Laboratóriumi vizsgálatok szerint kifogástalan mézet ad az ország első városi méhészete a Műcsarnok hátsó teraszán. A Közösségi Méz társadalmi-művészeti projekt részeként nyílt meg az Új Múzeum Méheknek, és szeptember végéig működik.
Az ötletadó a frankfurti székhelyű finger termelői és művészeti kollektíva két tagja, Florian Haas és Andreas Wolf, akik sikeres németországi projektjeik után vágtak bele a budapesti kísérletbe Erdődi Katalin kurátor meghívására. A társadalmi-művészeti kísérlet első fázisaként, júniusban úgynevezett vegyes méhészcsoportot alakítottak ki, amelybe bárki jelentkezhetett. A cél egyrészt az volt, hogy a különböző érdeklődésű és hátterű emberek között hiányzó társadalmi párbeszéd és együttműködés elindulását segítsék, másrészt pedig a méhészkedéssel egy új megélhetési lehetőséget mutassanak az érdeklődőknek.
Fotó: finger
A csoport tagjai életkorukat és társadalmi helyzetüket tekintve is különbözőek: vannak egészen fiatalok, de több nyugdíj előtt álló házaspár is csatlakozott. Néhányan korábban is foglalkoztak méhészettel, de a többség csak most kezdte. Többen kulturális, művészeti háttérrel érkeztek. A hajléktalanokkal foglalkozó Város Mindenkié csoport és a szenvedélybetegekkel dolgozó Megálló csoport is partnere a projektnek. Rajtuk keresztül volt droghasználók és hajléktalanok is részt vesznek a munkában. Az eredetileg húsz főre tervezett vegyes méhészcsoport a nagy érdeklődésnek köszönhetően végül mintegy negyven fővel kezdte meg a munkát Tornyossy Csaba okleves méhész koordinálásával és az Országos Magyar Méhészeti Egyesület (OMM E) szakmai támogatásával. A csoport tagjai júliustól szeptember végéig egy intenzív ötnapos workshopot követően, heti foglalkozások alkalmával kapnak képet a méhészkedés alapjairól, és együtt gondozzák a méheket a Műcsarnok hátsó teraszán felállított kaptárokban.
Fotó: finger
Erdődi Katalin elmondta, a csoportból néhányan már most tervezik, hogy a projekt lezárulása után közösen folytatják a méhészkedést. A kurátor arról is beszélt, hogy abszolút érezhető a közösség megtartó ereje, miközben ez egy meglehetősen heterogén csapat, nagyon különböző tudásokat, tapasztalatokat, lehetőségeket hoznak magukkal a résztvevők. Jól látszik, hogy a közös tanulási folyamat, az együttlét, a közös munka feloldja ezeket a különbözőségeket.
A méhek a jelek szerint nagyon jól érzik magukat a Városliget szomszédságában, hiszen Budapest első urbánus méhészete másfél hónap alatt mintegy 65 kilogramm közösségi mézzel büszkélkedhet.
A szokatlan kulturális intézmény, az Új Múzeum Méheknek a kaptárok tetején létrehozott kis kiállítási tér. A három makettszerű terembe a méhek berepülhetnek, a látogatók pedig kívülről nézhetik meg a rendhagyó, tematikus kiállításokat. A múzeum a méhtársadalom működését kutatja, valamint a méhek és az emberi társadalom összefüggéseire hívja fel a figyelmet. Az egyik kiállítótér például azzal a kérdéssel foglakozik, hogy mit tanulhatunk a méhektől a demokráciáról. Thomas Seeley amerikai tudóstól idéznek, aki azt kutatja, hogy a méhkasban lejátszódó döntéshozatali folyamat milyen értelemben nevezhető demokratikusnak. Ezt a folyamatot leginkább a méhek kirajzásakor lehet tanulmányozni, ilyenkor ugyanis a méheknek új fészekhelyet kell találniuk. Ez úgy történik, hogy a méhkas legtapasztaltabb és legidősebb méhei felkutatják a lehetséges új fészekhelyeket, tájékoztatják egymást és a többieket a lehetőségekről, majd együtt döntenek. Thomas Seeley szerint: „Megfelelő szervezettség mellett a demokratikus csoportok kiemelkedően intelligensek, gyakran okosabbak, mint a csoport legokosabb tagjai.”
A múzeum megnyitóján Andreas Wolf képzőművész- ötletgazda mesélte el az artPortalnak, milyen motivációk mentén kezdett el 2007-ben városi méhészkedéssel foglalkozni. „Akkoriban különböző szervezetek felkérésére dolgoztunk egy projekten, ami arról szólt, hogyan változik napjainkban a munka fogalma, milyen új modellek vannak kialakulóban” – kezdte a művész – „Minket leginkább a művészi, illetve nem művészi munka közötti különbségek és azonosságok érdekeltek. A méhészkedésről például azt mondják, hogy az a mezőgazdaság művészete, a méhészek évszázadok óta különböző faszerkezetekben, néha faszobrokban tartják a méheiket, ők maguk tervezik a méhek lakását. A méhészkedés tehát valahol a kétféle munka között van félúton. Nekem különösen szimpatikusak azok a projektek, ahol az első pillanatban nem nyilvánvaló, nem egyértelműen eldönthető, hogy ami születik, az művészet -e vagy sem.”
Mint mondja, volt még egy fontos tényező a projekt elindításával kapcsolatban: egyáltalán nem volt pénzük. Ezért arra gondoltak, mi lenne, ha kitalálnának egy olyan új munka-modellt, ami nem csak művészi értelemben autonóm és független, de ugyanakkor anyagilag is önfenntartó. „A fő elemek már megvoltak tehát, csak a lényeg hiányzott, amit viszont a véletlennek köszönhetek” – folytatja Andreas Wolf – „Akkoriban vidéken laktam, és egy nap észrevettem, hogy egy méhraj fészkel a házunk előtt lévő fán. Elkezdtem foglalkozni velük, azután más méhrajokat is befogtam, és kiderült, hogy nagyon könnyen el tudom adni a mézet. Lassan ott tartottam, hogy a mézeladással ugyanannyi pénzt kerestem, mint a művészeti munkáimmal. Ezt felismerve már gyerekjáték volt összekapcsolni a kettőt.”
Fotó: Seprűs P. Péter
A projekt nagyon hamar önfenntartóvá vált: egy-két év után elő lehet teremteni az összes alapköltséget a méz árából. És ami nagyon fontos, mindezt olyan intézményekbe viszik, amelyek kapcsolatosak a művész-léttel. A frankfurti Modern Művészeti Múzeum tetején például létrehoztak egy nagy méhészetet 12 családdal, és a megtermelt mézet a múzeum előcsarnokában árusítják. A látogatók pedig viszik, mint a cukrot.
Nyitókép: Florian Haas és Andreas Wolf után Udvarnoki Tünde, a vegyes méhészcsoport tagja tart tárlatvezetést.
fotó: Pál Péter Seprűs, Városi Méhészet, Facebook