A Kívül tágas – Kiállás minden héten projekt 2013 januárja óta zajlik Kozma Eszter, Mélyi József és Pacsika Márton szervezésében. A művészek a Műcsarnok épületén kívül hozták létre alkotásaikat, az erről készült fotódokumentáció pedig minden héten kikerült a projekt honlapjára. Projektzáró fotózás zajlott pénteken a Műcsarnok lépcsőjén, az artPortal Mélyi Józsefet és Pacsika Mártont kérdezte a záróesemény előtt.
artPortal: Ha ma kellene kitalálni egy projektet amely a Műcsarnok „átvételére” reagál, akkor hasonló jutna eszetekbe, mint egy évvel ezelőtt?
Mélyi József (M.J.): Az eredeti elképzelés az volt, hogy egy ilyen rendszeres kiállással legalább a választásokig folyamatosan napirenden lehet tartani a témát. Közben egy év alatt elég rendesen megkeményedett a világ – ahogy visszanézem a régi e-maileket, problémafelvetéseket, mindig szembesülök azzal, hogy a mai már egy sokkal kiábrándultabb közeg –, ezért biztos, hogy valami nagyon mást találnék ki. Ahhoz, hogy egy ilyen hosszú ideig tartó „kiállás” egyáltalán eszébe jusson az embernek, a mainál több optimizmusra lenne szükség. Most talán egy kevésbé direkt dolog lenne adekvát, ami nem menne bele az intézményrendszert napi szinten érintő problémákba, mert ezt már jórészt értelmetlennek látom. Kikerülném, zárójelbe tenném inkább az egész korábbi intézményrendszert, amelyet „megevett” ez a politikai rendszer.
Horváth Tibor (Fotók: kivultagas.hu)
Pacsika Márton (P.M.): Azt soha nem határoztuk meg, hogy a Kívül tágas egy aktivista, politikai vagy egy hagyományosabb, művészeti projekt-e. Amikor kezdtük, akkor voltak a nagy diáktüntetések, felhevültebb állapotban voltunk, sokan azt reméltük, hogy itt most valami forradalmi történik. De ez mégis kifejezetten konzervatív projekt volt, az állandóságát, és különösen a képek publikálását tekintve. Emiatt is tarthatott ki egy évig, ellentétben sok más, egyébként kiváló kezdeményezéssel. Másrészt utólag mégis azt gondolom, hogy a katalógusszerű megjelenésnél lehetett volna merészebbet kitalálni.
M.J.: A Kívül tágas tulajdonképpen felfogható klasszikus művészeti projektként, amelyet akár egy intézmény is megvalósíthatott volna. Ugyan szervezőnek neveztük magunkat, de kurátorokként válogattunk. Mi kértük fel a művészeket, a fotósokat, szerveztük meg a dokumentálást, ha kiveszem az időfaktort belőle, akár kiállítás is lehetne.
A projektről szóló híradások mindig hangsúlyozták, hogy a Kívül tágast hárman hozták létre, Mélyi József művészettörténész és két hallgatója. A köztetek lévő generációs különbség itt fontos volt?
M.J.: Abszolút, de én mostanában szinte csak ilyen projekteket csinálok. Ez is összefügg azzal, hogy mennyire szkeptikus az ember. Szerintem csak hosszabb távon van jövője ennek az intézményrendszernek, meg az itteni kortárs művészetnek. Nekem most az az egyik legfontosabb dolgom, hogy meggyőzzem a diákjaimat, az alternatív intézményrendszerben kezdjenek el valamit csinálni, saját lábra állni, projekteket megvalósítani, új intézményeket létrehozni.
Keserue Zsolt
Voltak olyan művészek, akik nemet mondtak a felkérésetekre?
M.J.: Voltak, de kevesen, összesen hárman, különböző okokból.
Többre számítottál?
M.J.: Igen, mindenképpen.
P. M.: Ráadásul, ha megnézed a művészek listáját, egyáltalán nem arról van szó, hogy csak elkötelezetten ellenzéki művészeket kértük volna fel.
M.J.: Sőt. Kifejezetten cél volt, hogy minél nagyobb szeletét fedjük le a művész-társadalomnak, mindenféle generációkat, különböző műfajokat bevonva. Mondjuk MMA-tagokat nem akartunk felkérni, mert nem akartunk borítékolhatóan kínos helyzeteket.
Volt elképzelésetek arról, hogy milyen típusú munkák fognak születni?
