Kevés Budapesten kívüli képzőművészeti eseményről, pláne intézményről, szervezetről szóló hír jut el a budapesti szakmai körökbe. Ennek oka elsősorban az, hogy a fővárosi történések felülreprezentáltak más városokéihoz képest, másik oka pedig, hogy Budapestre koncentrálódnak a művészeti intézmények, szervezetek, ezek szakemberei, kutatói, kurátorai és kritikusai. Egyközpontú ország vagyunk még mindig. Mindemellett a kisvárosok próbálkozásait sokszor intézzük el a „provinciális” jelzővel és együttérzően hangsúlyozzuk, hogy még a nagyváros szereplőinek is nehéz bekapcsolódniuk a nemzetközi vérkeringésbe.
Alban Muja: My name is their city. Kiállítási enteriőr: Privát nacionalizmus, Pécs, m21 galéria. Fotó: artPortal
A sztereotípiákat árnyalni, lazítani képes egy-egy olyan példa, mint amilyen a pécsi Közelítés Művészeti Egyesület, amelynek több mint két évtizedes tevékenysége minimum figyelmet érdemlő. Elmúlt két évtizedük összegzése arra is rávilágít, hogy a centrum-periféria problémakör mára nem is tartozik a legégetőbb topikok közé, hisz manapság a hazai művészeti civil szervezetek mindegyike ugyanabban a veszélyeztetett helyzetben van. Azaz a függetlenségért és a túlélésért vív harcot.
Ilyen és ehhez hasonló témákról készítettem interjúkat a Közelítés Művészeti Egyesület alapítóival a 20+2 évükre visszatekintő, KME 20+2 címet viselő, idén február 4-én, 10-én és 17-én nyílt kiállítás-sorozatuk megnyitója után. Volt már korábban is jubileumi kiállításuk, egy akkori kiállítási kritikán keresztül sok mindent sikerült elmondani a szervezetről. Ez az írás sem a Közelítés részletes történetére, vagy a Nádor Galériában, a Nick udvarban és az egykori Hattyúház Galériában szervezett évfordulós csoportos fellépésekre koncentrál, hanem inkább holisztikusan próbálja áttekinteni, honnan, milyen igényekkel indult és mára hová jutott el a szervezet, és több, mint két évtizedes tevékenysége alatt az intézményesülés milyen lehetőségei mutatkoztak.
Mécs Miklós: Gyros hitel (2010) projektje a Mátyás Király utca-i Közelítés Galéria záró műsora
Így talán könnyebb átlátni azokat a sorsfordító szituációkat, amelyek egy civil szervezet életében adódnak, és megérteni olyan döntések jelentőségét, amelyek adott esetben egy közösség szakmai megítélését, politikai elköteleződését vagy függetlenségét, egzisztenciális veszélyeztettségét vagy túlélését meghatározzák.
A Közelítés egyetemi kezdeményezésként alakult 1995-ben, egyidőben a pécsi egyetemi Művészeti Karral. Helyi igényekre formálódott, a művészeti kari hallgatók kiállítási lehetőségének megteremtése és a fiatal művészek pályára állítása volt alapvető célja.
„A hagyományos művészeti intézményi rendszer – a Pécsi Galéria, a Villányi Szoborpark, a Mesteriskola Alapítvány, a Művészetek Háza – nem tudta kielégíteni a helyi igényeket, és a rendszerváltás után egyre inkább lehetett független szervezeteket alakítani.” (Doboviczki Attila)
Közösségalapú kezdeményezésnek indult, és első tíz éve felívelő korszaknak nevezhető. Az egyetemtől kapott 30 nm-es térben, a Közelítés Galériában Hizsnyik Dénes által szervezett tucatnyi kiállítás – köztük a Keserue Zsolt nevéhez fűzhető Alapzaj, Szabó Szilvi és Krámli Márta Vidámpark projektje és mások – hiánypótló kulturális szerepet töltött be a régióban.
Az amatőr működést a 2000-es évektől professzionálisabbá vált hazai szakmai pályázatok elnyerésével, a nagyobb és impozánsabb Hattyúház Galéria működtetésével, alkalmazottak foglalkoztatásával. A Közelítés tevékenysége a nemzetközi kortárs médiaművészet területére terelődött, és olyan fontos eseményekben manifesztálódott, mint a Médiagyár (2004) vagy a ZOOM videófesztivál-sorozat (2002-2003).
