„Azt akartam érzékeltetni, hogy nem egyetlen, lineáris olvasata van a jelenségeknek, hanem adott esetben egymásnak ellentmondó definíciói” – mondja Oltai Kata kurátor, a WE USE THE BEST / WE USE THE REST – Szemelvények a magyarországi punkból címmel látható kiállítás kapcsán.
A budapesti kArton Galéria kiállítása egy sorozat első állomása a tervek szerint, és fotók, videók, dokumentumok, újságcikkek, tárgyak, oral history interjúk segítségével vezet be a hazai punkológiába, a háttérben sejttetve a brit és amerikai punkot.
Fontos tisztázni valamit: a kiállítás a ’70-es, ’80-as évek fordulójának hazai „csöves” szubkultúráját afféle proto-punkként, kelet-európai punk előfutárként értelmezi. Mint ahogy párhuzamosan vizsgálja az intellektuális körökből indult, underground zenekarok által katalizált art-punk szubkultúrát, a szociológiailag nagyon máshonnan érkező, „őszinte kőkemény”, jobbára hosszú hajú csöves / rocker világot, és a külvárosi, marginalizált, kriminalizált, tarajos punkok kultúráját is.
Enteriőr fotók – a kArton Galéria jóvoltából
Ez az értelmezés talán sokakat meglep, és vitatkoznak vele, de nem idegen a korszaktól, amelyben úgy 1978 és ’85 között nagyon sok minden keveredett – biztos sokan emlékeznek arra, hogy 1980-ban, a csöves kultúra tetőpontján, még az alternatív zenei hullám előtt a Hajógyári szigeten, a Fekete Bárányok című koncerten a képzőművészekből álló A.E. Bizottság volt az előzenekar a Beatrice, a Hobo Blues Band és a P.Mobil közös fellépésén.
A WE USE THE BEST / WE USE THE REST, amely címében a brit punk egyik szállóigévé vált jelmondatára utal, október 28-ig tart még nyitva. Október 21-én pedig, a kiállításhoz kapcsolódóan egy előadás is lezajlik, Najmányi László, a SPIONS zenekar egykori tagja tart „audiovizuális előadást” a zenekar működéséről.
aP: A kiállítás bevezető szövegében azt írod, hogy a magyarországi punk alulreprezentált a társadalmi emlékezetben.
Oltai Kata (O.K.): A punk hihetetlenül fontos fordulópont, mindegy, hogy a kultúrtörténet, a művészettörténet vagy a zenetörténet szemszögéből nézem. Egy hatalmas, több száz éves hagyományt zár le, és egy teljesen másikat kezd el: megvan benne a modernizmus, és az is, ami utána jött. A tiszta modernizmus összes kategóriájával operál, azzal, hogy mi a szép, mi az esztétikus, a polgári – és ennek a tagadásával is. Egy sor dolgot megkérdőjelez és újrarendez, ami előrevetíti a posztmodernt. A kultúrtörténeti helye nemcsak Amerikában vagy Angliában, de a keleti blokkban is sokkal jobban feldolgozott dokumentumfilmekkel, kiállításokkal, nagy katalógusokkal. Nálunk viszont csak egyes részletekre terjedt ki eddig a figyelem: a zenét illetően például hihetetlenül izgalmas mélyfúrások történtek, és a társadalomtörténeti résszel is többen foglalkoztak, de mindez nincs összekapcsolva azzal, amit a punk a vizualitás területén létrehozott. Ennek a kiállításnak két kiindulópontja van: az egyik – mondjuk az explicit képzőművészeti – azt vizsgálja, hogy kik azok, akik a képzőművészeti közegben választották, és mivel párosították a punk attitűdöt. A másik pedig szociográfiai megközelítés: fotósok, fotóriporterek, akik anno elkezdték figyelni és megörökíteni ezt a közeget, elsősorban a közönséget, így a két szempont jól szembeállítható egymással. A dokumentumoknak ez a része szinte egyáltalán nincs feldolgozva, ez ki is derült az előkészületek során, rengeteg publikálatlan anyagra bukkantam, negatívon, dián.
aP: Mondasz konkrét példát?
