Lázár János, mint a nemzeti örökség védelemért (sic!) felelős miniszter, november 15-én benyújtott egy törvényjavaslatot. Ez az eddig […] “állami és önkormányzati fenntartású közgyűjteményekben őrzött, kulturális javak körébe tartozó vagyontárgynak, vagy vagyontárgy-együttesnek hasznosítását” a hatályos 1997. évi CXL törvénytől eltérően kívánja szabályozni.
Jelenleg olyan javaslatot, hogy egy adott műtárgyat mikor és hová helyezzenek el, egy személyben a nemzeti örökség védelméért felelős miniszter tehet. A szakminiszter véleményét is ki kell kérni ugyan, de ez nem jelent vétójogot. Már ez is problematikus, de az új javaslat ennél tovább megy.
Valójában Lázár János nem törvényjavaslatot nyújtott be, van annyira elfoglalt ez a reneszánsz ember, hogy ilyesmivel ne szöszmötöljön, hanem egyetlen kiegészítő paragrafus erejéig piszkált csak bele a jogszabályba.
A közgyűjteményben őrzött „kulturális javak körébe tartozó vagyontárgyaknak” a törvényben meghatározottaktól „eltérő hasznosítása céljából történő birtokba adásáról” van szó. Ez konkrétan annyit jelent, hogy a kormány szeretne szabadon gazdálkodni a nemzeti örökséggel. Esetünkben egy olyan kormány, amely tévesen a magyar államnak hiszi magát.
Az eredeti, 1997-es törvény a kulturális javak őrzésének szakmai követelményeit is szabályozza, érdemes kicsit belemenni a részletekbe!
A muzeális intézményeknek a műtárgyakat, dokumentumokat egységes szaktudományos szempontok szerint, tudományos tevékenységük keretében kialakított, nyilvántartott és dokumentált módon kell őrizniük, gondozniuk és kiállításon bemutatniuk.
Az őrzéssel és gyűjtéssel járó kötelezettségekhez pedig hozzátartozik, hogy biztosítani kell a kulturális javakhoz kapcsolódó kutatási tevékenység lehetőségét is. Ugyanígy a közgyűjtemény feladata, hogy oktatási intézményekkel együttműködve részese legyen az iskolai és iskolán kívüli ismeretterjesztésnek. Múzeumpedagógiai foglalkozásokat kell szerveznie, a gyűjtemény darabjaihoz, vagy az intézmény által rendezett időszaki kiállításokhoz kapcsolódóan. Része kell, hogy legyen a helyi, illetve országos turisztikai programoknak, célpontoknak, ezzel is elősegítve a nemzeti össztermék gyarapodását.
A törvény mindezt a kötelezettséget azért rója a közintézményekre, hogy a közvagyon ezen részét minél szélesebb körben tegye elérhetővé, hozzáférhetővé. Olyan szándék tehát nem volt a jogalkotóban, hogy a közvagyon “hasznosítására szerződést kössön” – ahogyan most szerepel a módosítóban.
2000, 2013, 2016: lépések ebben a folyamatban, mindjárt mondjuk, miért. De előbb nézzük meg, hogy mikor, mit is jelentett a kulturális javakhoz való széleskörű hozzáférés!
A Szépművészeti Múzeum földszinti csarnoka. Fotó: Wikipedia
A rendszerváltás előtt még vagy ingyenesen látogatható kiállításokról beszélhettünk, vagy elérhető, megfizethető belépődíjakról. A rendszerváltás után az országos intézmények a mindenkori kultuszminisztériummal egyeztetve alakították ki a jegyáraikat, az önkormányzati fenntartásúak pedig a helyi önkormányzatokkal.
Ez egészen 2004. május 1-ig így volt, amikor is a Medgyessy-kormány az uniós csatlakozáshoz igazítva, az Európa-terv részeként az országos intézmények állandó kiállításait egy határozattal ingyenessé tette. Az így kiesett éves jegybevételt pedig a központi költségvetésből pótolta; ez mintegy 350 millió forintot jelentett akkor. Emellett még közel 700 millió forinttal támogatták a vidéki múzeumok új állandó kiállításainak létrehozását.
Az persze látható volt, hogy hosszú távon a költségvetés ezt nem bírja el, ráadásul a nullás jegyek után is áfa kötelezettség állt fenn, ami komoly kiesést jelentett az intézményi költségvetésekben. 2009-ben aztán megszűnt az állandó kiállítások díjmentessége. 2011 nyarán, a második Orbán-kormány idején, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes egy törvényjavaslattal tovább szűkítette a kedvezményezettek körét.
Ekkor szűnt meg a kulturális-, múzeumi területen dolgozók kedvezménye is, amely ingyenes, korlátlan belépést jelentett az országos múzeumok mindegyikébe. Jelenleg ilyesmit csak egy szűk körnek biztosít a miniszter által kiadott belépő.