A Közelítés jelentősége ugyan csak a későbbi években vált mérhetővé, de ebben az időszakban már érezhető volt közvetlen és közvetett szemléletformáló hatása, nevelő és művészetközvetítő kapacitása. Pécsen dolgozó kulturális szervezők később kurátori, galerista pozícióba kerültek más nagyvárosokban. Fiatal alkotók kaptak kedvet intermedia tanulmányokhoz, induló civil egyesületek szerveztek hasonló szakmai programokat és a Közelítés biztosított helyet a kísérleti zene, zajzene műfaját közvetítő Periszkóp Rádiónak is.
Tükén innen, Dunán túl – A Közelítés-dosszié: KME 1995-2010. című kiállítás, Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, 2011.
Emellett működésbe hozta a városi tereket: 2002-től gazdátlan épületeket és köztereket vett használatba programjaival: a Zsolnay Gyár, a tévétorony, az Apolló és Uránia művész mozik, a belvárosi kispiac, a buszvégállomás, Uránváros közterei vagy a Király utca üres bolthelyiségei képzőművészeti és építészeti kontextusba kerültek, ami a városfejlesztésről szóló dialógust is élénkítette. Tucatnyi egyéb workshop és esemény kényszerítette ki a szervezet továbblépését, 2005-ben az Art Institute Conference pedig már kimondottan az intézményesedési lehetőségekre mutatott fel pozitív nemzetközi példákat. Indokoltnak látszott, hogy más szervezetekhez hasonlóan a Közelítés is intézményes keretek között működjön tovább, és az ehhez a működéshez szükséges forrásokat is megteremtse.
A Közelítés tízéves szakmai működése után lépett fel először azzal az igénnyel, hogy kortárs képzőművészeti központtá váljon, azaz olyan szakmai intézménnyé, ahol művészetkutatás, -gyűjtés, -feldolgozás és nemzetközi szakmai programok megrendezése zajlik és hazai forrásokból fenntartható. Később a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa (EKF) felvezető éveiben a Pécsi Galériába vagy az egyetem struktúrájába igyekezett beépülni, és ott folytatni ezt a tevékenységet. Kereste a „túlélés“ lehetőségét, vagy nevezzük szebben: a generációváltással járó, megérdemelt szakmai pozíció betöltését.
Az EKF felvezető éveiben felmerült, hogy a Manifesta-t Pécsre hozzák, de a Közelítés javaslata végül nem kapott helyet az EKF programcsomagban. Megpróbáltak rezidens programokat ágyazni a Zsolnay Kulturális Negyed programjába, de a helyi érdektelenség miatt ez a kísérletük is kudarcba fulladt. Sok más szervezettel karöltve, ötleteikkel besegítettek az EKF pályázat programjavaslataiba és ennek kulcsprojektjébe, a Nagy képzőművészeti kiállítótér koncepciójába is, de a pécsi civilek invesztált szaktudását a megvalósításnál a menedzsment végül már „nem vette igénybe”.
„Azt javasoltuk, legyen független kiállítótér, rezidens program és folyjanak szakmai képzések….ehelyett az egyetem költözött be a Zsolnay Gyárba, és nem egy autonóm szakmai egység alakult ott ki. Lett kiállítótér, de szakmailag értelmezhetetlen.” (Doboviczki Attila)
A felújított Zsolnay-negyed, Pécs. Fotó: hazai.kozep.bme.hu
Ezután az önkormányzati tulajdonú Hattyúház elvesztésével, 2012-től az egyesületi tagság megújítása is megszűnt. Ez ugyan a művészeti közösség koheziójának lazulásához vezetett, de egy új működési modell kialakulását is elősegítette: a Közelítés európai dimenziójú projektirodává alakult. Az egyre komolyabb szakmai network EU-s forrásokat is megnyitott, és olyan nemzetközi programok indulhattak el, mint az Artist in Residence (2009-2010), Temporary City (2009), in Between (2010) és az utolsó projekt-széria, a több országban megvalósult Privát Nacionalizmus (2014-2016).
Az EU források részben megoldják az időszaki működést, a függetlenség azonban illuzórikus, hisz emberfeletti erőfeszítést, egyéni anyagi és szellemi invesztíciót igényel, és emellett az európai partnerekkel közösen komoly kockázatvállalást is jelent.
