Sidney, Isztambul, Szentpétervár, São Paulo. Négy város, négy művészeti csúcsesemény – és négy bojkott. A történtek és a botrányok mögötteseit és következményeit egy új könyv

I can’t work like this. Ha dolgozni nem is, tüntetni még lehet

Sidney, Isztambul, Szentpétervár, São Paulo. Négy város, négy művészeti csúcsesemény – és négy bojkott. A történtek és a botrányok mögötteseit és következményeit egy új könyv dolgozza fel.

2017-03-14

Mivel érhetünk el művészként, kurátorként nagyobb hatást: ha egy megadott keretrendszeren belül maradunk és próbáljuk megbontani, vagy legalábbis kritika alá vonni azt, vagy akkor, ha deklaráltan kívül maradunk a struktúrán, sőt az invitálás ellenére kilépünk belőle?

Az I can’t work like this című kötet tartalma alapján leginkább szöveggyűjtemény, ahogy a borítón is olvasható: A reader on recent boycotts and contemporary art. A kötet alapját egy 2015 nyarán, a Salzburgi Nyári Egyetem – International Summer Academy of Fine Arts – keretén belül Joanna Warsza által koordinált workshop adta. A magyar szakmai közönség számára az salzburgi erődben berendezkedett nyári egyetem leginkább a tranzit.hu és Erste Stiftung által felajánlott ösztöndíjas helyek kapcsán lehet ismert. Ezen lehetőségnek köszönhetően az egyhetes workshopon és így a könyv szerkesztésében két magyar résztvevő is volt: Básthy Ágnes és Sárai Vanda.

I Can’t Work Like This. A Reader on Recent Boycotts and Contemporary Art. Sternberg Press, 2017

Az impozáns terjedelmű – közel 400 oldalas – könyv nyílt leveleken, felhívásokon, állásfoglalásokon keresztül igyekszik bemutatni a kortárs művészeti színtéren lezajlott bojkottok okait, mögötteseit, eredményét. Mindezt kronológiai magyarázatokkal látja el, illetve a bojkottban résztvevőkkel készített interjúkon és tőlük kapott esszéken, reflexiókon keresztül értelmezi az akciók körülményeit és következményeit.

Nem volna értelme itt hosszan ismertetni és elemezni a kötetben tárgyalt négy esetet, amelyek a XIII. Isztambul Biennále (2013), a XIX. Sydney Biennále (2014),  a Szentpéterváron megrendezett Manifesta 10 (2014), a XXXI. São Paolo Biennále (2014). Azt viszont mindenképp tanulságos végigvenni, hogy egy-egy biennále esetében milyen természetűek voltak az okok, amelyek alapján a művészek egy csoportja a bojkottot választva reagált.

Tiltakozás 2014-ben, az ausztrál Transfield vállalat ellen, amely a Sydney Biennálét évtizedekig támogatta.
Fotó: trulydeeply.com.au

Az isztambuli és a szentpétervári példáknál olyan társadalmi és politikai aktulitások voltak az indítóokok, amelyek innen, Magyarországról nézve is jelentős kül- és belpolitikai eseményként tűntek fel. A török főváros esetében ezek a Gezi Park beépítése kapcsán kialakuló kormányellenes tüntetéssorozatok voltak, pontosabban az évek alatt felgyülemlő társadalmi feszültségek egy konkrét közügyben történő sűrűsödése. A szentpétervári Manifesta esetében ez egyfelől az ukrajnai tüntetések, az azok nyomán kikényszerített kormányváltás, az erre válaszként érkező orosz agresszió és a Krím-félsziget annexiója volt az a politikai-társadalmi légkör, amelynek kapcsán felmerült a bojkott lehetősége. Az ebben az atmoszférában létrejött, egyre erőteljesebb kirekesztő és elnyomó belpolitikai döntések – különösen az LMBTQ közösségekkel szemben meghozott törvények – vezettek oda, hogy a művészek egy csoportja a bojkott eszközéhez nyúljon. A salzburgi workshopot levezénylő Joanna Warsza pozíciója meglehetősen érdekes: ő volt ugyanis a tárgyalt Manifesta azon részének kurátora, amely kimondottan az aktuális társadalmi-politikai helyzetre reflektált. (Az artPortal cikkei a szentpétervári Manifesta körüli helyzetről itt és itt.)

A Sydney Biennále kapcsán közvetlenül egy a biennálét a kezdetektől támogató, sőt azt alapító szponzor miatt alakult ki tiltakozás. Egész pontosan a támogatóhoz köthető céghálózat tevékenységének etikai megítélése nyomán – eddig a pontig némileg hasonló konfliktus játszódott le valamivel korábban a Tate és a British Petrol összefonódásai kapcsán is, erről az artPortal is beszámolt (A Tate és az olajbiznisz: a szponzorpénznek nincs szaga?).

Chto delat?: Angry Sandwichpeople or In Praise of Dialectics, 2005, video still. Fotó: kunstkritikk.no

A szóban forgó Transfield nevű vállalat az ausztrál kormány megbízásából, szerződéses alapon tart fenn menekülttáborokat az ausztrál partoktól távol. Ezekben a táborokban jellemzően alacsony színvonalú ellátásban részesülnek a menekültek, illetve a táborokban szolgálatot teljesítő őrök visszaéléseiről beszámoló számos cikk is napvilágot látott az elmúlt években. Tehát közvetlenül az esemény egyik támogatójával szemben, közvetve azonban itt is az állami, kormányzati döntésekkel és hatalomgyakorlással szemben született állásfoglalás, amelyet – jegyezzük meg ezt is – a két résztvevő magyar művész is aláírt, Erdei Krisztina és Kaszás Tamás. (Az artPortal cikke itt.)

