Mint arról az artPortal is beszámolt, január 24-én kelt levelében lemondott az Iparművészeti Múzeum főigazgatója. Takács Imre így fogalmazott: „Az utóbbi hetekben tudomásunkra hozott kormányzati szándékok (az Esterházy-kincstár kiragadása az Iparművészeti Múzeum gyűjteményi egységéből; a Kelet-ázsiai Gyűjtemény áthelyezése a Szépművészeti Múzeumhoz) nem hozhatók összhangba az Iparművészeti Múzeum társadalmi rendeltetésével, nem hozhatók összhangba főigazgatói programommal, nem hozhatók összhangba a 2011. március 1-én Dr. Réthelyi Miklós miniszter által aláírt kinevezésem alapját képező pályázat tartalmával és célkitűzéseivel. Szakmai és lelkiismereti okok mellett a jelzett kormányzati intézkedések végrehajtásának következményeiért a jogi és történelmi felelősséget sem tudom vállalni.”
Az EMMI (Emberi Erőforrás Minisztérium) kulturális államtitkársága tudomásul vette a döntést, és egyben jelezte, menesztette volna a főigazgatót, mert ő „a vezetői megbízásához szükséges, törvény által előírt kötelező – vezetői ismereteket nyújtó – tanfolyamon nem vett részt, illetve ilyen tanfolyam elvégzéséről szóló igazoló okirat bemutatását két korábbi írásbeli felszólításra sem tette meg”. Ez azért mégsem tűnik olyan alapvető szakmai indoknak, amely miatt el kellett volna küldeni, leginkább csak a minisztérium és a múzeum közötti megromlott viszony és kommunikáció bizonyítékának mondanánk.
Közben áramlanak a tiltakozások, nyílt levelek az ügyben. A sort a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat kezdte, amely szerint az, ami most az Iparművészetivel történik, bármikor, bármely múzeummal megtörténhet a közgyűjteményi törvény módosítása óta. A közgyűjteményi dolgozókat tömörítő szakszervezet, a KKDSZ nyílt levélben szólítja fel a minisztert, ne hamarkodja el a Fertőd-projektet, a múzeumigazgatókat tömörítő Pulszky Társaság pedig a szakmai egyeztetések elmaradását hangsúlyozza, szintén nyílt üzenetben. A Centrart egyesület pedig kissé bizarr állásfoglalást tett közzé, amelyben azt követeli, „mindent vissza”.
Takács Imrével az Iparművészeti Múzeumban beszélgettünk.
artPortal: Közölte a lemondását – mi történik most az intézménnyel és önnel?
Takács Imre (T.I.): A szándék bejelentésétől a törvény kéthónapos határidőt ír elő. Hogy mi lesz utána, azaz március 26-tól, az a fenntartótól függ. Megteheti, hogy ideiglenes vezetés alatt tartja a múzeumot, megteheti, hogy vezetői pályázatot ír ki, és csak remélni tudom, hogy nem valami egyebet tervez vele.
Ön azt nyilatkozta, a lemondása után is maradna itt a múzeumban. Mint beosztott muzeológus fog dolgozni tovább?
T.I.: Ez csak arra vonatkozott, hogy nem készítettem elő menekülési útvonalakat. Nem erre készültem, természetesen. Nem térképeztem föl, merre lehet innen eliszkolni. Szükségem sincs erre, művészettörténész vagyok, kutatói múltam van, az Iparművészeti Múzeum gyűjteményei pedig rendkívül gazdagok, és elég sok munkát adnak a muzeológusoknak. Az én kinevezésem főmuzeológusi munkára szól az intézményen belül, és ennek meg fogok tudni felelni.
Fotó: Áment Gellért IMM
Lehet valaki beosztott rendező abban a színházban, ahol előzőleg ő volt a színigazgató?
T.I.: Nem könnyű helyzet valóban, de bízom abban, hogy olyan vezetősége lesz a múzeumnak, amellyel együtt tudok működni. Bennem biztosan nem lesz ambíció, hogy vezetői feladatokat lássak el, nem munkál majd bennem hiányérzet. Értelmes munkát szeretnék végezni, nincs más tervem. Hogy milyen vezetése lesz a múzeumnak, azt természetesen nem tudhatom.
De víziói azért lehetnek. Például arról, mi történik majd, ha a jelenlegi terveknek megfelelően, bizonyos gyűjteményi egységeket kihasítanak a múzeumból, és máshol helyeznek el.
