Puklus Péter: Egy harcos epikus szerelmi története.
Capa Központ
2017. január 08-ig.
Peter Puklus: The Epic Love Story of a Warrior. SPBH Editions, London, England, 2016.
Vannak kicsit elhasznált megfogalmazások az irodalomban egy mű nagyságának, jelentőségének kifejezésére. Például, hogy akkora könyvet írt, hogy beszakad alatta az asztal. A fotográfia nem asztal. Puklus Péter pedig nem író. Relatíve kisméretű, téglaszerű, súlyos fotókönyve mégis beszakít ezt-azt, minimum a fejünket. A lehető legjobb értelemben.
A továbbiakban főképp a frissen megjelent The Epic Love Story of a Warrior című albumról fogok beszélni, mivel komplexitásában, teljességében, végiggondoltságában ez a voltaképpeni mű. A kiállítás, és valószínűleg minden tárlat a későbbiekben szinte csak puszta ízelítője, fragmentuma lesz, lehet az egésznek. Olyan, mintha a Háború és békéből elolvasnánk 10 oldalt. A kvalitás persze 10 oldalban is megtapasztalható, de a mű architektonikája, mélysége és távlatai csak a teljes műben.
Belépve a Capa Központ Project Room-jába,első benyomásunk Puklus kiállításáról, hogy leszámítva a kurátori szöveget, szófukar, szinte szótlan fotóanyag. A címén kívül nem akar eligazítani kb. semmivel. A második benyomás, hogy nemcsak képek, hanem különböző, hétköznapi vagy szobornak tekinthető tárgyak is vannak a térben. A harmadik benyomás, hogy nem értjük az egészet, az összefüggéseket, ezért megpróbáljuk összekötögetni a képzeletbeli szálakat a képek és a dolgok között. És akkor elkezd működni. Amikor pedig leülünk és kézbe vesszük a téglát, azaz az albumot, ami a teljes sorozatot, művet tartalmazza, abban sem találunk szinte semmilyen szöveget, ami magyarázna, eligazítana. Ami szánkba adná a jelentést. És mégis működik.Ekkor arra gondolunk, pontosabban én arra gondoltam: „Na, végre!”
Merthogy Puklus munkája súlyos,a hazai fotográfiai szcénát tekintve szinte egyedüli és üdítő kivételként majdnem tisztán fotográfiai eszközökkel próbál narratívát, pontosabban jelentést alkotni, vagy inkább felfüggeszteni. Nem úgy alkot sorozatot, ahogy már szinte iskolai kötelessége a legtöbb hazai fotós munkának, hogy az alkotó, legtöbbször utólagosan a képei elé, de inkább a képekre borít egy gyakran hosszadalmas, pszeudo-elméleti/szociológiai jellegű, majd minden esetben üres, alibi-jellegű és általános szöveget, amit alkotói koncepciónak szán, és ami következtében a fotók vagy egy lapos szöveg puszta illusztrációivá válnak, vagy pedig, és ez a gyakoribb, leválnak arról. Nem jön létre kép és szöveg között semmilyen kapcsolat.
Kiállítási enteriőr, Capa Központ Project Room. A szerző fotója
Puklus könyve, a maga 468 oldalával, úgy alkot komoly és teherbíró, mégis laza és főképp vizuális narratívát, hogy mindössze egyetlen, a művet nem magyarázó, hanem annak részét alkotó szöveg, versrészlet szerepel benne, különösebb szerzői intenció, esszé vagy akár felkért elemző esszéje nem.
Az album abban is különbözik a legtöbb hozzáférhető anyagtól, hogy nem pusztán egy megalkotott, többé-kevésbé laza határokkal, kontúrokkal rendelkező fotósorozat utólagosan albumban való rögzítése, mintegy dokumentálása, hanem egy kifejezetten a médium, a könyv sajátosságait figyelembe vevő, annak kontextusával számoló, azt többféle módon játékba hozó könyv-alkotás.