M.J.: Én eredetileg arra gondoltam, hogy sokan csak az arcukat fogják adni a projekthez, nem találnak ki semmi különöset. Ehhez képest fantasztikus képek születtek.
Szirtes János
P.M.: Érdekes, hogy különösen az elején a táblák felmutatása milyen önmagától értetődően következett az akkori tüntetésekből. És idővel aztán háttérbe kerültek a Műcsarnok helyzetére való direkt utalások. Míg én néha szenvedtem a projekt állandósága és statikus kerete miatt, ami kevésbé engedte a gyors reakciókat, a művészek ezt mindig tágították, és megoldották a helyzetet. Talán egyszer léptünk ki mi, szervezőkként a keretek közül, amikor úgy éreztük, hogy valamiképpen muszáj reagálni a Ludwig körül történtekre. De ahogy említettem, annak mindenképpen örülök, hogy a művészek beemeltek a Műcsarnoktól, sőt, a művészeti intézményrendszertől látszólag független problémákat is, mint amilyen például a hajléktalanság.
A tágasság nem illúzió-e csupán? Önbecsapás. A konkrét politikai helyzettől függetlenül is tendencia mostanában, és nemcsak a képzőművészetben, hogy a művészet kikerül a múzeumokból és a koncerttermekből „az emberek közé”, de azért az kérdés, hogy ez tényleg szabadságot jelent-e.
P. M.: A Kívül tágasban részt venni nyilván állásfoglalás is arról, hogy az adott művész miképpen kíván viszonyulni a most felépülő intézményrendszerhez. A kérdés persze gyakran nem ilyen egyszerű. Én ugyan nem éltem át a nyolcvanas éveket, de az elmúlt években elég nyilvánvalóvá vált, hogy most, és az ehhez hasonló politikai rendszerekben ez egy folyamatos probléma: a szürke zóna, a „kinn is vagyok, benn is vagyok”, a ,,belülről bomlasztottam a rendszert”-féle önfelmentések. Azt hiszem, hogy akik a rendszerváltás után szocializálódtak, talán kevésbé megértőek ezekkel a határesetekkel kapcsolatban. De lehet, hogy csak amiatt érzem ezt, mert a helyzet felfoghatatlanul abszurd azoknak, akik először tapasztalnak ilyet.
Jovánovics György
Tehát fontos kimondani, hogy belül nem lehet lenni, hanem kinn kell csinálni valamit?
P. M.: Nem azon van a hangsúly, hogy ezt látványosan mondogatjuk. De valóban alapvető problémává vált ma a művészeti életben, hogy nap mint nap mérlegelni kell, mi az ami még belefér a független munkába, és mi az, ami már kollaboráció. Ebbe nyilván bele lehet csavarodni, de talán éppen az a kérdés, hogy ezzel egyáltalán foglalkozunk-e. Az elmúlt egy évben, mióta a tiltakozások is alábbhagytak, a rendszer konszolidációjának megakadályozása szempontjából ez a fajta mindennapi, akár csendes, és a nyilvánosság számára talán láthatatlan elhatárolódás borzasztóan fontos lett.
M.J.: Létezik egy – ugyan komoly konfliktusokon és buktatókon keresztül – lassan sokszínűvé alakuló intézményrendszer, azután egyszer csak azt veszed észre, hogy ez az egész elkezd egyszínűvé válni, uniformizálódik. Eljön az az idő, hogy ugyanazok ülnek mindenütt, az MMA irányítja a Műcsarnokot, aztán ők osztják szét a pénzt is. Szerinted ez nem legitim, nem az a demokratikus intézményrendszer, amit elképzeltél, ami felé haladni lehetne. Ilyenkor többféle dolgot lehet tenni: kívül maradni, valami újat felépíteni, tiltakozni ellene vagy megkerülni. A lényeg az, hogy az uniformizálódás, az ideológia mentén történő kiszorítósdi nem lehet elfogadható a kortárs művészeti rendszerben. Mivel mégis itt van, ezért mindenki folyton döntéshelyzetekbe kerül, amelyeket nem lehet megúszni. Erre mondta azt Márton, hogy visszatérnek a 80-as évek. Ez benne a legszörnyűbb, hogy újra 80-as éveket kell játszanom, hogy ugyanazokkal a dilemmákkal nézek szembe, mint akkor. Gyűlölöm ezeket a dilemmákat. „Belépek a pártba, mert akkor belülről tudom megreformálni a rendszert”. Miféle mondat ez? Utoljára akkor hallottam, amikor gyerek voltam, és most újra itt cseng a fülemben.