T.I.: Egyelőre két ilyen egység kiemeléséről van szó – én inkább amputálást mondanék, ezt pontosabbnak érzem. Az egyik az Esterházy-kincstár, a másik a kelet-ázsiai gyűjtemény. Hogy miért jó szó az amputálás? Itt valóban csonkításról van szó, méghozzá elsősorban a kelet-ázsiai gyűjtemény elvétele jelent csonkítást. Tudomásom szerint nincs komoly, nagy iparművészeti gyűjtemény a világon keleti gyűjtemény nélkül. Ez a múzeum is alapítása, vagyis 1872 óta gyűjt kelet-ázsiai anyagot, az első vásárlások között már szerepeltek ázsiai tárgyak. Pulszky Károly már 1873-ban Bécsben perzsa és más keleti tárgyakat vásárolt. Az alapkoncepciónkhoz tartozik az emberiség teljes művészi tárgyanyagának gyűjtése, és ha ebből kimetszenek egy, a ma számára inspiratív gyűjteményi részt, Kelet-Ázsia, azaz főként India, Japán, Kína művészetét, akkor az eredmény csak csonka múzeum lehet. Semmiképpen sem lesz ugyanaz, mint előtte volt. Sokszor idézték a Victoria and Albert Museum egyik vezetőjét, aki azt mondta, ők úgy tartják számon, hogy a kontinens legjelentősebb iparművészeti múzeuma a budapesti. Tehát önmaguk után a második helyre soroltak minket Európában. Megtisztelő helyezés. Kérdeztem is tőle, hogy csak az épületünk különlegessége miatt mondja-e ezt? Azt válaszolta, nem, a gyűjtemény komplexitása miatt. Ez tehát azt jelenti, hogy van egy olyan múzeuma Magyarországnak, amely Európában dobogós helyen áll. És egyben inspirációt jelent más intézmények számára is, olyan gyűjteményt, amiben hatalmas lehetőséget látnak a kooperációra, az együttműködésre. Ha megcsonkítjuk, akkor mindezt már nem mondhatjuk el. A másik ügy az Esterházy kincstár. Ez „csak” kilencvenöt éve van a múzeumban, 1919 óta, egyetlen rövid megszakítással, 1944 és 48 között – ez az időszak egyébként majdnem a pusztulását okozta.
Miért ne lehetne most máshova helyezni?
T.I.: Elveszíti azt a természetes gondozási közeget, amelyet egy eléggé sérült állapotú gyűjtemény megkíván, és ami itt biztosítva van. Több szakrestaurátor műhely és egy nagyon jelentős kutatási bázis áll rendelkezésre, hogy ellássuk ezeket a feladatokat. Nem tudok arról, hogy az országban másutt ez megoldható volna. A másik érzékeny pont, hogy elveszíti az ország azt a komplex iszlám gyűjteményi egységet, amelynek a kincsanyaga az Esterházy-kincstárhoz tartozik, a szőnyeg-anyaga a textil gyűjteményhez, a perzsa és indiai rész pedig a kelet-ázsiai gyűjteményhez tartozik. Tehát ez a háromezer tárgyat tartalmazó komoly iszlám gyűjtemény háromfelé tagolódna, és ettől erőtlenné válna. Így pedig maga az ország is erőtlenné válik a keleti kulturális reprezentációjában.
Fotó: Wikipedia
Többször említette az Iparművészeti Múzeumban rejlő potenciált. Mire gondol pontosan?
T.I.: Nagy nemzetközi, globális kontextusú múzeumunk van még egy, ez a Néprajzi Múzeum. Teljes kiterjedéssel gyűjti az emberi kultúra egy másik szeletét, a néprajzi, antropológiai anyagot. Abban a múzeumban is elképesztő értékű, gazdag összetételű anyag van. A mi esetünkben az emberi kreativitásnak a késő antikvitástól egészen a jelenkori design-ig terjedő folyamata jelen van és bemutatható. Említek két végletet: az amerikai gyűjteménynek nagyon jelentős a Tiffany-anyaga, ugyanakkor a kelet-ázsiaiban ott vannak a prehisztorikus kortól a klasszikus korig terjedő kerámia, textil és kultikus funkciójú tárgyakat tartalmazó egységek. A kettő között pedig megtalálható rengeteg minden egyéb, beleértve a nagyon jelentős magyar műkincsanyagot is. Ez szintén nem lényegtelen, mert itt a magyar művészet a gyűjtemény múltjában gyökerező módon, a nemzetközibe beágyazva jelenik meg, ami művészeti múzeumainkban nem feltétlenül adottság.
