Toronyi Zsuzsannával, a Magyar Zsidó Múzeum és levéltár igazgatójával készült interjúnk első részében a kelet- európai és benne hazai zsidóság történetét bemutató kiállítási, múzeumi narratívák problémáiról volt szó. „Közép-Kelet-Európában a zsidó közösségek históriáját nem sikerült a nagy történeti narratívába integrálni” – mondja Toronyi Zsuzsanna, aki szerint kevés a kísérlet a közös narratíva megalkotására. Ennek kapcsán említi a magyar történelmi múlt kibeszéletlenségeit, feldolgozatlanságait.
Valahol itt hagytuk abba: „Adott egy múzeumi intézményrendszer, amelyben mindenki bemutatja azt, ami a feladata. Tehát mondjuk a Nemzeti Múzeumban a 30-as évek szellemi irányzatainak a bemutatása során jó lenne, ha kiderülne, hogy milyen összetevői voltak annak a nagyon erős gyűlöletnek, amely akkor éppen a zsidók ellen irányult. Ez a gyűlölet-potenciál önmagában is elemzésre érdemes, és sokkal többet megmutat a társadalom működéséből, mint az, hogy mi történik éppen a zsidó közösséggel. Ki kellene elemezni azt az utat, amely elvezetett 1944-ig.”
(artPortal) aP: Ismer bármilyen sikeres kísérletet, amely elemezni próbálta az irracionális és a racionális okokat, amelyek meghúzódtak a gyűlölet mögött?
T.Zs.: Konkrét kiállítást nem tudnék megnevezni, de eszembe jut több lényeges „apró elem”. A német kibeszélés-kultúra mindenképpen nagyon fontos a tisztánlátás szempontjából, habár ők egy kicsit néha átestek a ló túlsó oldalára: a katasztrófa visszamenőleg szakralizált mindent, nem lehet negatív megítélés vagy akár kritika tárgyává tenni hajdan élt zsidókat, amit szintén problémának érzek. Ugyan nem kimondottan vagyok híve a berlini Zsidó Múzeumnak, de az fantasztikus, ahogy komolyan reflektálnak a velük élő török kisebbségre, és ez a kiállítás minden pontján jelen van. Úgy tűnik, ők pontosan értik, hogy „a zsidó probléma cseppben a tenger”, és a muzeológiai eszköztárat a társadalom általános jelenségeinek a gyógyítására próbálják használni. Ráadásul van egy oktatóközpontjuk is, amit nagyon szeretek: az egész olyan, mint egy kertészet, rengeteg különböző növénnyel, ami a társadalmi diverzitás pontos leképezése. Még egy jó példa a Néprajzi Múzeum egy régebbi kiállítása, A Másik, ahol nagyon érzékletesen sikerült szembesíteni a látogatókat azzal, hogyan nézünk arra, aki valamilyen szempontból eltér tőlünk: más ételeket eszik, máshoz imádkozik, máshogyan néz ki.
Toronyi Zsuzsanna előadást tart a Bálint Házban. Forrás: milev.hu
aP: Említette, hogy nem szerencsés csak a pusztulásra koncentrálni, de azért az se egy könnyű kérdés, hogy hogyan lehet a pusztulást megmutatni?
T.Zs.: Az összes tárgy, amely most nálunk a Zsidó Múzeumban van, a Holokauszttal is kapcsolatban levő tárgy, hiszen valahogyan túlélték a második világháborút. Mindegyiknek van egy menekülés-története, ami akár meg is mutatható. A szertartási tárgyaink például – ezek ezüst, nemesfém alkotások – a Nemzeti Múzeum pincéjében vészelték át a háborút.
aP: Hogyan kerültek oda?
T.Zs.: Volt néhány tisztességes kurátora a Nemzeti Múzeumnak (Bárányné Oberschall Gabriella és Tápay-Szabó Magda), és voltak olyanok, akik már 1942-ben becsomagolták ezeket a tárgyakat, és három-négy leszögelt faládában átvitték a múzeumba. Nem verték nagydobra, nem hivatalos akció volt. A Dohány utcai zsinagóga tárgyai is így menekültek meg, kerülve a feltűnést, nem dobozokban szállították át, hanem idős hölgyek a kézitáskájukban vitték át az értékes darabokat, majd a kurátorok segítségével elásták a múzeum hatalmas pincerendszerének homokos aljába. Persze semmilyen pecsétes irat nincs erről az egészről, csak visszaemlékezésekből ismerjük a történetet.
