Egyrészt a díjazottak névsora nem feltétlenül ad rá széles körben lehetőséget, másrészt több mint hat évtizedes története során a Munkácsy-díj is épp eléggé amortizálódott ahhoz, hogy most már ne fogadja minden alkalommal felhőtlen lelkesedés. Harmadrészt maga az ünneplés sem az igazi mostanában. A kormány képviselője szerint ünnepelni kéne, hogy végre a művészeké lesz a Műcsarnok – néhány funkcionáriust kivéve nem örül senki. Soha nem látott Múzeumi Negyed épül – az ötletgazdán és egy-két nagyon érdekelten kívül alig valaki lelkesedik. Új művészeti kutatóintézet nyílik – a hír hallatán még mosolyogni sem láttam senkit. Mintha mindenki citromba harapott volna, pedig a mátrix működtetőinek szándéka szerint valamennyi hír a képzőművészet nagyobb elismeréséről, presztízsének rég várt emelkedéséről szólna. Hiába azonban a kincstári optimizmus, ha az ünnepi híradások mögül felsejlik a történelmi példák nyomán levezethető, zsákutcás jövő; az odavezető úton legfeljebb az elvesztegetett pénz, energia és bizalom tűnik adottnak.
A mostantól megemelt összeggel dotált Munkácsy-díj idei jutalmazottjainak listája a presztízs növekedése helyett szintén a zsákutca felé mutat. Nem elsősorban azért, mert országosan kevéssé ismert, a nagy kiállítótermekben ritkán szereplő művészekről van szó, hanem mivel a lista mögött nincs jól felismerhető vízió, nem hámozható ki, hogy az adományozó szándéka szerint kiknek is járna ily módon a díj. Mert jár egyrészt a 75. évét éppen betöltött Nikmond Beátának, aki Kispesten készített évtizedeken át kőszobrokat, a 61 éves Dréher Jánosnak, akinek – honlapja tanúsága szerint – csak az elmúlt tíz évben húsz „fontosabb egyéni kiállítása” volt, illetve a 29 esztendős Mayer Éva festőművésznek, aki még éppen csak meg tudta mutatni a tehetségét. Jár König Róbert grafikusnak, aki a kétezres években vált talán a legaktívabbá, és Tasnádi József Sándor médiaművésznek, aki épp akkor tűnt el. Jár Kligl Sándornak, rengeteg zsánerszobor (kalapos lány, gördeszkás fiú, farmeres pár) és emlékmű (Kovács Béla „járókeretes” szobra a Kossuth téren) alkotójának, és jár Erős Apolkának, aki a szolgálatteljesítés közben elhunyt európai rendőrök hágai emlékművéből kiindulva, az elkövetkező évtizedekben jó eséllyel juthat majd itthon köztéri megbízásokhoz.
A Munkácsy-díj tehát egyszerre lett egynemű és rendkívül sokszínű, de ilyen volt már a kezdet kezdetén, 1950-ben is. Akkoriban még három kategória és sok díjazott volt; a politika pedig erősen beleavatkozott, ki mit kaphat. Azóta a díjazottak létszáma többször változott – voltak húsznál is többen, és voltak csak hatan –, de ettől függetlenül mindig felmerülhetett a kérdés, vajon mennyi a kiválasztás mögött a politikai vagy a személyes érdek, illetve egy-egy művész jóvátételként kapja-e a díjat, vagy esetleg ösztönzés gyanánt. Végignézve a Munkácsy-díjasok éves listáin, a mai néző előtt elsősorban nem a magyar művészettörténet dicsőséges tablója, hanem egy korszak történelme rajzolódik ki. A listákban finoman tükröződik a hatalom és a művészet viszonya, a hullámmozgásokból kiolvasható, milyen reménytelen volt ebből a szempontból is a hetvenes évek közepe, és milyen reményteli a nyolcvanas évek legvége. Miközben kihagyhatatlan nevek keverednek elfeledettekkel, nehéz olyan évet találni, amelyben a kortárs magyar művészet szakszövegekből, művészettörténeti elemzésekből levezethető kánonja átfedésben lett volna a Munkácsy-díjban részesültek névsorával. Minden ilyen ítéletben óhatatlanul benne van a szubjektív visszavetítés, de a listák alapján számomra szinte egyedül az 1993-as év díjazása tűnik maradéktalanul szinkronosnak – pontosabban: ma örülnék, ha szemléletében ez lehetett volna a mérce. A kilencvenes évek közepe óta a díjazottak listájából azonban leginkább a mindenkori kulturális minisztérium lázas kiegyensúlyozó igyekezete rajzolódott ki: hogyan egyenlítsük ki már a zsűri kiválasztásával úgy az erőviszonyokat, hogy a nemzetközi kortárs művészetben elismert alkotók éppúgy kapjanak jutalmat, mint a szakmai tömegszervezetek által jelölt művészek. Ezzel párhuzamosan felduzzadt a díjak száma, a jelölők problémája a „ki nem kapott még?”, a zsűritagoké pedig az „ő még hogyhogy nem kapta meg?” lett. Az idei díjazásban viszont inkább az a kérdés vetődik fel, hogy a régi módra kialakult kategóriákban vajon valóban a legkiemelkedőbbeket díjazták-e? Most az iránytű egyértelműen a szakmai tömegszervezetek felé mutat, s ha ez így marad, az hosszabb távon is eldöntheti a Munkácsy-díj sorsát – MAOE- vagy MMA-díj lesz belőle.
Ha viszont az állam valóban saját díjat szeretne, akkor döntést kellene hoznia preferenciáiról, tisztáznia kellene a díj profilját, és nem utolsósorban az állam feladatait. Mindez a jelenlegi helyzetben reménytelennek látszik, főleg annak fényében, hogy a Fidesz 2009-es kultúrpolitikai programja (Minőség a kultúrában. Magyarország kulturális stratégiájának alapjai.) homlokegyenest ellentétes a mai realitással (lásd pl. anno: „a polgári kultúrpolitika egy sokszínű, strukturált kulturális intézményrendszer fennmaradásában érdekelt”). A sokszor felvetett megoldás talán az lenne, ha az állam egyáltalán nem adna Munkácsy-díjat, hanem a pénzt egy független szakmai díj támogatására fordítaná. Könnyű ezt mondani, lehetetlen megvalósítani. Hiszen a „független szakmai” fordulatot az elmúlt években a magyar politikai élet néhány szereplője szisztematikusan meggyalázta, így már a felvetés is botrányt okozna. Másrészt a mai konzervatív Magyarországon egy ilyen javaslat azonnal ugyanolyan szentségtöréssé válna, mint egy, a Nemzet Színésze vagy a Nemzet Sportolója, kifejezetten 19. századi intézményének megszüntetésére irányuló kezdeményezés. Pedig a Munkácsy-díj jelenlegi formájának megmaradása éppen olyan magyar kortünet, mint annak megünneplése, hogy egy intézmény alapítása az ötvenes évek elejére esett.
Nyitókép: Let’s Toss A Coin. Julius Gyula munkája – részlet, vetítés ködasztalra. Forrás: juliusgyula.wordpress.com