Az Iparművészeti Múzeum mintha folyton „beleakadna” az aktuális kulturális kormányzat terveibe. Önnek többször is volt már konfliktusa a legkülönbözőbb színezetű minisztériumokkal. Ez attól lehet, hogy nem veszik észre, mi van ebben a gyűjteményben, vagy nagyon is észreveszik, terveik is vannak vele – csak éppen eltérő szempontok szerint.
T.I.: Lehet, hogy mindkettő igaz. Lehet, hogy tényleg nem látják, mi a valóságos érték. Másrészt viszont itt kincs-jellegű anyagról is szó van, és azt azért mindenki felfogja, hogy ami csillog-villog, azzal lehet reprezentálni, ez hivatkozási lehetőségeket nyújt nekik sajátos szempontjaik alapján. Viszont amint a lehetőségeket lefordítják az aktuálpolitika nyelvére, azonnal torzulnak is, mert nem szakemberek kezdenek róluk gondolkodni. Ne felejtsük el azt sem, hogy a múzeum feladatot ad a mindenkori kulturális politikának. Az épület sosem épült ki „rendes” múzeumnak, és ezt egyszer végre meg kell oldani. Van egy XIX. század végi épületünk, ami többször tönkrement és ugyanannyiszor mulasztották el felújítani. Tehát modernizálni, fejleszteni kell. Ezt egyébként mi végiggondoltuk és elindítottuk. Tervpályázatot írtunk ki, végig publikus, transzparens folyamatban. Most már kész terveink vannak, ősz óta jogerős építési engedéllyel. Gyakorlatilag bármelyik percben elindulhat az építészeti rekonstrukció és egy új szárny létesítése, amelyben megnyílhatna a magyar design múzeum, Magyarországon ugyanis a design-nak nincsen otthona. Azonban a folyamat valahol a tavasz során elakadt, pedig eredetileg kiemelt kormányzati szándék volt, hogy a fejlesztés megvalósuljon, és a következő uniós pénzügyi ciklusba bekerüljön. Reális, végrehajtható és senki által nem opponált fejlesztésről van szó. Bízni kellene bennünk, bízni abban, hogy szakemberek vagyunk, és tudjuk, mit csinálunk. De tavasszal valami történt, a kormány-előterjesztés elsüllyedt valahol, és nem került a kormány elé. Hallgatás és halogatás van. Máig nem tudom, mi történt. A múzeum körül elkezdett fogyni a levegő. A következő pedig az volt, hogy napvilágot látott a terv, amely szerint az Esterházy-kincstárat Fertődre viszik. Aztán kiderült, hogy a kelet-ázsiai gyűjteményt is elviszik. Mindezt pedig nem tárgyalják meg velünk, ami azt jelenti, hogy az iparművészetért felelős elsőszámú hazai intézményt és annak vezetőjét ezekben az ügyekben nem kérdezik meg. Ha pedig kérés nélkül mondja el, amit gondol, akkor azt nem veszik figyelembe. Ezek után számomra nem sok minden maradt, ez már nagyon nem egyeztethető össze azzal, amit én a szakmáról gondolok, azzal a képpel, amit a múzeumról, egyáltalán az országról magamban őrzök. Azt nem várhatom, hogy mások mondjanak le, kénytelen voltam tehát magam levonni ezt a következtetést.
Játsszunk futurológiát: ha öt év múlva ülünk ebben az épületben, mit látunk magunk körül akkor?
T.I.: Célok nélkül nem lehet dolgozni, viszont most nagyon nehéz kitűzni célokat. Sokféle forgatókönyv elképzelhető. Talán belátják az ország vezetői, hogy nem a teljes valóság ismeretében döntöttek. Ha egy ennek megfelelő fordulat következik be, akkor öt év múlva itt, mondjuk, az orosz cári kincseket bemutató kiállításon sétálunk, amelyről nemrég tárgyaltam Moszkvában, a Kreml múzeumának igazgatónőjével, egy kiállítási csereprojekt részeként. Szívesen adnák ide a legféltettebb kincseket, ha mi például a szecessziós anyagból egy válogatást kiviszünk hozzájuk. De elképzelhető az is, hogy öt év múlva ez a múzeum már nem létezik, beolvad valami másba. Ez volna a másik véglet. Én tehát azt mondtam a munkatársaimnak, ne foglalkozzunk a jövővel, mert akkor félni fogunk. Inkább foglalkozzunk a jelennel és ne féljünk.
A cikk lejjebb folytatódik.