A székesfehérvári Csók István Képtárban januárban megnyílt A döntés (Somogyi Győző, Párkányi Raab Péter) című kiállítás kapcsán többféle hangot hallani. Az egyik hang a kurátoré, Tóth Norberté, a Forrás Galéria vezetőjéé, akinek vízióját a fehérvári múzeum honlapján is olvashatjuk. A kurátor patetikus harci riadója tényleg magas labda, talán lesz olyan kritikus, aki rámutat néhány benne fellelhető ordító szakmaiatlanságra is. Mert ilyenek is vannak szép számmal, amellett, hogy a szöveg egyértelmű propagandisztikus iránymutatás. Világosan megmondja, mi a jó és mi a rossz, a kiállítás didaktikusan ábrázolja is mindkettőt, és „értékválasztásra sarkallja a látogatót”. Arra, hogy döntsön „a félhomályban rejtőzködő fenevad szorítása és a fényben büszkén álló hősök dicsősége között”. Az efféle sarkallást speciel pont nem az ordító szakmaiatlanság esetének tartom, az ilyesmit már óvodás korában is kényszernek érzi az ember.
Somogyi Győző képei A döntés című kiállításról. Fotó: Székesfehérvári Szent István Király Múzeum / Facebook
De itt most mégsem a kiállítással szertnék foglalkozni – Tóth Norbert gyalázatos szövegét elolvasni is épp elég megterhelő. Egy gondolatot szeretnék inkább megosztani, amit persze e nélkül a kiállítás nélkül is megtehettem volna, csak nem volt apropója, és engem sem érdekelt a dolog.
Most viszont több aktualitása is volna, és ezek közül csak az egyik a székesfehérvári múzeumok jelenlegi helyzete, hiszen, ne feledjük, A döntés egy nagyon fontos intézmény tragédiáját is mutatja. A másik aktualitás a galériatérbe épített gipszkarton kápolna-modell képe és e szimbólum értelmezése, ami felidézte olaszországi emlékeimet, működő katolikus templomokból, ahol turistaként tettem látogatást.
Arról a merőben pragmatikus elképzelésről van szó – amit Magyarországon például a pannonhalmi bencések Arcus Temporum fesztiválja képvisel –, hogy az olasz katolikus egyház gyakran ad teret, helyet, figyelmet kortárs művészeti alkotásoknak. Persze könnyű nekik, intézményesített hagyományuk is van ehhez, hiszen ott a Vatikáni Múzeum, amely számtalan módon töri, mutatja az utat. A Vatikáni Múzeum kortárs gyűjteménye 1973 óta látogatható, és azóta is folyamatosan bővül. Például a 2011-ben átadott új „Matisse-teremmel” és annak anyagával, amit Matisse legkisebb fia adományozott a múzeumnak. Ezt a bővítést már Micol Forti asszony vezényelte le, aki 2000 óta vezeti a Musei Vaticani modern és kortárs művészeti gyűjteményét.
A döntés megnyitóján, az előtérben Cser-Palkovics András polgámester, jobbra Tóth Norbert és Kerényi Imre. Fotó: Székesfehérvári Szent István Király Múzeum / Facebook
De a Vatikán más módon is iránymutatást ad a kortárs művészethez való viszony tekintetében. Például napjainkhoz köthető jeles eseményeit kortársak bevonásával teszi élővé. Amikor 2011-ben XVI. Benedek pappá szentelésének hatvanadik évfordulóját ünnepelték, hatvan kortárs művészt kértek fel arra, hogy vegyenek részt az alkalomra rendezett kiállításon. 2013-ban vatikáni pavilont állítottak a Velencei Biennálén, majd 2014-ben eljött az idő arra is, hogy egy kortárs építésznek rendezzenek kiállítást a Vatikánban.
A Vatikán azzal is példát mutat, hogy Ferenc pápa 2017 január elsejétől Barbara Jatta-t jelölte a Vatikáni Múzeumok igazgatói tisztségére. „Barbara Jatta kinevezése nagy, mondhatni szimbolikus jelentőségű tett, ugyanis még ma is kifejezetten ritka, hogy a művészeti világban nő töltsön be ilyen fontos pozíciót” – írja Járfás Eszter a Műtárgy blogon – „A világ legnagyobb és legnépszerűbb múzeumait, a madridi Prado-t, a londoni British Gallery-t, a párizsi Louvre-t – és a listát még hosszasan folytathatnánk – mind-mind férfi vezeti jelenleg. A Vatikáni Múzeum azonban az egyik legrégibb és legnagyobb az összes közül, és egy nyilvánvalóan férfiak által uralt közegben található”.
Tóth Norbert tárletvezetése, Párkányi Raab Péter képei. Fotó: Székesfehérvári Szent István Király Múzeum / Facebook
A jó példa pedig szépen leszivárog a nagy egyház kisebb intézményeibe. Olaszország-szerte rengeteg kis és nagy templom ad helyet és teret a kortárs vallásos művészetnek. A rang és megtiszteltetés kölcsönös, a művész büszke, a templom is az, a látogatók pedig, akár turisták, akár a helyi vallási közösség tagjai, nem csak történelmi távlatú régiségekkel találkoznak. Ha Tóth Norbertnek, és az őt Fehérvárra delegáló hatalomnak lenne esze, vagy a szándékai tisztességesek volnának, lehet, hogy nem a Csók Képtárat próbálták volna megostromolni. Meglehet, Somogyi Győző festményei is megfelelőbb helyet kaptak volna mondjuk a fehérvári Szent István-székesegyházban, mint a Csók Képtárban, ahol a kontextust sokkal nehezebb megteremteni.
Semmiképpen sem nyerő koncepció, ha a képtár belsejében minikápolnát kell építeni ahhoz, hogy a kurátor szimbolikusan jelezze vele a szakrális értelmezési keretet. Egy igazi templomban, ahol nem kell imitálni a szakralitást, mert valóban szakrális helyen vagyunk, könnyebb és igazabb lehet a befogadás is.
Üdvös lenne, ha a magyar katolikus egyház is felfedezné magának a kortárs művészetet, megnyitná tereit a számára szimpatikus kortárs művészek alkotásai előtt. Ez azt mutatná, hogy az egyház komolyan veszi magát, és nem engedi, hogy az ideológia ott vegye át a hatalmat, ahol semmi keresnivalója nincs. És azt is, hogy a mindenkori kortárs társadalomba ágyazódva szeretné magát elképzelni, és nem felettük terpeszkedve, a hatalom ideológusaként.
Fotó: Székesfehérvári Szent István Király Múzeum / Facebook
Mindenki jól járna, mert nem csak a kortárs művészek számára nőne meg a kiállításokra esélyes terek száma – és lenne ezzel arányosan kevesebb a mellőzöttséget érző, sértett hazai művész –, valamint nem csak a hívő/nem hívő látogatók javát szolgálná, hogy szokatlan dolgokkal találkozhatnak a templomban, hanem az egyház intézményes szinten is csak nyerhetne. Talán könnyebben szólíthatná meg elkóborolt bárányait, ha az eleven, kortárs aktivitást a saját intézményeiben is megmutatná. A kortárs művészet és az egyház viszonya valóban döntés kérdése, csak bízni lehet abban, hogy a hatalom birtokosai nem a totális keresztes háború mellett döntenek. Szeretném hallani az MMA néhány tagjának tiltakozó hangját is. Ha pedig a fenti opció netán még nem jutott volna az eszükbe – ez esetben örülök, hogy segíthettem.
A cikk lejjebb folytatódik.