„Szeretnénk profikkal dolgozni, amihez bizalom kell és a bizalom egyik alapja a financiális biztonság.” (Varga Rita)
Ugyan a hazai civil érdekképviseleti szervek és szakmai egyesületek a 80-as évek végétől jogi és működési szempontból is felfutó időszakot éltek meg, a civil, prekárius létforma, főként Kelet-Európában s méghozzá kortárs képzőművészeti profillal társítva, halmozottan hárányos helyzetnek számít. A szocializmus idején civil egyesületek létrehozásáról nem lehetett szó, de a rendszerváltás után a civilszervezeti törvények megalkotása és a támogatási források hozzáférhetővé válása során sem tisztázódott egyértelműen a kulturális, művészeti, közművelődési feladatokat ellátó, szervezett közösségek pozíciója.
Temporary City, Pécs, 2009. Fotó: epiteszforum.hu
Téveszmék alakultak ki és rögzültek a „lelkes civilek”-ről, ami megnehezítette az önkéntesekből álló, alulról szerveződő körök, illetve a szakmai non-profit szervezetek megkülönböztetését. Tény, hogy ugrásszerűen nőtt a civil szervezetek száma az elmúlt évtizedekben, de semmi sem indokolja az amatőr egyletek, vagy a nem eredeti céljaiknak megfelelően működő egyesületek, alapítványok összemosását, egy szinten kezelését a professzionális civil szervezetekkel. A megbecsülés és elismerés hiánya mellett a jelenlegi kultúrpolitikai átrendeződés, civilellenes retorika és politika most már ténylegesen is ellehetetleníti a civil szférát – a kulturális területen is.
„Azért csinálom, mert a kortárs művészetben hiszek, abban a nyelvben, ami a világon mindenütt ugyanazt jelenti…ezt próbálom az embereknek közvetíteni.” (Varga Rita)
A Közelítés azonban túlélte a többszöri szakmai kiégést, a megbecsülés hiányát, az anyagi és mentális veszteségeket is. A húszévnyi művészeti program megszervezése, galériák önerőből való fenntartása, a helyi képzőművészek összefogása és külföldi dimenziók megjelenése sem győzték meg a várost az ezirányú aktivitás szükségességéről. Pécsnek nincs megtartó ereje a kortárs művészet szereplői számára, ezért a városban roppant nehéz fenntarthatóvá tenni egy olyan kezdeményezést, mint a Közelítés. Elmondható: leginkább elkötelezett szakmai teljesítményének köszönheti fennmaradását.
Képzelt közösségek, magánképzetek ‒ Privát Nacionalizmus Budapest című kiállítás, 2015, Kiscelli Múzeum
Az egyesület végül nem épült be az intézményrendszerbe, de köznapi értelemben mégiscsak intézményesedett, hisz a több éven átívelő programokra nyert EU-támogatások valamiféle tervezhetőséget kínálnak. Ezzel a fordulattal megtarthatta autonómiáját, de a működésének fenntartása mindennapos probléma.
„Ez a pályázati rendszer sérülékennyé és kiszámíthatatlanná teszi a civil szervezeteket: jön egy felfelé ívelő szakasz, majd jön a mélyrepülés. Ezekből csak úgy tudsz kijönni, ha elkötelezett vagy, és van egy polgári állásod mellette.”
(Doboviczki Attila)
Manapság azonban a hivatástudat, a szakmai tapasztalat és a kitartó önkéntes energia sem elegendő a fennmaradáshoz. Idehaza a civil szervezetek szisztematikus kivéreztetése zajlik. Többek között a speciális kritériumoknak való megfelelés – például a helyi önkormányzatokkal kötött közművelődési feladatátvállalásról szóló szerződés – hiányában diszkriminált pozícókba kerülnek, és elesnek eddigi pályázati forrásaiktól, humán erőforrás-támogatásaiktól.
A politikai nyomás ismerős helyzetet állított elénk, csak most a T-betűs megkülönböztetések helyett a megszűnés, a behódolás vagy a külföldi forrásokból való túlélőharc szcenáriói közül lehet választani.
A nyitóképen Adrian Paci: Private Nationalism című munkája látható
A cikk lejjebb folytatódik.