A terMINI design projekt, egy végzős művészhallgató terve nagy feltűnést keltett a sajtóban. A hajléktalanok számára kitalált, hordozható fekhely azonban sok problémát invokál.

Egy jószándékú félreértés: a designtermék és a hajléktalanság problémája

A terMINI design projekt, egy végzős művészhallgató terve nagy feltűnést keltett a sajtóban. A hajléktalanok számára kitalált, hordozható fekhely azonban sok problémát invokál. Misetics Bálint írása.

2014-03-26

A Magyar Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájának egyik hallgatója, Laczkó Juli egy újrahasznosított anyagból készült zárható fekhelyet tervezett hajléktalan emberek számára, adta hírül a 444. A kezdeményezésnek sokan örültek, és valóban minden olyan kezdeményezés értékes, amely jószándékkal - és nem pedig türelmetlenséggel, kirekesztő indulatokkal - közelít a hajléktalanság problémájához.

Az urbanplayer.hu cikke például azzal vezette fel a kezdeményezést, hogy "felemelő látni, hogy nem csak külföldön vannak olyan fiatal designerek, akik a sokadik mutatós tárgy megalkotása helyett inkább szociális kérdésekre keresnek választ". Az Index - egyébként szintén jószándékú - videója pedig azt a kérdést tette fel, hogy "hogyan lehet a terMINI megoldás a hajléktalanproblémára?".

Sehogy sem, de ez nem a termék vagy az alkotó hibája. A kérdés volt rossz.

A hajléktalanság problémájának egyedüli megoldása az, ha egy korábban hajléktalan embernek van hol laknia. Ha valaki nem veszíti el a lakhatását. A hajléktalanság csökkentéséhez nem innovatív, kreatív "designtermékekre", hanem arra az egyszerű, régimódi, unalmas dologra van szükség, ami e sorok szerzőjét és legtöbb olvasóját egyaránt megóvja a hajléktalanságtól, és ami egyaránt elengedhetetlen a természeti erőkkel szembeni védelemhez és annak a "jogszabályi, szimbolikus védőrétegnek" a megteremtéséhez, amelyről az alkotó is beszél: lakhatásra.

A méltó lakhatáshoz való hozzáférés előmozdítására pedig politikai változásokra. A kreatív ötleteknek lehet persze szerepük megfizethető, fenntarható lakhatási formák kigondolásában, az elkötelezett művészetnek pedig az ezek valóraváltásához szükséges társadalmi és politikai változások előmozdításában. Ez utóbbiban viszont csak akkor, ha nem megerősíti, hanem dekonstruálja a hajléktalanság problémájának azt a félreértését, amely "hajléktalanokban" gondolkodik (akiknek "aránylag kényelmes szálláshely" vagy egyáltalán "szálláshely" lehet bármi, ami az utcán, szabad ég alatt van), nem pedig emberekben, akiknek nincs hol lakniuk.

Éppen ez a legnagyobb probléma  mindazokkal a válaszokkal, amelyeket a magyar társadalom, illetve az egymást váltó kormányok a tömeges hajléktalanság problémájára adtak az elmúlt másfél évtizedben: mintha adottnak vették volna, hogy tízezreknek nincsen hol lakniuk, és ezért nem is ezt az alapvető problémát próbálták megoldani, hanem a hajléktalanként élő emberek utcai ellátását, és tömegszállásokra való összezsúfolását - illetve 2010 óta: közterekről való kirekesztését és tömegszállásokra kényszerítését.

Fotók: a terMINI Facebook oldala

Mindez nem is csak magától az ötlettől függ, hanem attól is, hogy azt miként értelmezi és keretezi az alkotó, és az őt megszólaltató újságírók. Nagyon fontos, ha a szóbanforgó fekhelyet esetleg valóban hasznosnak találja majd akár egyetlen fedél nélkül élő ember is a hajléktalanság elviseléséhez és túléléséhez. De az is fontos, hogy ezt annak lássuk, ami: egyéni segítségnyújtásnak, ami önmagában biztosan nem jelent, mert nem jelenthet megoldást a hajléktalanságra. Ehhez rendszerszintű társadalompolitikai - és politikai - változásokra van szükség.

Persze felmerülhet, hogy nem túlzás-e a hajléktalanság okaival és az ezekre választ adó társadalompolitikai intézkedésekkel kapcsolatos belátásokat számonkérni valakin, aki nem szociológiával vagy társadalompolitikával, hanem "designtermékek" tervezésével foglalkozik. De nem méltányos elvárás ez a szakmájától függetlenül bárkivel kapcsolatban, aki a hajléktalanság problémájára keres - és javasol - választ?

De valójában nem is erről van szó. Egyrészt, semmilyen szakmai háttér nem indokolja azt az érzéketlenséget, amivel az alkotó esztétizálja a társadalmi kirekesztésnek és jogfosztottságnak azt a szélsőséges formáját, amit a hajléktalanság jelent: "Álmaim netovábbja, hogy hónapokon belül kis utcai termini-csoportok világítsanak a köztereken. Kissé futurisztikus, filmdíszlet-szerű, hogy emberek reciklált, áttetsző, lepkebáb-szerű design-objektumokban alszanak az utcán. Ez a vízió így, minden mondatrészével teljes számomra, ezen szeretnék dolgozni.”

Másrészt, az a fent említett társadalmi változás, amely a hajléktalanság csökkentésének és lakhatáshoz való jog biztosításának az előfeltétele, éppen azt a képzelőerőt jelentené, hogy képesek vagyunk meglátni magunkat a másik emberben, azokban az emberekben is, akik arra kényszerülnek, hogy az utcán éljenek, hogy elképzeljük, hogy milyen volna nekünk az utcán élni (akár kartonpapíron, takaróval, akár "reciklált anyagból készülő hordozható mobilhajlékban"), és hogy elképzeljük azt is, hogy ők is lakhatának valahol, ha csak egy kicsikét kevésbé lenne egyenlőtlen, igazságtalan és elnyomó a társadalom, amelyben élünk.

Ez pedig ismét csak nem szakmai kérdés. Sőt, ebben - a képzelőerő felkeltésében - nem a lakáspolitika, hanem éppen a művészet volna illetékes.

Cimkék: kortárs művészet, design,

Hozzászólások