A könyvszerűség már a munka méreteiben is megjelenik, mivel az a megszokott album méreteknél, formátumnál kisebb (15,5×20,5×4,5 cm), így inkább vastag regényre emlékeztető, keménykötésű és súlyos tárgyat tartunk a kezünkben. A design, és a kötés, nyomás minősége egyébként példaszerű, masszív, valószínűleg kibír majd pár száz évet. A könyv címe is történetet, mégpedig eposzi léptékű szerelmi történetet ígér. Az eposzi méretek a képek számában is kifejeződnek. A munka egy bevezetőből (Introduction) és négy fejezetből áll (The beginning of hope, 1918-1939; Unsafe to dance, 1933-1945; Bigger. Faster.Higher, 1944-1989; Life is techno, 1989-2016.), és összesen 331 fotográfiát foglal magába.
A bevezető előtti és utáni képeket leszámítva (15 kép), az első fejezet 36 képet, a második 123-at, a harmadik 43-at, a negyedik 114-et tartalmaz. A szerkezet arányosnak mondható, a súlyosabb, nagyobb terjedelmű fejezeteket kisebbek szakítják meg. A fejezetek úgy épülnek fel, ahogy az életrajzok, életrajzi regények. Egy fejezet egy-egy évszámokkal jelzett korszakot ölel fel. Figyelemreméltó, hogy nem feltétlenül a leghosszabb korszakot reprezentálja a nagyobb mennyiségű kép, sőt, éppen ellenkezőleg. Hiszen a második fejezetben felölelt, a könyvet tekintve legrövidebb 12 évet 123 képpel mutatja be a könyv, a leghosszabbat, a harmadik fejezet 45 évét pedig mindössze 43 kép. Olyan, mintha az alkotó súlyozna, és a történelem meg-meglóduló, tehát csöppet sem egyenletes tempójához igazodva jelölné ki a saját csomópontjait, amelyek itt a második világháború, a rendszerváltozás és az utána következő évek. A szocializmus hosszú, bénító éveit szinte átugorja a könyv. Apró design-finomság, hogy minden fejezet végén lévő kép kifut a lapszélig, így a könyvet összecsukva is világosan jelzik a fehér lap élek tengerében a fejezetek tagolását.
A könyv egyetlen szövege Marina Cvetajeva 1913-as, a cím nélküli és „How many people fell in this abyss…” (eredetiben: „Уж сколько их упало в эту бездну…”) kezdetű költeménye angol fordításának első három és fél versszaka. A vers, mintegy a hiányzó oldalszámokat helyettesítve vonul végig a könyvön, oly módon, hogy egy lap alján a mű egy betűje szerepel csak. A módszer miatt a vers kifut a könyvből, mert teljes közléséhez kétszer ekkora méretű kötet lenne csak elég. A vers azonban nem az a hiányzó kulcs vagy mankó, amit a mű felkínál a megértéséhez, hanem a kontextushoz lazán kapcsolódó, azt bővítő, színező, mélyítő, az iróniát ellenpontozó elem.
A könyv sok szempontból meghökkentő formai jellegzetessége, hogy minden felvázolt regény-imitációja ellenére nem az elején kezdődik! Hanem a végén. A héber (vagy az arab) írásra, könyvekre emlékeztető módon jobbról balra, azaz számunkra a végétől az elejére tart. Természetesen mindez nem véletlen és többféle magyarázata lehet. Jelezhet családi narratívát, vagy történelmit, a 20. század legtöbbet szenvedett népének, a zsidó népnek a megidézését. Vagy önreflexióként utalhat mindennek a kontextusfüggő és kirakós játék jellegére, arra, hogy minden attól függ, honnan és hogyan olvasom. Ha az elejétől, a reménytől, akkor a pusztulásig, a végig jutok, de ha megfordítva, mintegy visszatekerve a történelmet, akkor a pusztulástól a reményig és a születésig. Irodalmi példával illusztrálva: James Fenimore Cooper híres indiánregényeit nem kronologikus sorrendben írta meg, hanem mintegy a vég felől jutott el az elejére, a reményteli kezdethez, így értelmezők szerint egészen más perspektívába helyezte voltaképpeni pusztulás-történetét. Puklus könyve tehát két irányból is olvasható, más-más perspektívából és hangoltságból.
