Gyakran hangzik el, művészektől, galeristáktól, mennyire hiányzik a hiteles műkritika, pedig a művészeti sajtó erősíthetné a közeget.
Terveink szerint megkérdezzük a nagyobb művészeti folyóiratok szerkesztőit, hogyan látják a maguk és a kortárs művészet helyzetét.
A legrégebbi kortárs művészettel foglalkozó lap, az Új Művészet szerkesztőségében változások történtek. Frissesség, gyorsaság, tudatosság – ezt tűzték ki maguk elé célul, s hogy ez mit is jelent valójában, arról beszélgettünk, P. Szabó Ernő művészettörténésszel, vezető szerkesztővel.
P. Szabó Ernő (P.Sz.E.): Az Új Művészet idén 25 éves lesz, 1991 októberében indultunk, az első évben még csak három szám jelent meg, innen fejlődtünk havilappá. Sinkovits Péter volt a főszerkesztő a közelmúltig, és hárman a szerkesztőségből (Pataki Gábor, Lóska Lajos és én) a kezdetektől itt vagyunk. Tavaly év vége óta Pataki Gáborral ketten visszük a lapot, mint vezető szerkesztők, két rovatvezető dolgozik mellettünk: Lóska Lajos és Muladi Brigitta. Előbbi a kortárs magyar képzőművészet tradicionális területeivel, műfaji seregszemlékkel, utóbbi kortárs galériákkal, művészeti vásárokkal, magyarok külföldi szerepléseivel, műgyűjtéssel foglalkozik.
Az Új Művészet stábja. Fotó: Berényi Zsuzsa
P.Szabó Ernő vezető szerkesztő, Lóska Lajos rovatvezető, Berényi Zsuzsa fotós, Rudolf Anica olvasószerkesztő, Körmendi Krisztina szerkesztőségi titkár, Pataki Gábor vezető szerkesztő, Muladi Brigitta rovatvezető.
Pataki Gábor komoly tudományos háttérrel és kapcsolatrendszerrel bír, bizonyos értelemben hivatalból is azokkal az elméleti kérdésekkel foglalkozik nap mint nap a Művészettörténeti Kutatóintézetben, amelyeket a lapban gondoz. A klasszikus modern, klasszikus avantgarde és a régi magyar művészet témaköreit viszi az Új Művészetben, emellett a művészetelméleti tanulmányok gazdája, és övé a könyvrovat, amit újra rendszeressé tettünk, ezentúl egy számból sem fognak hiányozni könyvrecenziók. Magam, bár művészettörténész vagyok, 41 éve dolgozom újságíróként, jópár lap kulturális rovatában megfordultam, íróként és rovatvezetőként egyaránt. A kortárs magyar művészet világa áll közel hozzám, de az egyetemessel szoros összefüggéseiben, igyekszem minél többet látni, tájékozódni. Szeretek utazni, kapcsolatot tartani.
P.Szabó Ernő. Fotó: Berényi Zsuzsa
artPortal (aP): Mit jelent konkrétan a lap esetében a megújulás?
P.Sz.E.: Céljaink között hangsúlyosan szerepel a fiatalok megszólítása, tavaly novemberben elindult az online kiadásunk, ahol a többi között fiatal művészek olyan kiállításairól tudunk hírt adni, amelyek jó része még nem tudna bekerülni a print változatba. Egészében véve a teljes brandet erősebb magazin-jelleg, frissesség és naprakészség jellemzi. Fura módon ehhez a spontánabbnak tűnő megjelenéshez leginkább több tudatosság és tervezettség kell. Igyekeztünk a teljes évre vonatkozó tervünket megírni januárban, odafigyelünk mikor, hol, milyen bemutató lesz és előre megíratjuk az anyagokat. Nem a kiállítások aprólékos vizuális leírására törekszünk, szerintünk nem erre van szüksége az olvasónak, inkább háttéranyagokat, alapos szakmai elemzéseket adunk. Abban szeretnénk segíteni mindenkinek, hogy a dolgok alaplényegét megértse, ehhez a lehetőségekhez képest már akkor a kezébe adjuk az információkat, amikor belép a kiállításra. Minden fontos megnyitón jelen szeretnénk lenni, címlappal, kész cikkekkel. Így márciusi címlapunkon Aknay János képe szerepel, mert neki nyílt most a Pécsi Galériában egy nagy kiállítása. Tavaly a Szépművészeti Rembrandt tárlatára készítettünk egy körképet, a Ludwig Múzeum Hantai kiállításának idején nemcsak a művészről és Reigl Juditról írtunk, hanem összefoglalót adtunk a párizsi magyarokról, Csernus Tibort, Sylvester Katalint és jópár más művészt – Fiedler Ferencet, Major Kamillt is – bemutatva. Ilyenkor az Új Művészet mintegy katalógus funkcióban található meg a múzeumi bolt pultján.
Új Művészet, 2014 november
aP: Egy frissebb, de alapvetően a szakmának szóló lap készül tehát?
