Az Artportal korábban foglalkozott a Szépművészeti Múzeum átépítésével, amely most  intézményként a Magyar Nemzeti Galéria beolvasztása, azaz a hazai múzeumi struktúra...

lege artis - Marosi Ernő véleménye a múzeumi egyesítésről és annak további összefüggéseiről

Az Artportal korábban foglalkozott a Szépművészeti Múzeum átépítésével, amely most  intézményként a Magyar Nemzeti Galéria beolvasztása, azaz a hazai múzeumi struktúra...

2011-11-10

Az Artportal korábban foglalkozott a Szépművészeti Múzeum átépítésével, amely most  intézményként a Magyar Nemzeti Galéria beolvasztása, azaz a hazai múzeumi struktúra egészére kiható újrarendezési koncepció miatt került ismét a figyelem középpontjába. Marosi Ernő művészettörténész, akadémikus véleményét Prékopa Ágnes kérdezte.


P. Á.: - Létezik-e a szervezeti újraegyesítésnek valamiféle analógiája a művészeti múzeumok történetében? Ha vannak, akik a múltnak nemcsak követni kívánják a példáit – akár egyfajta historizálásként –, hanem azt egyenesen rekonstruálni akarják, feltehetően nem ugyanazt az időpillanatot választják maguknak. Az egyiptomiak vagy a görögök például bizonyára az ókort preferálnák, de azon belül más-más korszakot. Vajon milyen mérvű és milyen távú restitúció képzelhető el egyáltalán a művészeti múzeumok körén belül?

 

Marosi Ernő: - Azért vállaltam ezt a beszélgetést, mert nincs visszajelzés a múzeumi szakmából. Egy igazgató lemondásával nem lehet elintézni ezt az ügyet. Jelenleg nem működik a Művészettörténeti Bizottság, mert az új választás után még nem alakult újra, de nem lehet szó nélkül hagyni az eseményeket. Három dologról szeretnék beszélni: a budai várról, az újraegyesítésről és a művészettörténész szakma helyzetéről.

 

A budai vára 18–19. században a magyar rendek olyasfajta rom-kultuszhelye volt, mint például a korona őrzésére valamikor szolgáló visegrádi vár. Aki arra hajózott a Dunán, annak feldobogott a szíve, aki viszont odament, az botladozott a romok között. Elsősorban Grassalkovich Antalnak köszönhető az a végeredményben rendi alkotmányos kényszer, hogy az osztrák, pontosabban német-római császár mint apostoli magyar király egy időt a rendjei körében töltsön. Tudjuk, Mária Terézia hogyan fogadta ezt: apácákat telepített be a Várba, majd egyetemet költöztetett oda, csak hogy ne kelljen ott tartózkodnia. Ez a kezdete a budai vár mint rezidencia történetének, amely az idők során eljutott oda is, hogy egy király nélküli királyság rezidenciája volt. Mulatságos módon Rákosi Mátyás és köre alkalmasnak tekintette a budavári palotát arra, hogy rezidencia legyen benne, ekkor mozdították el onnan a még megmaradt – és nem csekély – barokk részeket, többek között a báltermet. Csak a 60-as években távolították el egyébként a kápolnát, ahol még Bergl-freskók is megmaradtak a Hauszmann-féle átépítés stukkói alatt. A Magyar Nemzeti Galéria budavári elhelyezésével kapcsolatos döntés tehát jóval 1956 után, a 60-as évek második felében érett meg, mert a palotát nagyon sokáig rezidenciának készítették elő. Ez jellegzetesen republikánus döntés volt, ahogyan a Louvre például a francia forradalmi konvent jóvoltából lett Musée de la République. Az a múzeumi modell, amely az egykori hatalmi székhelyet megnyitja a közönség előtt, valóra váltja azt az ideát, amelynek értelmében a műtárgyak a köz tulajdonát alkotják. A Nemzeti Galéria mai elhelyezése ezt a gondolatot jeleníti meg. Az épület egyébként nem alkalmas múzeumnak – de kormányzati székhelynek sem. Ez egy elrontott szocreál épület – már a külseje is szocreál, minden barokk látszat ellenére. Itt pedig eljutunk a historizálás kérdéséhez is, mert egy régi államforma visszaálmodásáról van szó, pontosabban annak összes külsőségéről.

 