O.K.: Ott van az 1981-es, két napos Budapesti Sminkfesztivál, amit Bódy Gábor szervezett a Filmgyárban. A fesztivál pályázati felhívása egy test- és identitás-játékra hívott, amelyen klasszikus filmes maszkmesterek is részt vettek, meg egy sor képzőművész, illetve a kreatív közegben mozgó ember, akikből később divattervező vagy filmes lett. Anda Emíliától, Enyedi Ildikón át Pauer Gyuláig vagy Böröcz Andrásig fut a névsor, de négy rockzenekar is ott volt, a Neurotic, az URH és a Vágtázó Halottkémek (VHK), akik a legkonkrétabban használják a testet teátrális üzenetközvetítőként. A VHK lett az egyik díjazott, egyébként. Voltak akik sci-fi maszkokat készítettek, mások modelleket vonultattak fel vagy performanszt csináltak. Azért is érdekes ez a rendezvény, mert a punknak amúgy is egyik legerősebb témája a társadalmon belül értelmezett test. A Sminkfesztivál olyan nagy jelentőségű történet, és annyira feldolgozatlan, vagy csak részleteiben publikált, hogy végül most kimaradt, de egy év múlva külön kiállítás lesz róla a Neon Galériában.
aP: A punk egész története meglehetősen szerteágazó – másmilyen volt a tengerentúlon, más Nyugat-Európában, és más a mi térségünkben. Talán ebből is adódhat a feldolgozatlansága?
O.K.: Szerintem elég jól behatárolható, de tény és való, hogy izgalmasan egymásba harapó halmazokra lehet bukkanni a jelenség értelmezése közben. Pont ezért lenne érdemes összeereszteni a sokféle szempontot.
aP: Azért a domináns elem a zene, nem?
O.K.: A zene a találkozási pont, a közös nyelv vagy a választott közvetítő eszköz, már amennyiben zenének nevezzük egyáltalán azt, amit a különböző punk együttesek létrehoztak. Azt is meg kell vizsgálni, hogy mit kezd a punk a klasszikus fogalmakkal, a dallammal, a harmóniával, a ritmussal. Vagy azzal a kérdéssel, hogy ki állhat fel a színpadra. Ezek mind esszenciális változások, amelyek egy egész kánon- vagy dogmarendszert rengettek meg. Mindegy, hogy a brit vagy az amerikai punkot nézzük, mindkettő a zene felől indult: egyre többen ébredtek rá arra, hogy a fiatalok nem olvasnak verseket, viszont ha rockzenével ötvözik a költészetet, akkor sokkal szélesebb közönséghez tudnak eljutni. Felismerték, hogy a zene a különböző tartalmak közvetítésének egyik legjobb eszköze. A divathoz meg a testen keresztül kapcsolódik a punk nagyon erősen, hiszen a testen hordott jelekkel való játék jellemzi. Nálunk erősen „alsó szempont” divattörténettel foglalkozni egy jelenség kapcsán, de ha úgy közelítesz, hogy ez az egyén önértelmezési folyamata egy makroközösségben, akkor elengedhetetlen ez a szempont! A punkban fontos a „csináld magad”- jelleg, hogy „bele lehet szólni” a készen kapott ruhákba, át lehet alakítani őket, ugyanaz a kollázs esztétika, ami az egész világfelfogását vagy éppen plakátkultúráját jellemzi: a készen kapottat elemeire kell szedni és új rendben összerakni. A magyar punk vagy csöves kultúrának az öltözködési választásait részletesen is fel szeretném dolgozni. A brit, amerikai modellhez hasonlóan nálunk is a polgári öltözködés elemeinek szétszedésére épült a punk. Csakhogy nálunk kötött pulcsikat, kis mellénykéket, kordnadrágokat vagy katonai sertésbőr kabátokat szabtak át például – ez a militáns vonal is nagyon izgalmas.
aP: Mennyire kulcsszó itt a szabadság? A punkban milyen szabadságfogalom érhető tetten?
