Berlinben él és dolgozik tíz éve. Jól azonosítható képi világot hozott létre, amely úgy tűnik, sikeressé tette piaci szempontból is. Megkérdeztük, hogy van – és elég meglepő

„Az igazi brand nem a művész, hanem a galéria” – Interjú A. Nagy Gáborral

Berlinben él és dolgozik tíz éve. Jól azonosítható képi világot hozott létre, amely úgy tűnik, sikeressé tette piaci szempontból is. Megkérdeztük, hogy van – és elég meglepő válaszokat kaptunk.

2017-02-18

Észrevétlenül veszi el az életenergiádat, életidődet, de még a pénzedet is, és valójában semmi mást nem képes adni érte cserébe, mint a Berlin-labelt, a nagy illúziót" – mondja A. Nagy Gábor festő arról a városról, ahol több mint tíz éve él, sőt, megél képzőművészként. Emblematikus, pixeles képi világáról ismerték meg sok évvel ezelőtt Magyarországon. Idehaza azonban jóval kevesebbet szerepelt azóta, sőt, egyéni kiállítása nem is volt. Németországban, Dániában és Hollandiában állít ki. Sokmindenről megkérdeztük, többek között Berlinről, a jól hangzó címkéről", a hazai és nemzetközi művészképzés különbségeiről, az érvényesülés lehetőségeiről, egy kelet-európai művész esélyeiről a mai művészeti túltermelésben, és persze a betűmozaikos képeiről, amelyekről mostanában ismerik. 

aP:  Otthon érzed itt magad? Beváltotta Berlin a hozzá fűzött reményeidet?

A. Nagy Gábor (A.N.G.): Berlin még mindig egy nagyon élhető város, de hihetetlenül ellentmondásos és meglehetősen narcisztikus. Végtelenül profi abban, hogy megadja annak az illúzióját, hogy az álmaid valóra váltásán dolgozol, miközben itt vagy, de valójában egy narcisztikus személyiségzavarban szenvedő egyén eszköztárával operál. Aki ismeri a pszichológiai dinamikáját a narcisztikus és az empatikus személy kapcsolatának, az könnyebben megérti, miről is szól ez a város. Nekem évekbe telt rájönni erre, annyira könnyen mosódik össze az ember fantáziavilága a valósaggal. Valószínűleg ezért is elég nehéz találkozni olyan emberrel, aki Berlinben teljes egészében otthon érezné magát, beleértve azokat is, akik itt születtek. Ez a város mindenkit az elérni kívánt álmain keresztül manipulál, mindig épp annyi reményt csöpögtetve, ami a következő lépéshez szükséges.

Endorphin, 2010, akril-vászon, 100x280 cm. Fotók: a művész jóvoltából

aP: Ha Berlin narcisztikus város, ez azt is jelenti, hogy – mondjuk Budapesthez képest – itt nagyobb veszélyben érezheti magát az ember? Hogyan nyilvánulnak meg a „dühkitörései”, és vajon mire vezethetők vissza?

A.N.G.: Szó sincs ilyesmiről. Az valószínű, hogy a város jelenlegi nárcizmusa szoros kapcsolatban áll a XX. századi történelme során szerzett lelki sebeivel, de ez nem indulati kitörésekben nyilvánul meg, sokkal inkább az állandó figyelem kikövetelésében, a folyamatos csodálat igénylésében, önhittségben, érzelmi manipulációban, energiavámpírságban, az eredmények eltúlzásában, az empátia hiányában, az ignoranciában, ilyenekben. Ugyanakkor a felszínen mindez nagyon rafináltan van elrejtve egy bájos és karizmatikus, nagyon vonzó maszk mögé, aminek elsőre nem egyszerű mögé látni.

Észrevétlenül veszi el az életenergiádat, életidődet, de még a pénzedet is, és valójában semmi mást nem képes adni érte cserébe, mint a Berlin-labelt, a nagy illúziót. És teszi mindezt úgy, hogy te a legnagyobb örömmel adod oda mindazt, amid van... Ahogy Klaus Wowereit, Berlin legendás expolgármestere mondta: „Berlin ist arm, aber sexy.” („Berlin szegény, de szexi.” – a szerk.) Egy olyan városról beszélünk, ami úgy próbál a világ egyik fontos művészeti központja lenni, hogy – ellentétben New Yorkkal, Londonnal vagy Párizzsal – az üzleti életnek nem központja. Hivatalos becslések szerint bőven több mint 25.000 művész – köztük több mint 5.000 festő – él itt, van több mint 500 galéria, de 10-nél kevesebb gyűjtő... Azért persze ezt a Berlin labelt nem kell lebecsülni. A városon kívül az egész világon ér valamit, berlini művészként valóban könnyebb figyelmet kapni máshol. Berlin legnagyobb pozitívuma, hogy csillagkapu tud lenni más galaxisok felé.

