Ellenpedagógia a tóparton
augusztus 31-ig, Budapest, Néprajzi Múzeum
A reformpedagógia szellemében létrehozott, és a harmincas évek végén indult táborban 4-14 éves gyerekek nyaraltak a bánki tó partján egy házban, s többen hosszú éveken keresztül jártak oda vissza. Aztán a bánkiak gyerekei is, majd pedig a gyerekek létrehozták a maguk Bánk-verzióit, a nyaraltatás így tulajdonképpen ma is él, csak más helyszíneken.
Fotó: Pipecland.hu
A bánki nyarak a nosztalgikus múltba vesznek, de a történet nagyon sok érdekességet rejt, Bánk társadalmon kívüli társadalom volt. A nyarak apró demokrácia-játékokká is váltak, a gyerekközösség egy saját államot alakított (Pipecland) és annak szabályrendszerét, napi életét – végső soron a nagy közös játék menetét – maga szabta meg. Az individuum tisztelete mindig is Bánk lényegéhez tartozott, de a közösségnek volt valamiféle erős, olykor kemény, lehengerlő jellege is. Ugyanakkor ez a közösség identitást adott tagjainak, szabadságot a diktatúra évtizedeiben is, illetve valamiféle szellemiséget, amely sokakat életük során végig elkísér.
Fotó: Néprajzi Múzeum
Bánkból a szocializmus időszakában afféle ellenkulturális „keltető” is vált, hiszen sok olyan család küldte oda nyaranta a gyerekeit, amely nem akarta a hivatalos űttörő-, vagy SZOT-táborokba küldeni őket. Sőt, időnként kádercsaládok is inkább itt látták szívesebben a gyerekeiket. Több bánki gyerekből lett felnőttként ismert személyiség, művész, akár közszereplő is, így Bánk megítélésében sokszor előkerült az elitizmus emlegetése, holott inkább a kényszer hozta létre ezt az elithelyzetet: olyanok is jöttek ide nyaralni, akik máshonnan kiszorultak.
A bánkiak közül többen felnőtt korukban is tartották a kapcsolatot, kötődtek egymáshoz és a hagyományaikhoz, maradt valamiféle network-jük. Leveleki Eszter 1979-ben abbahagyta a nyaraltatást, s miközben „Eszter néni” neve és elgondolásai fogalommá váltak, a bánkiak közül mások, más helyeken folytatták, és az újabb nemzedékek az „utódtáborokban” pedig már új helységnevekhez kötődtek (Szendrő, Rostalló, Szálka, Diósjenő).
A Néprajzi Múzeum kiállítása nagyon sok eredeti tárggyal, fotóval, dokumentummal mutatja be Bánk, azaz Pipecland történetét, szereplőit, pedagógiai mögötteseit, valamint konfliktusait – megadva a kontextust is ehhez az elbeszéléshez. Rengeteg a szöveg, ami nem teszi könnyűvé a befogadást, azonban a narráció, a szövegalapúság Bánkon is fontos volt – saját újságot, naplót írtak a gyerekek egy-egy nyár történéseiről, színdarabokat írtak és adtak elő –, itt egy közösség őrizte évtizedekig a maga mikrokultúráját.
Kovai Melinda szociológusként találkozott a bánki alaptörténettel, 2011-től egy kutatási projekt keretében többekkel együtt dolgozta fel a bánki nyaraltatásokat. Frazon Zsófia muzeológusként lett a kiállítás kurátora. Az artPortal velük beszélgetett.
Fotó: Néprajzi Múzeum
artPortal: Biztos sokan megrökönyödtek azon, mit keres egy ilyen kiállítás a Néprajzi Múzeumban.