A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár „Itt lakott Rosenthal” című kiállításáról. Forrás: milev.hu
aP: A Holokausztról szóló kiállításhoz visszatérve milyen képeket lehet használni? Fontos szempont például, hogy gyerekek számára megnézhető képek-e ezek.
T.Zs.: Két típusú kép van: az egyik mondjuk olyan, mint az Auschwitz Album, ami egy egyedülálló sorozat, egy kárpátaljai deportált transzport megérkezését mutatja. Ha tudjuk, hogy a vonat mellett mosolyogva álldogálókat három óra múlva elpusztították, akkor ez egy tragikus kép, de e nélkül a tudás nélkül ezek csak emberek, akik még mosolyognak is a képeken, hiszen több napi gyötrő vonatozás után végre friss levegőn voltak, és nem tudták, hogy mi vár rájuk. A képek másik csoportja a felszabadulás után készült azokról, akik túlélték a poklot, illetve a hullahegyek sokkoló képei. A két végpont közötti időszakról nincsenek fényképek. Számomra a Holokauszt lényege mégiscsak az, hogy emberek emberhez nem méltó halált halnak. A Magyar Zsidó Múzeum kertjében is van 2283 eltemetett holttest, amelyből 1170 ismeretlen. Egy zsúfolt gettó közepén ismeretlen halottnak lenni, az a magány maximuma. Ez olyan tragédia, amely bemutathatatlan múzeumi eszközökkel. Nem gondolom, hogy a Holokauszt reprezentációhoz az a legjobb eszköz, ha múzeumot csinálunk. Valamilyen multimédiás tartalommal, egy sokrétű eszköztárral lehet inkább feldolgozni, de az információ sem lehet sok, mert mindez annyira megrázó, hogy megöli az ember lelkét, ha azzal az átéléssel közelít hozzá, amivel egyedül érdemes. Mindenféle népirtásnak vannak múzeumai, nemcsak a Holokausztnak, de ez egy nagyon nehéz „műfaj”.
Egy fénykép részlete az Auschwitz Album-ból.
A Páva utcai kiállításban nekem a legmegdöbbentőbb, a legtragikusabb a szívdobogás hangja, ami nem múzeumi tárgy, hanem egy kortárs installáció: 72 másodpercnyi szívdobogás, ennyi idő alatt fullad meg az ember a Ciklon-B gáztól. Ez egy iszonyú erős jel. Kitenni az áldozatoknak és a tetteseknek a portréit egy múzeumi térben, ez számomra etikai kérdéseket vet fel. Látok egy hullahegyet, ahol adott esetben ott van valakinek a dédnagymamája ruhátlan holtteste, hát nem tudom, hogy kell-e ezt nekem így látnom. Ő nem egy halott test, hanem egy lélek. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy pszichésen kire miként hat mindez. Ráadásul sok Holokauszt-kiállításnál úgy tűnik, azzal, hogy 1944-ben elviszik a zsidókat, véget ér a rémálom és máris jön a „fényes szellők” ideje, az újrakezdés. Mintha az „irtás” elérte volna a célját, volt probléma, nincs probléma. Ritka az olyan feldolgozás, ahol elmondják, hogy igen, voltak, akik hazajöttek, és visszakérték, amit elvettek tőlük, azután 46-ban kezdődtek a pogromok. És arról is kellene beszélni, hogy ez milyen őrületes terhet jelentett újra a társadalomnak. Nem sikerült megoldani semmit, mert az igazi problémát mindig elfedte valami. A pogromokat sikerült kommunista-antikommunista harccá interpretálni, majd elhallgatni az egészet, és azután itt állunk ma, amikor – szerintem – Kelet-Magyarországon hideg polgárháború van, és nem a zsidók miatt. A megoldatlan gyűlölet-gombócok most egy másik csoport ellen irányulnak. Vannak racionális és irracionális okok, de a lényeg, hogy az a gyűlölet, amely Mohács óta benne van a társadalomban nem oldódott fel, nem beszélődött ki.
aP: Tehát amikor a Holokausztról beszélünk, akkor másról is kell és lehet beszélni?
T.Zs.: Igen, és nem feltétlenül az eseményekről. Nem arról kell beszélni, hogy hány perc alatt lehet megölni egy embert Ciklon-B-vel. Leginkább az emberi helyzeteket és az etikai kérdéseket helyezném a fókuszba, mert ezek nagyon könnyen vonatkoztathatók a mára is.
A cikk lejjebb folytatódik.