40 x 40 cm, Edition of 8 + 2 AP, C-print under Diasec. © Katerina Belkina
„Nem szeretem a vizuális szemetet és a rendetlenséget….A sok kis részlet is idegesít. Elterelik a figyelmemet a lényeges dolgokról. Ugyanígy vagyok a testekkel is. Nem veszem észre az anyajegyeket, a ráncokat, a szőröket. Egyben látom az embereket. A képeimen sterilizálom őket, de anélkül, hogy törölném az egyéniségüket is. Összefoglaló, tiszta képeket teremtek” – mondta Belkina egy korábbi interjúban.
Lehet, hogy a műfaji problémázáson túl – vagy amellett – inkább ízlésbeli kérdésről van szó. Hogy ne menjünk messzire az időben, az elmúlt hetek Photoshop botránya miatt a tetszetős egzotikus fotók mestere, Steve Mccurry ugyan megdöccent kissé, de a (túl) színes, (túl) szép és (túl)rendezett művészi világnak mindig lesznek hívei. Valamint mesterei és mesternői is.
A cikk lejjebb folytatódik.