Frazon Zsófia (F. Zs.): Én se ismertem korábban ezt a történetet, ugyan vannak ismerőseim, akiknek a gyerekei bánki utódtáborokban nyaraltak. Amikor Melindáék felkerestek a kiállítás ötletével, a hozzáférhető kutatási anyagok, és a digitalizált tárgyak alapján az rögtön látszott, hogy ez színtiszta etnográfia: kapcsolódik a gyerekkultúrához, a hétköznapokhoz, a szabadidő eltöltéséhez, a mindennapok részletgazdag dokumentálásához, tehát csomó olyan fogalomhoz, amellyel az etnográfia foglalkozik. Rendelkezésünkre állt egy archívum és a kutatócsoport által összegyűjtött tudás, az ő tudományos víziójuk arról, hogy mit jelent Bánk. Ennek a dokumentumanyagnak az összeolvasását kellett megcsinálni a kiállítótérben. Fontos hozzátenni, hogy ez a tárlat ennek a történetnek csak egy olvasata a sok lehetséges közül.
Kovai Melinda (K. M.): Az elején nem igazán tudtuk, mibe vágunk bele, életútinterjúkat készítettünk az egykori nyaralókkal. Olyanokat már nem nagyon találtunk, akik az első évek nyaraltatásában vettek részt gyerekként, inkább azokat tudtuk elérni, akik 1945 után jártak Bánkon. Igyekeztünk különböző generációkhoz tartozó embereket megkérdezni, hogy rekonstruálni tudjuk a nyaraltatás különböző korszakait. A bánki nyarak meglepően profi, gazdag archívumára véletlenül bukkantunk rá: többen is ajánlottak két interjúalanyt mondván, hogy ők rengeteget tudnak a táborokról, és amikor felkerestük őket, kiderült, nagyon sok minden van náluk. Az anyag legnagyobb részét Leveleki Eszter hagyományozta rájuk halála előtt.
Fotó: Néprajzi Múzeum
aP: 1938-ban nyári tábort indítani elég elképesztő ötletnek tűnik, még akkor is, ha Leveleki Eszterék nem tudhatták, mi következik.
K. M.: Az első teremben látható A jövő útjain című, gyermekkorral foglalkozó szaklap, amelynek egyik oldala tele van a bánkihoz nagyon hasonló nyaraltatás-reklámokkal. Nem volt ez kuriózum abban az időben. Hogy azzá vált, és egy egész kultusz képződött körülötte, az a későbbi éveknek köszönhető. A tábor kifejezést egyébként Leveleki Eszter nem szerette, a nyaraltatás szót használta inkább: Mérei (akkor még Molnár) Vera és Leveleki Eszter húsz évesek voltak, óvónőnek és Montessori-nevelőnőnek tanultak. Egy Heci néni nevű hölgytől – teljes nevén: Just Emilné Kéry Hedvig – vették át a nyaraltatást, ami egy bejáratott üzlet volt, kialakult vendégkörrel.
aP: Minimum 2-3 hetes turnusok voltak, ami kicsi gyerekek esetében meglehetősen hosszúnak tűnik.
F. Zs.: Az interjúkban gyakran szerepel, hogy voltak a júliusi és az augusztusi gyerekek, de olyanok is akadtak, akik 2 hónapot töltöttek lent. Ajánlott volt a legalább 3 hét, mert így mégis volt egy ritmusa, közege az egésznek. Az első turnus lezárult az Anna-bállal, a második pedig augusztus 20-val. Nyilván pénzkérdés is volt, hogy ki, mennyi időt töltött Bánkon, mert ez egy drága tábor volt. Nekem kutatói szemmel az a legizgalmasabb az egészben, hogy ilyen hosszú időszakon, negyven éven keresztül folyamatosan ment a nyaraltatás, a huszadik század legtöbb traumával tarkított éveiben, 1938 és 78 között.
aP: A táborok koncepciójához tartozott, hogy kétharmad-egyharmad volt a fiú-lány arány. Ezt hogyan élték meg a nyaralók? Egyáltalán, mi volt az oka?
K.M.: Eszter úgy gondolta, hogy a fiúkkal könnyebb játszani, másrészt a korszak nevelési normái a fiúknak sokkal nagyobb szabadságot biztosítottak játékban, kreativitásban. Az interjúkban senki nem beszélt arról, hogy a nemek aránya gondot okozott volna. Az viszont felmerült, bár inkább talán a későbbi időkben, hogy a nemiség témája valahogy tabunak számított. A lányok is úgymond „fiúsítva” voltak.