Nem egyértelműen dekódolható és felépített életrajzi regény, hanem képek igen finom együttese és összefüggésrendszere, rizómája. A könyvnek van ugyan haladási iránya és képeknek rendje, tehát a lapok, ama borgesi homokkönyvhöz hasonlóan, nem változtatják a helyüket, de nem is rögzíthető a jelentésük.
Puklus nem olyan módon akar jelentést alkotni, hogy a képeket szöveghez köti, pontosabban azok alá rendeli, és meghatározza, mi mit jelentsen, vagy ezzel ellentétes módon, teljesen szabadon hagyja őket lebegni, jelentsenek, sugalljanak, amit akarnak. A könyv a kontextus jelentésképző erejét használja fel- és ki a lehető legvirtuózabb módon. A címben felvázolt kelet-európai hőstörténetnek nem rendeli alá a képeket, hanem inkább laza hálóvá szövi, pontosabban hagyja, hogy effajta laza háló szövődjön a befogadóban, attól függően, mit gondol és lát bele a kontextusba, mennyire látja és érti a képek utalásrendszerét, rímeit, játékait. A 331 kép ugyanis szinte minden regiszterben, stílusban, műfajban és színben szól, kíséri, támogatja és ellenpontozza egymást. Puklus sokféle alkotó stílusát megidézve hol konceptualista, hol dokumentarista, hol voyeur, hol konstruktivista, hol kubista, hol expresszionista stb. Műfaját tekintve is túllép a puszta fotográfián, mert számtalan kép tűnik szobrok, installációk vagy éppen akciók vagy színdarabok dokumentálásának.
A képek és az alkotói attitűd alapjellegzetessége a mérnöki, konstruáló hozzáállás, de amelyet pontosabb, ha egyfajta multiinstrumentalista, és művészeti ágakhoz szorosan nem kötődő, illetve mindenből mindent felhasználó barkácsolásnak nevezünk. Puklus egyszerű, kéznél lévő, elemi anyagokkal, formákkal dolgozik, szinte brutalista módon, és konstruál tárgyegyütteseket, képeket. Szemléletmódja üdítően távol áll a hideg tökéletességre törekvéstől vagy egyfajta költséges hig-tech technológiai újításkényszertől, megszállottságtól.
Ahogy interjúiban is elmondja, munkáira jelentős hatást gyakorolt a 20. század eleji avantgárd, a konstruktivizmus, a Bauhaus, és ennek fotográfiai származékai. Konstrukciói azonban ironikusak és önreflexívek, hiszen bár jelentős számú fotója műtermi, legtöbbször jelzi is ezt a szituációt, adott esetben egy nem tökéletesen eltüntetett tárggyal, háttérrel, ragasztószalagokkal, vagy éppen a számtalan tárggyal telezsúfolt műteremről készült képekkel. Könyve, bár megformált egész, a fentiek miatt mégis tanulmány-és műhelymunka jellegű, a legjobb értelemben. Egy más, új, nyitott műalkotáseszmény jegyében épül fel. Egyfajta permanens dinamizmust érzékeltet, egyetlen pontján sem sugall zárt és merev, halott tökéletességet, változtathatatlanságot. Puklus folyamatosan át-és szétbarkácsol mindent, hogy képeit új és új kontextusba állítsa. Korábbi munkájára utalva, mintha egy folyamatosan, és ha úgy tetszik, interaktívan változó csillagtérképet tartanánk a kezünkben.
A könyv alapvetően ironikus idézetgyűjtemény. Saját és családja életének, sorsának természetesen pontosan soha nem dekódolható darabkái keverednek a történelem, művészettörténet képeivel, idézeteivel. Egyben szinte szobrászati pózkatalógus is. A női és férfi modellek felvonultatják csaknem a teljes szocialista/kommunista/náci szobrászat pózkészletét, ezzel együtt természetesen a klasszikus görög, római szobrászatét is, hiszen a diktatúrák állami művészete szinte sohasem volt eredeti művészet, hanem majd mindig a klasszikusok utánérzése. Puklus persze ironikusan szétbarkácsolja és idézőjelbe teszi ezeket az előképeket. Elég, ha csak a merev falloszú, karlendítő, de maszkot és zoknit viselő alakra gondolunk, ami az album egyik legerősebb képe, jele. És ami egyébként Joel-Peter Witkin vagy éppen Gerhes Gábor munkáinak bizonyos aspektusaival is összefüggésbe kerül. Puklus képhálója asszociációs háló. Formák, jelek, színek, képek, pózok, stílusok imitációja, ki-befordítása zajlik, azaz folyamatos idézetmunka, ahol szinte sohasem tudjuk, mikor lépünk aknára, mi Puklus és mi idézet? Mert természetesen minden Puklus. És ha úgy vesszük: minden idézet. Mi magunk is azok vagyunk. És persze minden történet, minden narratíva fikció is egyben, és önkényes erőszaktétel a képek, dolgok, tények hol összeillő, hol szétváló tömkelegén.