Ide kapcsolódik az „újraegyesítés” gondolata, ami (Mélyi József nemrég bemutatta, miért) egyszerűen nem kérdés. Hogy a múzeumokról mit lehet elgondolni, azt néhány éve Sinkó Katalin Nemzeti Képtár címmel megjelent kitűnő tanulmánya pontosan adatolva és tiszteletet érdemlő elfogulatlansággal foglalta össze. Ez után a tanulmány után már tudható, hogy nem lehet olyan javaslattal előállni, amilyen még ne hangzott volna el. A fiatalok a szüleik ellen lázadnak, és a nagyszülőknél keresik a segítséget – ez figyelhető meg a múzeumok esetében is. Egyébként azt az intézményt, amely 1957 januárjában meg tudott alakulni, nem a kádári ellenforradalom hozta létre, hanem a megelőző évek során múzeumi szakemberek kitartó munkája révén alakult ki. Ekkor vált ketté az a Szépművészeti Múzeum, amelynek művészettörténész igazgatóit, Genthon Istvánt és Kampis Antalt korábban csúfosan eltávolították. Ez az, ami a restitúció kapcsán megemlítendő, hiszen az újraegyesítés gondolata elviekben a restitúció kérdését veti fel. Csakhogy Magyarországon nem az állami intézmények egymás közötti restitúciója a probléma, hanem az, hogy az állam az elődeinek bűneivel szemben hogyan képes felelősséget vállalni, és hogyan képes megfelelni a nemzetközi elvárásoknak.
A múzeumok újraegyesítése tulajdonképpen az igazi restitúció kérdésének a szőnyeg alá seprése.


További ide tartozó kérdés: a főváros elkobzott vagyonát mikor fogják restituálni? A Nemzeti Galéria ugyanis nemcsak a Szépművészeti Múzeumból odakerült anyagot őrzi, hanem az egykori Fővárosi Képtár gyűjteményét is. De az ebből a két forrásból származó anyag a Nemzeti Galéria jelenlegi gyűjteményének csak körülbelül 20-30%-át teszi ki, az összes többit a Galéria már önálló intézményként szerzeményezte. Ez egy olyan gyűjtemény, amely egyedül biztosítja a magyar művészet történetének kontinuitását az 1000-es év tájától – hiszen itt kőtár is van – egészen napjainkig. Persze ez a kontinuitás az egyes korok ideológiai preferenciái miatt helyenként csak hézagokkal érvényesül, ezért a Galéria a magyar művészet mindenkori hivatalos megítélését képviseli – de azt folyamatosan. A Szépművészeti Múzeumban ilyesfajta kontinuitás nincs, 1920-tól viszonylag hosszú ideig nem vásárolt modern művet, legfeljebb hézagpótlásként. A modern gyűjteményben pedig furcsa módon – külföldiként számon tartva – egy sor magyar művész művei is megtalálhatók. Ők voltak a „disszidensek”, a műveik jelenléte ebben a gyűjteményben tulajdonképpen a Kádár-kor értékrendjének továbbéléseként értékelhető. A többségük munkáit nem lehet a tartózkodási helyük – legtöbbször Franciaország – művészetébe beilleszteni. Annak idején Passuth Krisztina kezdeményezése volt a Műcsarnokban rendezett két kiállítás Hommage à la terre natale címmel, de a Szépművészeti gyűjteményi koncepciójában ekkor sem változott meg az emigráns magyar művészek helye.
Fikció, hogy a Szépművészeti gyűjteménye egyetemes (világ-)kontextust biztosít a magyar művészet számára. Éppen ellenkezőleg: a magyar művészet kontextusa adhat magyarázati lehetőséget arra, hogy miért, hogyan, milyen ízlés alapján, milyen funkcióban gyűjtöttek be magyar képeket.

És miért lenne az egyesített intézmény neve Szépművészeti Múzeum? Miért nem a nagyobbról akarják elnevezni a kisebbet? A washingtoni National Gallery például nem az amerikai nemzeti művészet képtára, hanem egy amerikai szövetségi tulajdonban lévő múzeum, benne amerikai alkotásokkal is. A Szépművészeti névadása pedig már az alapítás idején is korszerűtlen volt, noha francia nyelvterületen még ma is számos intézmény neve musée des beaux-arts. Sokkal inkább jellemző a képzőművészet szó az intézménynevekben, de van művészettörténeti múzeum elnevezés is. A bécsi Kunsthistorisches Museum alapító okiratát ugyanaz a Ferenc József írta alá, aki négy évtizeddel később a budapesti Szépművészetiét – de úgy látszik, a művészettörténészeknek nem akart múzeumot alapítani.

 

Itt érkezünk el a művészettörténészek kérdéséhez. Művészettörténeti múzeumokról van szó, de a Szépművészeti erős régészeti érdekképviselettel is rendelkezik. Kérdés, hogy itt az antikvitások régészeti tárgyakként szerepelnek-e – azaz nem Pannonia földjéből előkerült leletek gyűjteményeként –, vagy pedig az ókori művészet történetének példáiként.

A múzeum eredeti koncepciója szerint gipszmásolatok (de velük együtt klasszikusok festmény-másolatai is) jelenítették meg az ókori – és a későbbi – szobrászat történetének legjelentősebb darabjait. A gipszek gyűjteményéhez járultak a múzeum megnyitása után két évvel Hekler Antal vásárlása révén az első antik tárgyak, amelyek sora a későbbiekben már szemléltetni tudta az ókori művészet legfontosabb területeit és korszakait – legalábbis azok számára, akik tájékozottak ebben a témában. Az antik gyűjteménynek azonban egészen más a szerepe, mint az Esterházy-gyűjtemény darabjain alapuló, kitűnő műveket tartalmazó képtárnak és a művészettörténeti folyamatok kontextusát egészen képviselő grafikai gyűjteménynek.