O.K.: A punk klasszikus kánon-kritika. Általában dolgozik a hatalmi pozíciók ellen, és itt nem csak a politikai hatalmat értem, hanem mindenféle korábbi társadalmi közmegegyezést. A magyar Spions zenekarban – jórészt velük foglalkozik a kiállítás második terme – például hangszeres képzettség nélküli emberek és zeneakadémisták együtt hoztak létre valamit. Annak, hogy adott esetben bárki felmehetett a színpadra, fontos üzenete van itthon: egy konzervatív művészeti közeggel bíró, és még mindig nagyon konzervatív társadalomnak kell megmutatni, hogy mi indult el a ’70-es, ’80-as években. A punk mindent újra akart definiálni: hogy néz ki egy normális férfi, illetve nő, mit jelent a saját tested, és mit lehet azzal csinálni, meddig lehet eltolni a fizikai tűrőképességet. Azokat a kategóriákat kérdőjelezte meg, amelyeket a társadalom a normalitás határán kívül esőnek, erotománnak vagy obszcénnek tartott például. Csupa olyan dolgot, amelyről a szocializmusban nem lehetett beszélni, illetve nem lehetett úgy beszélni, ahogyan egy új generáció szeretett volna.
aP: Azért is lett a zene a közös nyelv, mert a cenzúra ezen a területen volt a legmegengedőbb?
O.K.: A cenzúra nagyon is működött. Én inkább abban látom a zene fontosságát, hogy széles társadalmi bázisa volt, így rengeteg embert bevonzott olyan tartalmakhoz, amelyeket egyébként csak nagyon kevesen néztek volna meg. Ráadásul az éjszaka világához kapcsolódik, ahol leginkább meg lehet szabadulni a „normális viselkedés” jellemzőitől.
aP: A kiállításon hangsúlyos a korabeli hazai ifjúsági sajtó bemutatása. A fiataloknak szánt, ideológiai kontrollált lapok valamelyest feltárják a csöves- és punk „jelenséget”, és furcsán keveredik bennük némi empátia a hivatalos rosszallással, elítéléssel. Amit pedig folyamatosan emlegetnek, az a lázadás fogalma. Ez valóban lényeges elem ezekben a szubkultúrákban?
O. K.: Fontos persze a lázadás is, de én igyekszem ezeket a nagyon egyértelmű címszavakat kerülni. Lázadás, de mihez képest? A dokumentumokból, interjúkból kiderül, hogy a punkok közül sokaknak ez a természetes állapota, élet- vagy testtapasztalata, tehát nem feltétlenül valami ellen lépnek fel. Kőbányai János készített egy dokumentumfilmet, amelyben csöves fiatalokat faggatott. Egyikük – aki egyébként több itt kiállított fotón is szerepel – nyolc évesen került árvaházba: számára a punk nem lázadás, hanem a hétköznapi életformája. Ráadásul azt is meg kell vizsgálni, hogy mi az, amiben abszolút ortodox marad még egy ilyen „mindent megkérdőjelező” mozgalom is: ha megnézed a fotókat, szinte egyáltalán nem látsz nőket. Lényeges, hogy azért ne úgy tekintsünk rá, mint egyfajta ground zero-ra, minden tekintetben nullpontot teremtő megújulásra – ami egyébként benne van a punk étoszban.
aP: Kőbányai János mondja a kiállításon látható interjúban, hogy a szamizdatos, értelmiségi punkok világa csak nagyon ritkán ért össze a koncertek közönségének alternatív világával.
O. K.: Ez igaz, de ettől függetlenül nagyon fontos őket együtt vizsgálni. Én szándékosan installáltam ezt a kiállítást úgy, hogy sokféle szöveg, dokumentum, oral history legyen. Azt akartam érzékeltetni, hogy nem egyetlen, lineáris olvasata van a jelenségeknek, hanem adott esetben egymásnak ellentmondó definíciói. Másként élte meg, máshonnan figyelte a punkot Kőbányai János, a Fölöspéldány avantgárd művészcsoport alapítója vagy Zátonyi Tibor, a Spions részeként. De mindez akkor is párhuzamosan zajlott. Egy kulturális jelenség megítélésénél nagyon lényeges, hogy nem egy szublimáló igazság van, hanem több, plurális megközelítés. Persze amikor a csöveseket idehozom mint proto-punkokat, a keleti blokk punkságának kezdeteként – szerintem ugyanis őket annak kell nevezni –, akkor nyilván állítok valamit, amivel talán sokan nem értenek egyet. De fontos, hogy minden kiállítás egyfajta retorika, és tartalmaznia kell a kurátor állításait, amivel szembe is lehet helyezkedni adott esetben. Egy kiállításnak mindig indikátornak kell lennie!
aP: Az egyik – a kiállításra beszkennelt – Ifjúsági Magazin interjúban pont most olvastam, hogy a megkérdezett punk fiatal kikéri magának, hogy a csövesekhez hasonlítják őket. Szerinte az egy teljesen más szubkultúra. Akkor hogyan is van ez?