A brazíliai eset különbözik a másik háromtól. Itt szintén egy támogatóval, szponzorral szemben léptek fel művészek, de az történetesen a helyi Izraeli Nagykövetség volt. Az azidőtájt újra meginduló gázai bombázások miatt alakult ki ellenállás az nagykövetség által felajánlott támogatás felhasználásával szemben.

Óhatatlanul eszünkbe jut a bojkottok kapcsán a hazai helyzet is, az együttműködés illetve szembehelyezkedés dilemmái. Gondoljunk csak a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elszigetelődésére, azaz arra, hogy a kortárs művészeti színtér nem pályázik hozzájuk, nem működik együtt velük. Vagy az NKA pályázataira, amelyeket épp amiatt, hogy az MMA teret nyert a testületben, sokan bojkottálnak. Vagy a Műcsarnokra, ahol nem állít ki a kortárs művészeti színtér csaknem egésze. Az idén második alkalommal megrendezendő OFF-Biennále Budapest is egy olyan mozgástérben igyekszik meghatározni és felépíteni magát, amelyet lényegében a bojkott jelölt ki, és negatív definíciók szerveztek: hol nem akarunk jelen lenni, milyen forrásból és kiktől nem akarunk támogatásban részesülni. Az elkötelezett jelző vállalásával még súlyosabbá válik a finanszírozás, a finanszírozó kérdése. Márpedig manapság mindenki igyekszik így vagy úgy, de elkötelezett lenni – a társadalom, a környezet, vagy akár a művészet irányába.

 

Forrás: nemma.noblogs.org

Természetesen azt is érdemes szem előtt tartani, hogy a könyv által ismertetett bojkottok meghívott, felkért művészek által végigvitt tiltakozások, míg idehaza gyakorta látunk arcvonalak, vélt vagy valós sérelmek, politikai irányultságok mentén kirajzolódó hasadásokat – és a háttérben csaknem mindig az államhoz való viszony áll. Más úgy távol maradni valamitől, ha nem is akarják, hogy ott legyél. Az is tény, hogy idehaza a tágabb kulturális szektorban nem mindenki engedheti meg magának, hogy következetesen bojkottálja az intézményrendszert – emiatt aztán egyéni stratégiák sokasága alakult ki. A képzőművészeten túlra pillantva, például a filmiparban szinte lehetetlen az állami intézmények támogatása nélkül dolgozni – bár nemrég erre is láthattunk ellenpéldát, a színházi előadásból filmre adaptált Ernelláék Farkaséknál esetében: Hajdu Szabolcsék szinte no-budget filmje egészen Karlovy Varyig menetelt.

A bojkott nyilván morális alapú, viszont az erkölcsi kérdés könnyedén összeütközésbe kerülhet primer financiális és/vagy szakmai kérdésekkel.  A fiatal, pályakezdők a képzőművészet területén sem feltétlenül engedhetik meg maguknak, hogy ne pályázzanak, hogy ne állítsanak ki, hogy ne igényeljék a lehetséges támogatást. Ha úgy tetszik a bojkott egyfajta luxus, mint ahogy maga a kortárs képzőművészet is az esetek túlnyomó többségében nem pusztán vagyoni, de intellektuális luxuscikk is marad.

Natasha Sadr Haghighian: I Can't Work Like This, 2007. Fotó: Solomon R. Guggenheim Museum, New York, Purchased with funds contributed by the Young Collectors Council, 2011

A hazai helyzet azért sem állítható a könyv példái mellé, mivel ott működő, támogatott, intézményesített rendszerekkel szemben léptek fel, míg idehaza épp az intézményrendszer gyengeségei, foghíjassága és működésmódja ellen emelik fel a szavukat, és mindezek a hiányosságok pedig párhuzamba vannak állítva a jelenlegi kormányzati és kultúrpolitikai célokkal és céltalansággal. A könyv értelmszerűen nem ad kulcsot ahhoz, hogy miként kell hatékonyan bojkottálni valamit, mi által és milyen körülmények között lesz súlya annak, ha a passzív rezisztencia helyett az aktivizmust választjuk. Csupán kapcsolódási pontokat láthatunk, technikákat, praxisokat a hatalom megkérdőjelezésére és kizökkentésére. De nincs bevált recept, egyedi – ha tetszik elszigetelt – esetek vannak, és legfeljebb erőt meríthetünk abból, ha másoknak, máshol talán már valamennyire sikerült.

Szerző: Margl Ferenc
Cimkék: kortárs művészet, társadalom, kulturális politika, Szabad Művészek, OFF-Biennále Budapest, kollektíva, magyarok külföldön, Isztambul, mecenatúra,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

Bojkottot hirdetnek a Velencei Biennále magyar pályázatára

Hazai művészeti szakemberek bojkottfelhívást tettek közzé, és a 2015-ös velencei magyar részvételért felelős nemzeti biztos, Balatoni Monika lemondását követelik.

Botrány, bojkott és lemondás a Sydney Biennálen

Számos kiállító művész, köztük két magyar is, lemondásra kényszerítette a most nyíló Sydney Biennále igazgatóját. A biennále és egy olyan cég kapcsolata miatt, amely menekülttáborokat működtet.

Jurij Lejderman a pétervári Manifesta bojkottjára szólít fel

A június végén kezdődő, Szent Pétervárban megrendezésre kerülő, jubileumi Manifesta 10 bojkottjára szólít fel az ukrán születésű, világhírű képzőművész.