Van-e a kockának nemzeti hovatartozása? A geometrikus absztrakt művészet külföldi vonulatait bemutató kiállítás-sorozat második állomása nyílik vasárnap az Abigail Galériában. A 2011-es Párizsi Kocka után itt a Holland Kocka.
A kiállítás kurátora a csaknem 25 éve külföldön élő Nem’s Judit, maga is geometrikus absztrakt festő, és nem mellesleg az irányzat nemzetközileg ismert, komoly gyűjtője. Beszélgetés a geometrikus absztraktról és a hazai helyzetről Nem’s Judittal, a Holland Kocka kiállítás kurátorával.
artPortal: Van különbség abban, hogy francia vagy holland festő festi a kockát? A geometrikus absztrakt festészet nem annyira egzakt és nemzetközi, mint mondjuk a matematika tudománya?
Nemes Judit (N.J.): Igaz, hogy a geometrikus formák, amelyeket ez a stílus használ, nem egyediek, mégis nagy különség van egyes festők, sőt, még egyes országok festői között is a módban, ahogy alkalmazzák ezeket. Húsz Franciaországban töltött év után jól ismerem a párizsi közeget, és azt kell mondjam, a franciák – ellentétben a hollandokkal – nem szeretik a geometrikus művészetet. A francia kultúra a filozófiában gyökerezik, verbálisan erős, a francia absztrakt művészek nem annyira szigorú szabályok szerint alkalmazzák ugyanazokat a matematikai formákat mint a vonal, pont, négyzet, oldottabbak a megoldásaik a hollandokéinál. A holland absztakt szigorúbb, kimértebb, kiszámítottabb, bár ridegnek sem mondanám.
Az ön művészete is példa arra, hogy a geometrikus absztakttól nem idegen a játékosság. A hollandoknál sem?
N.J.: Az első játékaink geometrikus formák voltak, csörgők, építőkockák, labdák. Az ember sokat hordoz génjeiben a kollektív tapasztalatokból, a legegyszerűbb formák alkalmasak bonyolult rendszerek felépítésére. Ilyen értelemben nem hideg ez a művészet, mindig felismerhető benne ez az ősi játékosság. Persze vannak munkák, amelyek igénylik a felépítő logikai rendszer megértését. Sokszor kérték már tőlem, magyarázzam el ezeket a képeket, na ez az, amit nem lehet.
Nemes Judit az Abigail Galériában. Fotó: artPortal
De szükséges egyáltalán magyarázni? Nem a ritmus érdekes bennük, a rend amit kifejeznek?
N.J.: Pontosan erről van szó. A ritmusról. A zeneszerzőtől se kéri senki, hogy magyarázza el a zenét. A geometrikus munkánál el kell fogadni, nem szituációt ábrázol, nem történetet mesél. A kocka, a vonal, az, ami, annál nem lesz több, de ritmust, színkombinációt, repetíciókat lehet benne felfedezni. Saját munkáimban legtöbbször a permutációt használom, egy adott kompozíciós rendszeren belül az elemeket bizonyos szisztéma szerint cserélgetem. Másfajta szépséget ad, mint a figurális festészet, bár jelzem, kezdetben díszítő szándékkal geometrikus formákat húztak az emberek. A hatvanas-hetvenes években felkapott irányzat volt a geometrikus absztrakt, itthon is érdekes eredményei vannak, és bár az idő szokta eldönteni ki marad fenn a kortársak közül, már kialakulóban mi értékes, lassan elég rálátásunk van. Nem véletlen, hogy amikor a Tate Gallery elkezdte termei újrarendezését, feltámadt érdeklődése a hatvanas–hetvenes évek Kelet-Európája iránt, vagy, hogy Maurer Dórát felfedezte a világ. Belőlünk most az érdekes, mi történt itt, amikor bezáródtunk, és senki se ki, se be. Most kell helyére tenni, mi volt akkor, és megmutatni kifelé, mert jelen időben semmit nem tudtak rólunk. A francia vagy a holland művészettörténet másutt tart, az alaphelyzetük is más, náluk van kontinuitás, ami Magyarországon állandóan megszakadt valami miatt. Sok láthatatlan művészünk van, aki be se mutathatta a munkáit, egy idő után abbahagyta az alkotást, elfelejtődött. Megfelelő közeg nélkül nem lehet létrhozni műveket. És jócskán van olyan köztünk élő jelentős művész, akinek életműve még nem volt összegzően bemutatva. Ezek Hollandiában folyamatosan megtörténtek, a múzeumoknak mindig megvolt a rálátásuk a kortárs szcénára. Ott egy galéria is akkor számít sikeresnek, ha minél több művészét tudja múzeumok felé továbbítani.
Bob Bonies: Cím nélkül, 1969. Forrás: Abigail Galéria
Több mint húsz éve külföldön él, mennyire követi az itthoni, szakmai eseményeket?