A kulturális javakhoz való hozzáférés tehát az elmúlt években inkább szűkült, miközben a jogszabály szerint ezt még mindig biztosítani kellene. De nemcsak ez a pont az, amely súlyosan problematikus a múzeumi törvényben.
Minden bizonnyal egy 2000-es törvénymódosítás a „korlátozott forgalomképességről” tette lehetővé, hogy 2013-ban radikálisan megváltozzon a múzeumi őrzés és bemutatás feltételrendszere.
A miniszter határozott időre szóló szerződésben rögzítve, az adott intézményen kívül is kijelölheti a múzeumi alapleltárban lévő műtárgyak őrzési, vagy bemutatási helyét. Mindezt természetesen a “nemzeti kulturális érdekre figyelemmel”.
Korábban kizárólag a Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. volt a kulturális javak vagyonkezelésével megbízott állami szervezet, itt már a jogszabályba bekerült egy másik kiegészítés is, miszerint a vagyonkezelésre szintén a “nemzeti kulturális érdekre figyelemmel” más személyt, vagy szervezetet is kijelölhet a miniszter.
Esterházy-kastély, Fertőd. Fotó: Wikipedia
Az elmúlt években tehát folyamatosan csúszott a szabályozás afelé, hogy a múzeum egyre kevésbé legyen illetékes a tárgyainak őrzésében, bemutatásában – tegnapi a hír, hogy az Esterházy kincseket az Iparművészeti Múzeumból Fertődre, az Eszterháza Kulturális, Kutató- és Fesztiválközpontba szállították (sosem voltak ott), és a leltárból is törölték őket. A központ feladatait pedig 2017-től az a Nistema Kft. látja el, mely Kovács Gábor bankárhoz köthető, akinek művészeti alapítványa, a KogArt évi 200 millió forint állami támogatásban részesül.
Így érkezünk el Lázár mostani javaslatának lényegéhez.
Mi lehet az a nemzeti kulturális érdek, pláne „különös méltánylást érdemlő körülmény” amely az állami vagyon őrzését, még ha csak határozott időre is – amit persze meg lehet hosszabbítani –, magánszemély kezébe adja át?
Lázár János a legutóbbi “kormányinfón” (ha már valódi infók nincsenek, itt van helyettük a heti matinéműsor), olyasmit mondott, hogy a módosításra azért van szükség, hogy a fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyt felújító Károlyi György és felesége a dédszülőket ábrázoló portrékat kaphasson meg a nyíregyházi múzeumból. Nem örökbe, bár ez így nem hangzott el. Ha Lázár a restitúció problémájára keresne frappáns megoldást, akkor mondjuk az infót: ez azért ennél picit bonyolultabb kérdés.
Nagyon úgy tűnik, hogy a jogalkotók, de még inkább a hatalmat gyakorlók a múzeumokban őrzött közvagyont úgy képzelik el, mint egy könyvet a kölcsönkönyvtárban. Megtetszik, hazaviszem.
Persze ebben az esetben nem az ismeretszerzés a cél, hanem vélhetően az, hogy kormányzati szíveknek és ízléseknek megfelelő szobadíszt lehessen válogatni az országos gyűjteményekből. Nem elegendőek a közpénzből fenntartott ingatlanok, az adóforintokból vásárolt berendezési tárgyak, a barátoknak eladott kastélyok, kellenek a házakba műtárgyak is. Ráadásul most olyan kezekbe és olyan helyekre is kerülhetnek majd műtárgyak, ahová korábban semmilyen körülmények között nem kerülhettek volna.
Károlyi-kastély, Fehérvárcsurgó. Fotó: Wikipedia
Az eddigi kölcsönzési gyakorlat szerint ugyanis nagyon komoly műtárgyvédelmi követelményeknek kellett megfelelnie a kölcsönző intézménynek, kiállítóhelynek, helyszínnek. Ezek biztosítása minden esetben a kölcsönvevő fél felelőssége és kötelezettsége, amit a kölcsönadó fél ellenőrizhet.
Nem valószínű, hogy ezeket a feltételeket egy magánszemély is biztosítani tudja, mint ahogy annak esélye is csekély, hogy adott esetben a hiányosságok hatékonyan szankcionálhatók volnának.
A Lázár-féle módosító tehát egy többéves, átgondolt folyamat része. Ahogy a stadionépítésekhez felhasznált TAO-pénzek, illetve a Magyar Nemzeti Bank alapítványain átfolyó adóforintok elveszítik, vagy elveszíthetik közpénz jellegüket, ugyanúgy kerülhetnek – egyelőre határozott időre szóló szerződésekkel – a közvagyon egyes darabjai magánkezekbe.