Sűrűsödnek a dilemmák, mintha az intézményrendszer vagy a nyelv eróziójával párhuzamosan egyre többször állna elő a hallgatással vagy a kettős beszéddel sem feloldható csapdahelyzet. Számomra a legszorítóbb jelenleg a Ludwig-dilemma.
Már azt sem könnyű eldönteni, részt vegyen-e egy kritikus szervezet képviselője a Minisztérium által célirányosan összehívott zsűri munkájában, mérlegelni kell, milyen szerep lehet az osztályrésze – díszlet, élő lelkiismeret, illúziók mentén utolsó szalmaszál, de mégis és leginkább: szemtanú, illúziók nélkül. A szemtanú tanúságát utólag persze megköti a titoktartás; a Ludwig Múzeum „igazgatói beosztásának ellátására kiírt pályázat” bíráló bizottsági tagságának feltétele a nyilatkozat aláírása: „a Bíráló Bizottság ülésén elhangzottak, továbbá a Bizottság álláspontja tekintetében teljes körű titoktartási kötelezettség terhel”, ráadásul az utolsó öt szó vastagbetű, vasszigor – ez talán nem titok.
A titkok között elveszve azonban muszáj valahogy reflektálni arra, ami történt, nem lehet benntartani, mert fullasztó a rombolás; mégis ott a dilemma, lehet-e hallgatva beszélni? Átfut az agyamon, hogy szépirodalmi formát választok, egy színjáték leírásával, nevek nélkül – bármilyen egyezés a valósággal csak a véletlen műve lehet. Abszurdan apró jelenetekre gondolok, a meghallgatás során egy sokatmondó, unatkozó tekintetre, a „vitában” egy kioktató hangra, egy gúnyos megjegyzés hallatán a száj sarkának apró rándulására, de ez fikcióként nagyon kevés. Aztán arra is gondolok, hogy feloldásként csak egy szót írok az internet egyik sarkába: szégyen. De miért nem vetettem ott helyben jegyzőkönyvbe a szót? Utólag mindenki okosabb.
Talán leírhatnám, mi nem hangzott el, hiszen a titoktartás csak az elhangzottakra vonatkozik. Leírhatnám – feltéve, de meg nem engedve –, hogy a bizottság tagjainak fele hozzá sem szólt az értékeléshez, nem hangzott el a szájukból semmi érdemleges, se pro, se contra, ketten effektíve végig némán ültek, hallgattak, leszavaztak, mentek a dolgukra. Így leírhatnám bővebben, mi nem hangzott el, mert például egyetlen, művészeti múzeumban dolgozó, kortárs képzőművészetben jártas szakember véleményét sem lehetett hallani, mivel egy sem volt jelen, s ez sem titok.
Pedig milyen érdekes lett volna meghallgatni tíz, külföldi múzeumi szakembert, hogyan véleményezik Bencsik Barnabás pályázatát, amely időközben – engem a titoktartás alól feloldva – nyilvánosságra került. Meggyőződésem szerint – így utólag olvasva – valamennyien a legmagasabbra értékelnék a koncepciót, amely talán bárhol a világon elegendő lenne egy hasonló múzeum vezetésének elnyeréséhez, mert megalapozott, számon kérhető, konzisztens, kerek egész. A nemzetközi zsűrinek szerintem semmiféle dilemmája nem lenne, mert mindez vitathatatlan – a feltevés pedig titoktartás nélkül ellenőrizhető.
Az interneten az is megjelent, hogy a másik jelölt Fabényi Júlia volt, az ő pályázatát is érdemes lehetne széles körben megismerni; ezúton kérném én is, hogy koncepcióját hozza nyilvánosságra. Illetve még egyet kérek: olvassa el Bencsik Barnabás anyagát, biztos vagyok benne, hogy őt is utoléri a Ludwig-dilemma.
Az egyetlen, akinek ebben a helyzetben biztosan nem lesz dilemmája: a miniszter. Hiszen szervezete mindent jogszerűen és körültekintően megoldott, a zsűri pedig megtette javaslatát. Minden más úgyis titokban marad, legfeljebb az eredményt látjuk majd.
Nyitókép: Ludwig Lépcső, 2013, tavasz. Fotó: Összefogás a kortárs művészetért csoport, Facebook
A cikk lejjebb folytatódik.