P.Sz.E.: Nemcsak művészeti lapok esetében alapkérdés: végülis kinek csináljuk? A kétezer példányban megjelenő Új Művészetet csinálhatjuk-e az úgynevezett szakmának, amely néhány tucat művészettörténészből, egy-kétszáz érdeklődőből és művészekből áll? A művészek szeretnek bírálni, de nem biztos, hogy el is olvassák a lapot, az is előfordul, pusztán azt kifogásolják, ha nem ők vannak benne, illetve az az irányzat, amit képviselnek. A szakmai zsargon elkerülésére törekszünk, szerintem azt a szakma sem szereti igazán. Számtalanszor hallottam a kritikát, hogy különböző intézetekben dolgozó kollégák írásait nem tudják elolvasni a többiek sem, nemhogy a laikusok. Nem is szeretem ezt a szót használni, hiszen ki a laikus? A műgyűjtő, a rendszeres kiállításra járó biztosan nem. Ők gyakran nyitottabbak bizonyos kérdések iránt, mint aki professzionálisan csak egy szeletét figyeli ennek a világnak. Meg kell próbálni tágítani a közönséget, a fiatalokat az online változaton keresztül bevonzani, ez a cél, és ehhez közérthető, világos nyelven kell megszólalni, megtartva a szakmaiságot – de ez olyan alapvetés, amit nem is kell külön hangsúlyozni.
aP: Feladatának tartja-e az Új Művészet, hogy a kortárs galériák helyzetével, munkásságával, kiálításaival is foglalkozzon illetve a kortárs műkereskedelem helyet kap-e benne? Már csak azért is, mert hosszú távon akár galériák hirdetései is hozzájárulhatnak egy művészeti lap fenntartásához, árnyalva a közpénzes pályázatok kizárólagosságát. Számolnak-e ilyen kifutással?
P.Sz.E: Ez több kérdéskör egyszerre. A rövid válasz az, hogy természetesen nem hagyjuk figyelmen kívül a galériákat, de az már összetettebb, miért nem kapnak nagyobb figyelmet. A kis galériák tárlatainak egyik teljesen abszurd jellemzője, hogy a megnyitón a művész barátai és kollégái megjelennek húsz-harminc-negyvenen, isznak néhány pohár vörösbort, pogácsáznak, majd ezután a kiállítótermet kulcsra lehetne zárni, úgysem jelentkezik senki. Lidércnyomásos gyakorlat, jó lenne változtatni rajta. Szinte sehol nem rendeznek annyi kortárs művészeti kiállítást, mint nálunk. Még a szomszédos Bécsben is az az érzésem, ahová gyakran járok a nagy kiállítások miatt, hogy korántsincs annyi kortárs művészeti kiállítás, mint Budapesten, de ott létező és működő galériás rendszer van, ahol ezekből az eseményekből a művész is és a galéria is profitál. A Viennafair-en egyébként az is jól kirajzolódik, hogy nem a főváros az egyetlen művészeti-kultúrális központ, még abban a miénkhez hasonlóan kis országban sem, hiszen Salzburg, Graz kortárs galériáira ugyanúgy oda kell figyelni. Magyarországon elindult egy galéria alapítási hullám, a kétezres évek elején, ami az utóbbi 5-6 évben megtorpant. Kevés galéria építette fel magát, még kevesebb tekinthet vissza viszonylag hosszú múltra, itt Szalóky Károlyra, Erdész Lászlóra vagy a MissionArt-ra gondolok. De hol vagyunk az olyan figuráktól, mint Ernst Beyeler, aki a negyvenes évek második felében kezdte, ötven éven át működtette a galériáját, közben volt energiája alapítványt létrehozni, egy fantasztikus kiállítóhelyet nyitni, mellesleg megalapította a bazeli vásárt is, mielőtt 90 éves korában békésen elszenderedett. Svájc nem Magyarország, ám itt sem lehet 4-5 év alatt felépíteni dolgokat, pláne ha a fizetőképes kereslet ennyire csekély. Kissé fantomvilág a kortárs művészet itthon, de ennek okai a művészeten kívül keresendőek. Beszélünk arról, hogy a kortárs magyar művészet tagozódjon be az európai kortárs művészetbe, ez rendben van. Ennek eszközeként – egyébként helyesen – a magyar galériák elmennek különböző külföldi vásárokra, de meg kell mondani, a nagy vásárokon nincsenek jelen. Az utóbbi években egyedül a Vintage került be az Art Baselre, ám ez is egyszeri alkalom volt, a magyar galériák kisebb szatelit vásárokra jutnak el, ami nekik vevőket jelent, de nem eredményez igazi betagozódást. A magyar művészet számára nem ez az igazi áttörési lehetőség. Az akkor állna elő, ha az ország szellemében és mentalitásában benne élne Európában, ha európainak éreznénk magunkat. Ezt a csehek és a lengyelek valahogy jobban, magától értetődően tudják, mi nem. A magyar művészek, itt-ott jelen vannak ugyan, szinte véletlenszerűen, de zömük, az egész magyar társadalomhoz hasonlóan, kívül él Európán.