Festményrészlet

aP: Ha már téridőutazás… Az MKE után a nürnbergi Akademie der Bildenden Künstén töltöttél egy szemesztert, ezt követően pedig különféle művészeti rezidenciaprogramokban vettél részt Frankfurtban, Rómában vagy épp Párizsban, a Cité International des Arts-on. Már akkoriban is sok fiatal nyugat-európai művésszel kerültél kapcsolatba. Mi volt a benyomásod? Nagyon más szemlélet uralkodott a nyugati egyetemeken?

A.N.G.: Akkoriban még nagy volt a mindenféle különbség, ez vitathatatlan, de teljességgel érthető is. Ugyanannyira voltak mások a nyugat-európai művészeti iskolák hallgatói vagy a frissen végzettek – legalábbis akikkel találkoztam –, amennyire az egész társadalom. A gazdaság, a múlt, a társadalmi modellek és minden egyéb különbözött még az ezredfordulón is a két világ között. A nyugat-európai fiatal művészek egyszerre voltak szabadabbak, nagyvonalúbbak, céltudatosabbak, tájékozottabbak, magabiztosabbak, agilisabbak, kevésbé frusztráltak és persze akkoriban is a nagyobb anyagi biztonság adta ehhez a hátteret. A szelekciójuk viszont sokkal keményebb volt, mint az illúziókat hosszabb ideig dédelgető, önpusztító magyar sorstársaiké. Mindezekkel együtt járt a nagyobb tét és stressz.

A nagyobb kihívások természetszerűleg máshogyan formálják a művészi kifejezést. Nem véletlen, hogy a világ kortárs művészetének ikonikus művei végül elsősorban a kortárs művészet nagy központjaiban születnek, vagy legalábbis szoros együttműködésben a nagy központok intézményrendszerével. Amennyit én láttam a dolgokból, azt mondanám, hogy igen, a képzés is más volt abból a szempontból, hogy általánosságban nagyobb önállóságra, határozottabb elképzelésekre, több egyéni felelősségvállalásra, a külvilággal való szorosabb kapcsolatra tréningezte a diákokat.

I`m Coming Home, 2011, akril-vászon, 100x280 cm

aP: De mi a helyzet a kortárs magyar képzőművészet piaci helyzetével?

A.N.G.: Ahol nincs igazi pénz, ott nincs igazi piac, így a piacról tanítani is nehezebb. Abban biztos vagyok, ha odamész, ahol van piac, nagyon hamar belerázódsz a működésébe minden előzetes tanulás nélkül is. A piaccal való beható foglalkozás valójában nem is a művész feladata. Erre vannak a galériák. A művészeti piacon az igazi brand nem a művész, hanem a galéria, bármennyire is nem szeretik a művészek ezt hallani. Ez a nagy sztárok esetében éppúgy igaz. Őket is a sztárgalériáik tették naggyá, általában együttműködésben a művészeti intézményrendszer más résztvevőivel.

Ez egy nagyon komoly csapatjáték, ahol a közös cél érdekében a különböző posztokon játszó  tehetséges játékosok (művész, galerista, kurátor, intézményrendszer, befektetők stb.) tudásuk legjavát adva, stratégiailag precízen összehangolva érik el a sikert. Mára az érintettek ezzel teljesen tisztában vannak otthon is. A nehézség inkább a forráshiány, de amíg otthon semmit nem ér egy adott produkció, addig sajnos nehéz elvárni a nagyvilágtól, hogy ott azért sokat érjen. Az üzletnek megvannak a maga szabályai és befektetés nélkül nyereség sincs.

aP: Esetedben láthatóan működik ez, hiszen az alkotásból élsz, felismerhető és konzekvens vizuális világa van a képeidnek. A pixeles festmények és a – nagyjából Berlinbe kerülésed óta készülő – betűmozaikok jól kapcsolódnak az úgynevezett posztinternet art irányzathoz. Előbbiek színnégyzetekkel idézik fel a felnagyítással széteső netes képeket, utóbbiak pedig átvett szövegrészletekkel, melyek színes betűi szakadozott, ám mégiscsak figuratív formákká állnak össze, miközben a töredékek jelentéshordozók maradnak. Mennyire tervezettek ezek a kép-szöveg társítások?