Fotó: Néprajzi Múzeum
F. Zs.: Ebben nyilván benne van Eszter habitusa is, de azt fontos tudni, hogy az induláskor ez nagyon modern hozzáállásnak számított, mint ahogy az is, hogy koedukált volt a tábor. Az 50-es, 60-as évek iskolai fotóin a lányok teljesen mások, mint a bánki fotókon: kötényben vannak, a hajukban masni. Bánkon pedig rövidnadrág van rajtuk és póló, gyakorlatilag ugyanúgy néznek ki, mint a fiúk. 1968 után persze megváltozik az egész társadalmi közeg.
aP: A külvilág, a nagybetűs történelem mennyire hat mindarra, ami Bánkon történik, a rituálékra, a játékokra?
K. M.: A játékokba például beszűrődik a kor. Valamelyik háborús nyár idejéből emlékszem a naplókból egy olyan játékra, ahol a jók legyőzik a németeket, és visszafoglalják Lengyelországot.
F. Zs.: 1944 az egyetlen év, amikor elmaradt a nyaraltatás, de nem csak a háború, hanem 1956, 1968 is hagy valamilyen nyomot. Pont ma mesélte valaki, hogy 68-ban a bánki ház mellett mentek el a tankok. Tehát látható, hogy Bánk nem egy időből és térből kiszakított valami volt, de azért az ereje – ahogy Ascher Tamás mondta a megnyitón – pont abban rejlett, hogy politikamentes gyerekvilágot épített. Még akkor is, ha rengeteg szálon beszivárogtak a hétköznapok, viccelődtek például a párttitkáron torna közben. De a játékok vadságán is érzékelhető, hogy hányban járunk: egészen másként zajlottak a bánki csaták a háborús korszakban, mint a konszolidált 70-es években.
Fotó: Néprajzi Múzeum
K. M.: Sokan elmondták az interjúkban, hogy az 50-es, 60-as években a kiüresedett iskolai intézményeken, az ócska, és mindenki által kiröhögött hivatalos rítusokon túl ez a nyaralás valami nagyon valódit tudott adni. Talán pont azért, mert a bánki hagyományok a játékokból alakultak ki, igazi közösség-élményt nyújtottak: „Valódi mítoszokat, egy olyan értékrendszert, amelyhez megérte hűnek lenni” – magyarázta valaki. „Bánk egy szigetet jelentett, amit nem hatott át a képmutatás, a félelem, a szorongás. Itt komolyan lehetett venni a játékot.” Volt aki azt mondta, hogy Bánk egy homogén, számára nagyon otthonos, ismerős közeg volt, egy idő után már túl ismerős is: fülledtté vált, és ő úgy érezte, hogy ki kell lépni, és fel kell fedezni a világot, ami nem Bánk. Ezek a nyarak sokaknak a két háború közti polgári miliő továbbélését biztosították. Nagyon sokféleképpen lehet ma visszaemlékezni ezekre a nyaralásokra, és persze az emberek sem egyformák. Van, akinek Bánk gyerekkora legszebb nyarait jelentette, és van, aki nem is ment vissza többször, mert annyira nem érezte jól magát.
aP: Soha nem merült fel valamiféle nyitás a nem elit-értelmiségi közegből érkező gyerekek irányába? Azért is kérdezem ezt, mert az alternatív pedagógia képviselői számára fontos volt, hogy a szegényebb rétegeket is elérjék…
F. Zs.: Az, hogy mi egyfajta intézményként látjuk Bánkot, csak egy utólagos értelmezése a nyaraltatásnak. Azt látni kell, hogy ez nem egy iskola. Nem is volt egyáltalán oktatás. A szülők ugyan állítólag próbálták rávenni Esztert arra, hogy a tanulás is legyen része Bánknak, de ő ellenállt.