Aknay János: Emlék című festménye ( akryll-vászon 80×90) a 2015. márciusi szám borítójáról
aP: A lap eszerint tervez régiós kitekintéseket?
P.Sz.E.: A magyar művészetet mindig hármas koordinátarendszeren belül próbáljuk tálalni, nemzetközi kapcsolatokhoz és fontos nemzetközi eseményekhez kötve, másrészt becsatlakozva a klasszikus modern és a régi magyar művészet tradícióiba. Nagyon is figyelünk minden magyar művészeti vonatkozásra nemcsak a régióban, hanem a nagyvilágban. A márciusi számunk jó példa erre: Jakovits József New York-i kiállítása kapcsán Pataki Gábor beszélgetése is ezt mutatja. Ugyanebben a számban N. Mészáros Júlia az Amerikában létező Grüner gyűjteményt mutatja be, ami itthon szinte ismeretlen, noha kiváló magyar művészek szerepelnek benne az Európai Iskola tagjaitól Haász Katalinig. Ha valamiben a magyar művészetnek komoly értéke van, akkor az a fényművészet, ami bekapcsol minket a nemzetközi vérkeringésbe. Csáji Attiláról, aki Amerikában a Kepes alapította intézetben, a Center for Advanced Visual Studies-ban (CAVS) dolgozott éveken keresztül, nem lehet úgy írni, hogy ne beszéljünk folyamatosan külföldi összefüggésekről. A szó igazi értelmében vett állandó tudósítónk sehol nincs, de vannak többé-kevésbé állandó cikkiróink Európa nagyvárosaiból s időnként az Egyesült Államokból, így olyan megoldások születnek, mint most szintén a márciusi számban, a Rómában élő Török Judit mutatta be a feljövőben lévő afrikai művészt Pascale Tayou-t.
aP: A művésztársadalom problémáiról is szeretne beszélni a lap?
P.Sz.E.: Készül cikk a váci grafikai műhely helyzetéről, a magyar grafikai alapítvány gyűjteményének helyzetéről. Minden szeptemberben foglalkozunk a művészeti felsőoktatás helyzetével, és itt is változtatunk a hagyományokon, már nem tablót akarunk adni a végzősökről, mint korábban, hanem az oktatás, a művészeti nevelés, a pályakezdés problémáit szeretnénk felvetni. Foglalkozunk olyan kérdésekkel is, mint a Pszichiátriai Gyűjtemény sorsa. Nem szeretünk lemaradni fontos dolgokról, de válogatnunk kell. Bírálni szoktak minket azért, mert az abszolút kortársnak kisebb terjedelmet adunk, mint nyilván sokan szeretnék, de nem akarunk a Balkon területére áttévedni. Ennek a lapnak más a karaktere. Úgy érzem, a különböző karakterű lapok nem egymás tagadásai, hanem éppenséggel kiegészítői. Ez a helyzet az egymás mellett élő sokféle művészi törekvéssel illetve azok képviselőivel is. Mégis vannak jónéhányan, akik nem a közeledésen, hanem éppen az ellentétek elmélyítésén, kibékíthetetlenné tételén dolgoznak. A művésztársadalom sértett és érzékeny, és sok mindenben igaza van, amikor csak a saját sértettségével törődik. Mégis, csak egyetlen megoldás lehetséges: meg kéne próbálni párbeszédet kezdeni egymással. Nem tudok rámutatni, melyik oldal, vagy ki kezdje el, de az biztos, ha nem kezdődik el hamarosan, akkor a kortárs művészet mind a nemzetközi, mind az itthoni közegben eljelentéktelenedik. Egy megosztott, meghasonlott művésztársadalomra a világ nemigen kiváncsi, meg kéne egyezni az értékek minimumában. Ha ez megvan, attól kezdve könnyebb elismerni: van, ami nekem nem szívügyem, másnak mégis érdekes, értékes lehet. Sokan törekszenek kizárólagosságra vagy külső viszonyítási pontokat hoznak be, amihez az itthoni teljesítmények nem tudnak szervesen kapcsolódni. A magyar művészet nem a nagyvilágnak kell, hogy megfeleljen, hanem saját hivatását kell betöltenie – aminek mibenlétéről persze megint csak sokat beszélhetnénk -, de az a mi felelősségünk, hogy olyan körülményeket teremtsünk, aminek köszönhetően másutt is természetes módon értik, miről beszélünk és lehetőleg még érdekesnek, fontosnak is tartsák azt. De mindenekelőtt önmagunk előtt, önmagunk számára kell tisztázni, mi fontos és mi kevésbé, miközben elfogadjuk, hogy mások számára más értékek fontosak. Így őrizhetjük meg identitásunkat, így tudunk békében élni önmagunkkal és másokkal.