Csoszó Gabriella
Voltak kedvencek az elkészült munkák között?
M.J.: Nagyon sokat szeretek, de három különösen megérintett. Horváth Tibor Műcsarnok-„eltüntetése”, amelyen a művész demonstrálóként egy táblát mutat fel, amely pont akkora, hogy kitakarja az épületet, a táblán pedig kicsit trükkösen a Városliget fái folytatódnak. A másik Jovánovics György akciója, egy 70-es években készült fotónak a parafrázisa. A balatonboglári kápolnatárlathoz kapcsolódva négy művész a gravitációt meghazudtoló módon próbálta megzavarni az ember normális képlátását, az illúzió és a valóság viszonyát boncolgatták. Jovánovics most kiment a Műcsarnok elé, és ugyanabban a pózban, mint akkor, felkapaszkodott a kapu rácsozatára. Egészen szívbemarkoló akció volt. A harmadik mű KissPál Szabolcs zászlócseréje. Sok állami intézmény előtt két zászló lobog, az egyik a magyar, a másik az európai uniós. Szabolcs észrevette, hogy valamiért a Műcsarnok mindkét oldalán magyar zászló van, és úgy döntött, kijavítja ezt a hibát, úgyhogy vásároltunk egy európai uniós zászlót, Szabolcs pedig felhúzta.
Kisspál Szabolcs
Végig lehetett csinálni botrány nélkül?
P. M.: Én kicsit izgultam, de Szabolcs elég határozott és profi volt, így a rendőrök elsétáltak az akció mellett. Ez egy ritka sikeres intervenció volt, azóta se bántotta senki a kicserélt zászlót. A rendőrökkel előre egyeztetni talán egyedül Keserue Zsolt fotózásánál kellett. Ő kifeszített íjjal állt a Műcsarnok előtt a Hősök tere felé fordulva.
M.J.: Ilyen szempontból nekem a legizgalmasabb Szirtes János performansza volt. Kinn álltunk a Hősök terén, ahol megállt a forgalom, az emberek az autóból telefonnal fotózták a jelenetet: négy kifestett arcú kommandós lógat le egy rúdról egy kopasz embert, az ötödik meg rugdossa.
P. M.: Kétségtelenül sokat nevettünk.
M.J.: Amennyire nehéz szívvel mentem be mostanában a Műcsarnokba, annyira jó volt az épület elé járni.
Karas Dávid
Arra számítottatok, hogy a született művek önálló életre kelnek, és így komoly utóélete lehet a projektnek?
M.J.: Erre lehetett számítani, mivel viszonylag kevés új mű születik mostanában. Sokan hiába pályáznak a projektjeikkel a Nemzeti Kulturális Alaphoz, vannak, akik már nem is akarnak pályázni. Ráadásul számos mű-típust nem is támogat az NKA. Például aki nagyméretű installációkban gondolkozik, az mostanában nem jut semmire, mert nincs hozzá pénze, helye, és mert a kiállítás is kevesebb. Ha ebben a helyzetben születik egy adott témához kötődően egy csomó kép, akkor biztos lesz utóélete. A Kívül tágas olyan, mintha egy éves előkészítéssel rendeztünk volna egy nagy kiállítást 50 művész részvételével.
Milyenek voltak a visszajelzések?
M.J.: Úgy érzem, nagyon pozitív volt a projekt fogadtatása. Amikor a második félévben megkerestünk valakit, hogy felkérjük, már nem is kellett magyarázni, miről van szó, sőt, szinte várták a művészek, hogy szóljunk nekik. Maurer Dóra volt a legkedvesebb: írtam neki egy hivatalos felkérést, ő meg azonnal válaszolt, hogy már nagyon várta, mikor szólok neki végre.
P. M.: A honlap látogatottsága is kellemes meglepetés, és elég jó visszaigazolás volt, ahogy a képek elkezdtek maguktól terjedni.
Tarr Hajnalka
Nyitókép: A „Kívül tágas” projekt résztvevői 2014 januárjában a Műcsarnok előtt, a lépcsőn. Hátuk mögött a Ludwig Múzeum 2013-as elfoglalásakor készült egyik drapéria. Fotó: Szilágyi Lenke / www.facebook.com/KivulTagas
A cikk lejjebb folytatódik.