Fotó: Néprajzi Múzeum
K. M.: Bánk egy „üzleti vállalkozás” is volt. És ebben a formában 1945 után is fenn tudott maradni, mert Leveleki Eszternek érdeke volt, hogy foglalkozhasson gyerekekkel, amikor egész évben mondjuk esőkabátok hegesztéséből tartotta fenn magát. A sztálini időkben nem dolgozhatott óvónőként, és egy kicsit kényszer-önmegvalósítássá is vált a nyaraltatás, neki Bánk lett az életműve. Az 50-es évek közepén aztán rehabilitálták, állást kapott egy gyermekotthonban, ahonnan rendszeresen vitt gyerekeket nyaralni. Érdekes, hogy róluk nem szól a bánki emlékezet, legalábbis akiket mi elértünk, nem meséltek semmit ezekről a gyerekekről. Arra viszont sokan emlékeztek, hogy testi fogyatékkal, illetve enyhe értelmi fogyatékkal élők is nyaraltak, és az integráció nagyon jól működött. Bánk elfogadó, toleráns közegnek bizonyult még úgy is, hogy eléggé hierarchizált világ volt, sokszor a kaszárnyákra emlékeztető fiú-hierarchiával.
aP: Bánk Leveleki Eszterre épül, nyilván az sem véletlen, hogy amikor ő megöregszik, megszűnik a nyaraltatás is. Az egész tábort körüllengi az ő tévedhetetlen vezető-mítosza, Eszter egyedül dönt például arról, hogy ki kapja az egyik legnagyobb kiváltságnak számító medvesapkát. Az emberben önkéntelenül is felmerül, hogy nem veszélyes-e ez így…
F. Zs.: Tévedés azt gondolni, hogy egy múzeumi környezetben azt kellene elmondanunk, mi működött jól, és mi rosszul Bánkon. Nagyon sok dokumentumot bemutatunk, van például egy levél az első teremben, amelyet egy mitikussá vált figura, Medve (Molnár Gábor, Leveleki Eszter unokaöccse – a szerk.) írt 1991-ben, Eszter halála után. Ebben a levélben Medve kifejti, hogy Eszter pedagógiájának egyik fő eleme, hogy nem akart mindent megoldani. Hitt abban, hogy a helyzetek sokszor a maguk dinamikájában megoldódnak, nem kell feltétlenül autoriter döntés, ha hagyod a gyerekeket, hogy kiérleljék a megoldást.
Fotó: Néprajzi Múzeum
Ennek egy nagyon szép példája az elrontott játék története, amelyről egy naplófeljegyzés szól a második teremben: a szokásos harci játék során két törzs küzd egymás ellen, de valahogy felborul a rend, összeverekednek. Végül lecsillapodnak a kedélyek, és a gyerekek megállapodnak abban, hogy vacsora után megbeszélik a történteket. Eszter reakciója mindössze annyi, hogy ilyen Bánkon még nem volt, hogy elromlott a játék. Tehát nem az a cél, hogy ő megmondja, mi legyen: kellő szabadságot és döntési szerepkört adott a gyerekeknek. A medvesapkával kapcsolatban kiderült, hogy sokszor nem értettek egyet a döntéssel még azok sem, akik megkapták. Többen elmondták azt is, hogy Eszternek voltak kedvencei. Ettől függetlenül szerintem Eszternek – talán az utolsó éveket leszámítva – legitim volt a hatalma. És nem élt vissza vele.
Fotó: Néprajzi Múzeum
K. M.: Őt mindenki karizmatikus embernek tartotta, akinek Bánk volt az élete. Nagyon ismerte és szerette a gyereklétet. Nem sokkal a halála előtt egy interjúban elmondta, hogy inkább pajtása akart lenni ezeknek a gyerekeknek, mint anyukája vagy nagymamája. Bánkon azt érezték – és ez visszatérő elem volt a mi interjúinkban is –, hogy Eszter mindenkire odafigyel, és mindenkit valamilyen értelemben különlegesnek tart.
F. Zs.: Az egyik legfantasztikusabb dolog Bánkkal kapcsolatban, hogy ez egy élő közösség, sok „bánki gyerek” a mai napig tartja a kapcsolatot egymással. Közös levelezőlistájuk is van. Ez egy hatalmas örökség, ők maguk nagyon is értik és érzik az erejét. Leveleki Eszter büszke lenne rájuk.
Fotó: Néprajzi Múzeum
A kiállítás Facebook profilja: https://www.facebook.com/events/937064416312659/
Nyitókép: Búcsúztatás Bánkon. Forrás: http://ellenpedagogia.neprajz.hu
A cikk lejjebb folytatódik.