O.K.: Tulajdonképpen az előbb megválaszoltam. Együtt kell vizsgálni az olykor egymásnak ellentmondó szempontokat, véleményeket. Ebben az attitűdben nagyon erősen benne van az outsiderség. Ha már van egy bevett fogalom, akkor sokaknak az is korlátozó, és választanak egy másikat. Ez a szokásos dinamizmusa minden jelenségnek.
aP: Az első teremben külön tabló foglalkozik a Beatrice együttes és a Fölöspéldány csoport Budaörsi Művelődési Házban rendezett közös koncert-performanszával – itt összeért a kétféle punk világ.
O. K.: Budaörs is egy feldolgozatlan helyszín például: nagyon jó lenne, ha sikerülne megkérdezni az akkor ott dolgozó népművelőt, aki most is aktív. Azt is nagyon tanulságos lenne megvizsgálni, miért nyit egy ilyen „nagyon értelmiségi” csoportosulás felé a Beatrice? Megszakítják a koncertjeiket azért, hogy a színpadra felmenjen egy-egy költő elszavalni a verseit. És lehet, hogy a másodikat már totál kifütyülik, de nem baj, kockáztatnak. Majdnem mindig botrányba fulladt a dolog, de mégis mindkét részről érezhető volt egyfajta nyitottság ezekre az együttműködésekre. Rengeteg embert kellene megszólaltatni, hogy minél pontosabban tudjuk rekonstruálni a múltat.
aP: Az is kérdés lehet, hogy egyáltalán megmentendő érték-e ez az egész?
O.K.: Ha adott egy rosszul sikerült fotó a punkokról, akkor tisztán művészettörténeti szempontból, megsemmisítésre ítélheti a szakma. Ha a zene felől közelítek, akkor az a kérdés, hogy zeneileg értékelhető-e, amit hallok. De ez mind nem érdekel engem. Mert ha a kulturális jelenséget vizsgálom, ez nem lehet kérdés: minden adalék az értelmezés részét kell, hogy képezze, mert hozzáad az egészhez. Nincs rossz fotó, nincs rossz zene! És az is lényeges lenne, hogy valahogy megszüntessük ezt a magas művészet – populáris kultúra szembeállítást. Éppen ezért szkenneltünk be és állítottunk ki néhány, a Magyar Ifjúságban és az Ifjúsági Magazinban a punkokról megjelent cikket. Ezek az újságok akkoriban az ifjúsági kultúra fontos fórumai, „megmondói” voltak, a hivatalos ízlést képviselték. Érdekes megfigyelni, hogyan sztereotipizálják a punkokat.
aP: A kiállításon olvasható több, a punkokkal kapcsolatos, az Élet és Irodalomban és a Kritikában megjelent riport, levélváltás is. Nehezen tudom elképzelni, hogy – az akkori dialógusok mai párhuzamaként – bonyolult és rétegzett ifjúsági szubkultúrákról vitatkozzanak ma az Élet és Irodalomban.
O.K.: Én azt tapasztalom, hogy akkoriban több szempontból lényegesen nyitottabb volt az értelmiség. Persze erre sokan azt fogják mondani, hogy akkoriban volt egy csomó kényszerpálya, amelyek miatt a populáris kultúrában is megjelenhettek izgalmas jelenségek. Szerintem ez most is így van, mégsem tapasztalom ezt a tájékozottságot a magas kultúra képviselőinél. Ezért is szeretném folytatni a munkát. Ez a kiállítás most egy nonprofit galériában jött létre, pályázati pénzből, és nem egy állami intézményben. Terveim szerint összeszedek annyi pénzt, hogy egy nagy kiadvány megjelenhessen jövőre, tanulmányokkal és rengeteg képpel, mert különben nem lesz beszkennelve, lenagyítva ez az anyag és eltűnik talán örökre.
A cikk lejjebb folytatódik.