A könyv tehát, a címéhez méltóan sok-sok hősies pózt, alakot, fegyvert, éles tárgyat, fallikus dolgot, oszlopokat tartalmaz, amellett konstruktivista tárgyegyüttesek szinte megszakítatlan folyamát, továbbá a szerelmi szálat felvillantva, női alakokat, aktokat, a voyeur bugyilesős fotóktól Szamothrakéi Niké-, vagy éppen Szabadságszobor-parafrázisokig. Vagy éppen 11 kép erejéig láthatjuk – érzésem szerint – Marina Cvetajeva arcát, szemmozgását, azaz fotósorozatot egy költői pózba merevedett lányról, pontosabban A költőnőről. Számtalan kép idézi fel a szenvedést, kínzást, halált, a diktatúrák poklát, és természetesen szürke hétköznapjait, kisszerűségét, szánalmasságát és kilátástalanságát.
Az album nem csak a stílusok, műfajok, színek, idézetek gazdagságával játszik, hanem kiaknázza a képek számában, sorozatszerűségében és méretében rejlő lehetőségeket is. Szóló képek váltakozását sokszor követik rövidebb, hosszabb, kisebb és nagyobb méretű fotókból álló képsorozatok, amelyek néha szinte animációszerűen mutatják meg az adott alakot.
A közel félezer oldalas rizóma egy percig sem unalmas vagy monoton, jól működnek az ellenpontok, belső rímek, asszociációk, allúziók, vagy éppen ezek hiánya. A mű, ahogy a regények is, végigkomponált, belső rímek nemcsak 10 oldal távlatában működnek, hanem több száz oldalon keresztül is, tehát az egész képanyag alaposan végig van szőve és válogatva, ami ekkora mennyiségnél szintén heroikus, eposzi feladat.
A megrajzolni kívánt kelet-európai hős/alak/arc pedig folyamatosan lebeg realitás és fikció határán, csak az utolsó, vagyis, ha úgy vesszük, első fejezetben látjuk meg elsőként és egyetlen alkalommal egy férfi modell arcát, aki maga a fotós. Továbbá megjelenik az a máshonnan már ismert festett szoboralak, amelyet, mint tudható, maga az alkotó készíttetett el Csáky József elveszett Férfi portréja után, de kifejezett kérésére úgy, hogy saját arcvonásai is megjelenjenek a szobor vonásaiban. A szobor önmagában is tükörként funkcionál, és jelzi Puklus munkájának történetiségét és fikcionalitását, személyességét és személyen túliságát. Ebben a fejezetben látható a könyv egyetlen hiteles történelmi rekvizítuma, egy kinyitott könyv Ceausescu képével. Ez természetesen újabb erős utalás arra, hogy az egész kötet az önéletrajz kontextusában olvasható, hiszen Puklus Kolozsvárott született, a Ceausescu-érában.
Puklus története persze talányos mű, hiszen képekkel dolgozik, és meg sem kísérli a lehetetlent, azaz a képek jelentéseinek rögzítését. Épp ez adja azonban frissességét és változékonyságát, ami az újraolvasás, újranézés lehetőségét, pontosabban vágyát hívja folyamatosan életre.
Az album súlyos, komplex, mégis költői és könnyed mű, mindenképpen a mai magyar fotográfia egyik, de inkább: a legjelentősebb teljesítménye, és sikereiből, visszhangjából ítélve szerencsére nemzetközi szinten is komoly hatása van már most, holott a munka csak 2016 második felében jelent meg.
A cikk lejjebb folytatódik.