Kortársak! Most jött el az idő, amikor minden egyes apró változásra oda kell figyelnünk. Egyrészt valamennyi rezdülés egy újabb kataklizma előjele lehet, másrészt valószínűleg soha többé nem lesz alkalmunk, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk meg a történelmi idősíkok egymásba metsződését, saját szemünkkel lássuk ritka együttállásukat. Soha nem fordult még elő ugyanis, hogy a magyar művészeti intézményrendszerben egyszerre legyen jelen ennyi korszak, a harmincas, az ötvenes vagy a hetvenes évek világa, s ezen felül az egészet áthassa a 19. század vége iránti bús-derűs vágyódás. Megmagyarázhatatlan intézkedések, ad hoc tervek sora, és egyre kiterjedtebb káosz jellemzi a kultúrának ezt az időzavarban vergődő, nem is annyira jelentéktelen szeletét. Miközben pedig mindezt figyeljük, be kell látnunk, hogy megállíthatatlanul haladunk egy új rend felé, amelyben az MMA lehetőség szerint örök időkre megdermesztené az immár saját képére formált intézményrendszert.
Halász János, az új kulturális államtitkár mindenesetre nem áll a haladás útjába, sőt maga kövezi ki azt, tervszerűen. Zászlajára a kulturális rendszerváltozást tűzte, ennek érdekében nemcsak a struktúrát, de a finanszírozást is átalakítja, ez pedig véleménye szerint nem megy másként, mint az állam visszavonulásával és az MMA szerepének megerősítésével. Ezzel egyetlen testület kezébe kerül majd minden hatalom; a világot feje tetejére állító hirtelen változás és a hatalomkoncentráció ilyen keveréke utoljára talán a Tanácsköztársaság idején volt jellemző – csak most Antal Frigyes, Lukács György vagy Hauser Arnold nélkül. A történelmi párhuzamoktól függetlenül nagy kérdés azonban, hogy ez a mindent elsöprő ötlet vajon miért nem szerepelt akár csak utalásszerűen is a kormánypárt programjában? Talán az ellenség megtévesztésére.
Ugyanígy hiába keressük a nyomát Gulyás Gábor, kinevezése után közzétett programjában a hatvanas-hetvenes évekbeli magyar avantgárd fontos alkotóinak vagy a nyolcvanas évek tudományos kísérletező művészeinek rendezendő kiállításokat, az idei tervbe most mégis bekerült Csáji Attila művészetének bemutatása. Az, hogy Csáji – a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek más jellegű tevékenységét követően – jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke, nyilván nem játszhatott szerepet a lemondásról való lemondás utáni hirtelen újratervezésben.
A Műcsarnok 1954-ben. Fotó: retronom.hu
Újraterveződik a magyar képzőművészet nemzetközi megjelenése is: Halász János „programszerűbben” képzeli el a magyar magángalériák részvételét külföldi vásárokon, ezt támogatná az állam. Úgy nyilván nem lehetne, mint a szocialista kormányok idején, amikor ez bevett gyakorlat volt: az államtitkár szerint viszont nem biztos, hogy az átalakítás most egy éven belül lebonyolódhat. A magángalériák ilyen jellegű támogatása – miközben eltagadhatatlanul vannak ezzel kapcsolatos pozitív tapasztalatok – logikailag leginkább a látványsportok mecenatúrájára hasonlít: ott a társasági adóból befizetett összeg egy része a futballakadémiákba folyik, ahonnét egy ifjú tehetséget mondjuk a Liverpoolnak eladva végül az akadémia magántulajdonosáé lehet a haszon (lásd fiatal magyar festő angol gyűjtőnek eladott képsorozata – az esély a tranzakcióra jelenleg körülbelül ugyanakkora).
Az internacionalizmus másik bizonyítéka az államtitkár szerint a Ludwig Múzeum igazgatói pályázata, amely „a nemzetközi vérkeringésben is elhelyezi ezt a fontos kortárs művészeti intézményt”. A pályázat szövegét unorthodox módon az eredeti kiírás után csaknem két héttel, néhány napja megváltoztatták – ki tudja miért, kikerült belőle a felsőfokú nyelvvizsga eleve unorthodox követelménye. Úgy maradt viszont, hogy a pályázat szövege nem utal az aacheni Ludwig Alapítvány létezésére sem, ez pedig nem sok jót jelent a nemzetközi vérkeringéssel kapcsolatos – valószínűleg még a nyolcvanas években gyökerező – elképzelések komolysága tekintetében.
Szintén nem szerepelt a programokban egy új fotográfiai központ terve, amely az Ernst Múzeum helyére kerülne, jelenleg lázasan folyik az újratervezés a Kecskemétről Pestre költöztetendő Fotográfiai Múzeummal kialakítandó viszonyt illetően. Pedig mostanában talán magát a költözést is meg kellene gondolni. Hiszen jól látszik, hogy középtávon a budapesti múzeumi, kiállítási intézményrendszer merev lesz majd és érdektelen, és maradnak a vidéki fellegvárak, csakúgy, mint a hetvenes években; már most nyilvánvaló, hogy a kortárs magyar képzőművészet szempontjából mennyivel érdekesebb és elevenebb kiállítások zajlanak Debrecenben vagy Pakson, mint például az Ernst Múzeumban. A kérdés itt az, hogy a kortárs művészet visszahúzódása melyik múltbéli évnél vagy melyik intézménytípusnál áll majd meg: lesz-e olyan, mint 1975 körül, amikor Hatvan vagy néhány vidéki művelődési ház kiállítóterme izgalmasabb programot kínált, mint a nagy budapesti múzeumok együttvéve?
A legnagyobb kérdés persze nem a kőépületekhez, azok tulajdonjogához, vagy az MMA-nak tett hűségnyilatkozatokhoz kapcsolódik, hanem ahhoz, hogy lesz-e egyáltalán olyan alternatív művészet, amely betölti majd a megmerevedő (és közben meghasadó) struktúrában keletkező réseket. Jelenleg, ha körbenézünk, még a süllyedést látni: a kilátástalanságot, a beszűkülést és talán a lassú ocsúdást. Pedig, kortársaim, valószínűleg nem következhet más, mint a kitörési pontok aktív keresése, az alternatív intézményesülés. Mint a tízes vagy a hatvanas években.
Nyitókép: Hősök tere, Műcsarnok az Andrássy út (Népköztársaság útja) felől nézve, 1967.
Fotó: Fortepan / Magyar Rendőr