N.J.: Nagyon is. Gyakran hazajárok, élő kapcsolataim vannak. Nem lehet összehasonlítani egy holland vagy francia művész sorsát egy magyaréval, és bár közülük is csak kevesen tudtak megélni a művészetből, mégsem ilyen kiszolgáltatottak. A szocializmus évei alatt a „képcsarnoki” beadásokból meg lehetett ugyan élni, de annak is ára volt. A zsűri nem vett tudomást az új irányzatokról, kiscicát vagy aktot be lehetett adni, de amit a művész valójában csinált, azt nem. Sokan letették a maguk „hűségképét”. Gyarmathy Tihamér például nem kötött akut, egész életében a maga absztrakt képeit festette. Ezzel együtt nem vonulhat ki az állam a művészet támogatásából. De nincs különség aközött, hogy sztahanovista munkást vagy Szent Istvánt kell-e festeni. És ebbe nem szabad belemenni. Nehéz megőrizni a művészi autonómiát, nélküle viszont elhal a valódi alkotás. Látok jó példákat. Franciaországban minden régiónak van egy állami alapja, ahol értő és egymásra is figyelő szakemberek közreműködésével minden évben vásárolnak műalkotásokat. Ha elkészül egy állami vagy önkormányzati beruházás, felújítás, – iskola, hivatal, kórház – akkor ennek a műtárgyalapnak a raktárából válogatnak festményeket, fotókat a falakra, szobrokat a közlekedő terekbe. Megtörtént velem, hogy egy női lapban olvastam a Sarkozy első feleségével készült interjút, és a szöveget kísérő fotón az asszony irodájában három olyan kép lógott, amelyeket művészbarátaim készítettek, és ennek az alapnak adták el, amely úgy funkcionál, mint egy művészeti bank.
Az ön perspektívájából milyennek látszódik a magyar helyzet?
N.J.: Az ember ha felmegy a háza tetejére, máris jobban rálát a dolgokra, ha pedig egy hegy tetejére mászik, egész másképp rajzolódnak ki az arányok, nem kell ehhez külföldön lenni. Amikor próbálom megfogalmazni itthoni művészbarátaimnak, hogy senki nem fogja helyettük megoldani a dolgokat, szakmai összefogás és szolidaritás kell a művészeti szakmákban is, persze azt válaszolják, könnyű neked ötleteket adni, te már nem élsz itt. Az az érzésem, senki nem akarja hallani a fájó igazságot, mindenkinek magának kell tennie valamit a sorsáért.
Arjan Janssen: Cím nélkü, 2007. Forrás: Abigail Galéria
Férjével, Szöllősi Nagy Andrással komoly műgyűjteményük van. Mit tartalmaz ez a kollekció?
N.J.: Két, majdhogynem különálló része van. Az egyik a nemzetközi kortárs geometrikus és konstruktív gyűjtemény, ezt számon tartják a világban, évente minimum 4-5 kiállításra adunk kölcsön munkákat. A másik rész főként a külföldön élő magyar művészekre fókuszál, az egész gyűjtés tulajdonképpen ezzel kezdődött. Amikor a férjem állást kapott az UNESCO-nál, kiköltöztünk Párizsba, és lehetőségünk lett financiálisan is komolyabban gyűjteni. Előtte is volt már anyagunk, művészbarátoktól kaptam ezt-azt ajándékba, de innentől a tevékenységünk egyfajta szisztematikus leletmentés. Magyarországi múzeumok még ma sem végzik ezt a munkát, minimum 30 éves lemaradásuk van bizonyos területeken, de azzal, hogy az Abigail Galéria vállata a Próféta című sorozatot, sok művet hozott haza, melyek így itthoni magángyűjteményekbe kerültek. Tudom, az állami intéményeknél nincs forrás, és a gyakorlat azt mutatja, hogy a magángyűjtemények is előbb utóbb múzeumokban végzik, de legalább az adományozás előtt meg kéne nyitni az utat. Egy-két példa van rá, Vera Molnár munkái így kerültek az egri Kepes Intézetbe és a Szépművészetibe. Nem a pénzről beszélek, hanem a hozzáállásról: Amerikában, ha valaki állami múzeumnak ad valamit, adókedvezményt kap érte, vagy valamilyen módon honorálják. Ki lehetne itthon is alakítani egy rendszert. Ehelyett ma sokszor az van: egye fene, ideadhatod. És leteszik a pincébe. Most azt látják az emberek, hogy a kultúra úri huncutság, nem hajt hasznot, pedig a művészet nem a gazdagok passziója, mindennapi életünket is meghatározza, nem lehet rá úgy tekinteni, hogy erre nincs szükség, ez hosszútávon visszaüt.
Holland Kocka kiállítói: Ad Dekkers,Joost Baljeu,Geert van Fastenhout, Peter Struycken, Ditty Ketting, Bob Bonies, Arjan Janssen, Piet Tuytel, Cor van Dijk
A kiállításhoz kapcsolódóan 2013. október 20-án vasárnap, 17 órakor kerekasztal-beszélgetés : A geometrikus absztrakt művészet népszerűségének titkai a művész és a műgyűjtő szemével címmel az Abigail Galériában
Résztvevők: Nem’s Judith festőművész, Dr. Benkó Sándor Kossuth-díjas előadóművész, Bob Bonies festőművész, professzor és Vass László műgyűjtő