Az egyetemes művészeti folyamatok lényegét nagy mesterek kvalitásos művei által bemutató művészettörténeti kontextus szemléléshez a nagy, sok esetben gyarmatosító birodalmak legnagyobb múzeumait kell felkeresnünk, nekünk például legalább Bécsbe vagy Münchenbe kell elmennünk. A Szépművészeti sokkal inkább kincseskamra, mint a tudás egyeteme – bár az egyetem és a múzeum igen rokon fogalmak.


Fontos a már említett szempont: a magyar művészet önreflexiója szempontjából nem mellékes, hogy az egyes korokban mit gyűjtöttek, és az hogyan volt hozzáférhető. Ezt az önreflexiót a Szépművészeti gyakorlatilag elhanyagolja – egy-két kiállítás kivételével –, miközben a múzeum archívumai feltáratlanok, hozzáférhetetlenek. Rendelkezési állományban vagy nyugdíjban vannak a múzeum tapasztalt művészettörténészei, akik jóvoltából régebben a múzeumban előkészített, igazi művészettörténeti tartalmú kiállítást láthattunk. Kész, „előre csomagolt” tárlatok jönnek ide – bár ezeknek kétségtelen érdemeik is vannak, én például nem is reméltem, hogy Andrea Castagno Filippo Scolari-képmását valaha is Budapesten fogom látni.

De évekkel ezelőtt már megemlítettem – és kaptam is érte hideget-meleget –, hogy ehhez a kiállító tevékenységhez elég egy légkondicionált kiállítóhelyiség, fölösleges egy egész múzeumot annak gyűjteményével és személyzetével fenntartani. Attól tartok, a „racionalizálás” oda fog vezetni, hogy tényleg feleslegesnek ítélik majd a múzeumi tudományos apparátus fenntartását – már csak azért is, mert a válságos korszakban egész Európából tetszőleges mennyiségű példára lehet hivatkozni.


Egyetemi oktatóként nekem gyakorlatilag mindenki tanítványom volt, aki Budapesten művészettörténészként működik, ez pedig kötelezettséget jelent a számomra. Az Akadémia tagjaként pedig azt kell tudomásul vennem, hogy a jövő év kezdetétől a Művészettörténeti Intézet elveszti jogi személyiségét. Kötelességemnek érzem, hogy felhívjam a figyelmet erre a degradálódási folyamatra, amelynek csak az egyik eleme, hogy a művészettörténészeknek nincs beleszólásuk saját munkaterületük alakításába, és még kevésbé annak vezetésébe.

Ezt a folyamatot én károsnak és szomorúnak tartom, és úgy gondolom, hogy az eredményei nem lesznek tartósak. Előbb vagy utóbb megszűnnek az új intézmények, illetve a most bevezetendő, reformnak nevezett intézkedések eredményei – ugyanúgy, ahogyan ezek megszüntetik az előzményeiket. Nem tudom, elég gazdag ország vagyunk-e ahhoz, hogy felforgatással oldjuk meg a szükséges fejlesztéseinket. De abban biztos vagyok, hogy a szakma szempontjából kívülállók által és külsődleges szempontok alapján indított kezdeményezések nem lesznek fenntarthatók, viszont amit most tönkretesznek, az nem fog rendelkezésre állni a továbblépésnél.


A múzeumi területen tapasztalható visszásságok orvoslására 2008-ban több kollégámmal kidolgoztunk különböző tervezeteket, de ezeket a politikusok nem vették figyelembe. Politikusoknak kéretlenül tanácsot adni nem lehet, de a veszélyhelyzetre való figyelmeztetés mindenkinek állampolgári kötelessége – ezt teszem most. Ebben pedig senki ne keressen politikai irányú elkötelezettséget, mert egészen egyszerűen lege artis történik, ami itt nem a művészet, hanem a mesterség törvénye szerint való gondolkodást jelenti. A lege artis értelmében az jogosult nyilatkozni, akinek tapasztalata és főleg képzettsége van.


Tudom, vannak irreverzibilis dolgok. Viszont szükséges lenne megadni a szakembereknek azt a lehetőséget, hogy gondolkodjanak egy sor részletkérdésről. Mi lesz ebben a múzeumban? Hogy érzik benne magukat a művek? Milyen körülményeket kell biztosítani egy műtárgyraktárban és milyeneket egy kiállításban? Egyáltalán kinek készül a múzeum, mit akarunk a történelemből bemutatni? Ezek olyan kérdések, amelyek megválaszolása nem menedzserek, hanem kizárólag a múzeumi művészettörténészek feladata. A művészettörténészt pedig onnan lehet megismerni, hogy abban a témában, ami a keze ügyébe esik, vagy amire kinevezték, rendszeresen publikál (nem magazinokban, hanem szerkesztett folyóiratokban, a tudományos közlés normái szerint!). Aki ezt nem teszi, az nem tekinthető művészettörténésznek. Ezt szerettem volna elmondani.

Szerző: artPortal
Forrás: ©Prékopa Ágnes

Hozzászólások