A.N.G.: Mivel nem célom semmilyen történetmesélés vagy illusztrálás, meglehetősen intuitívek és bizonyos fajta szinkronicitáson alapulnak. Ebben a kontextusban kép és szöveg számomra elsősorban az a két legfontosabb eszköz, amellyel tudatalattink folyamatosan programozva van már születésünktől fogva. Ehhez jönnek később a tudatos tanulási folyamatok, ahol a szövegnek és képnek szintén kiemelt jelentősége lesz. Mindezek tükrében úgy gondolom, agyunk kellőképp felkészült az intuitíven társított szöveg és kép közötti kapcsolatkeresésre. Ami az egészben engem leginkább érdekel, hogy olyan nyitott struktúrát hozzak létre, ahol én alkotóként csak bizonyos mértékig szűkítem le az értelmezés lehetőségét, teret engedve a néző kreatív fantáziájának vagy épp személyes élményeinek. Célom inkább egy olyan szituáció előidézése, amiben az alkotás a néző aktív közreműködése  által válik teljessé, és az értelmezés igénye egy kreatív játékosságot generál. Számomra ez az a pont, ahol a munkáim valóban életre kelnek.

Can you help me?, 2011, akril-vászon, 100x140 cm

aP: A címeid intenzíven beleavatkoznak a képek értelmezésébe, rendre elmozdítják a megfigyelői pozíciót, pl. az egyik diptichon egy színes buborékos képből és egy kislány portréjából áll össze, ami már-már szentimentális társításnak tűnhet, ezután a pornóra utaló Hardcore (2010) cím meglehetősen váratlanul éri a befogadót. Sok cím konkrét kérdéseket intéz a nézőhöz, a szexi ápolónő portréjához társított Can you help me? (2011) kérdés például egyfelől tulajdonítható a befogadónak, másfelől a betűmozaikos kép alakjának – ami bizonyos, hogy az orvosi vonatkozása ellenére ehhez az archoz társítva felerősödik a pin up hatás. Te milyen jelentőséget tulajdonítasz a címadásnak?

A.N.G.: Esetemben a címadás nagyon fontos eszköz, ezzel szűkítem a töredékes képi ábrázolás és a szövegtöredékek közötti kapcsolat értelmezési halmazát. A szűkítést azonban még mindig kellően tág határok között próbálom hagyni, így ébresztve fel a nézőben a szubjektív értelmezés igényét,  kezdeményezve bizonyos játékos erőfeszítés megtételét. Ezért hívom én ezeket a képeket nyitott értelmezési struktúráknak, mert szándékosan nem egy megoldásos egyenletek, sokkal inkább a Vízöntő kor vagy a kvantumfizika párhuzamos valóságokkal operáló szemléletét tükrözik. A lehetséges variációk teljes ismerete mindig rejtve marad. Egyébként technikailag a címek mindig a felhasznált szövegekből kiragadott szavak vagy mondatok, amelyek valamiért az eredeti szövegben meghatározó szerepet játszottak.

aP: A legújabb képekre a nonfiguratvitás jellemző, indázó betűsorok vagy az árnyalatok által 3D-s hatású formába rendeződő alakzatok. Mintha ebben is megmutatkozna az a fajta spirituális érdeklődés, amit az előző válaszodba foglaltakkal egyértelművé tettél…

A.N.G.: Ahogy egyik kedves festő barátom szokott fogalmazni: „yoga kills art” (a jóga megöli a művészetet” – a szerk.). Ezen a ponton teljesen egyetértek vele. A spirituális létszemlélet egy dolog, a festés pedig egy másik. Régebbi korokban a spiritualitás szorosan összefüggött a vallással, ma kicsit más a helyzet. Az, amit ma spiritualitásnak nevezünk, egy igencsak zűrzavaros terület. Persze a művészet is az, de mégis nagyon máshogy. Ma szerintem a legtöbb olyan kísérlet, amikor szándékos módon próbálnak művészek így vagy úgy spirituális tartalmakat kommunikálni, elég ügyetlenül sül el. Ha viszont egy mai műalkotás művészetileg igazán erős, akaratlanul is van benne valamiféle spirituális jelenlét. Ez két nagyon különböző dolog. Az utóbbi festményeimben a nonfigurativitás nem cél, csak eszköz. A betűmozaik-világomban a figurativitás és a nonfigurativitás békés szimbiózisban él egymással, hiszen az ábrázoló képeim is absztraktak valahol. Számomra tényleg nincs különbség. Egyszerűen csak bizonyos dolgok kifejezése egyszerűbben megy, ha alkalmanként felszabadítjuk magunkat a képi ábrázolás korlátai alól, ahogy tették ezt már azelőtt mások is sokan.

Step Back, 2009, akril-vászon, 100x140 cm

aP: Nemrég Dániában, az Art Herningen szerepeltek a képeid, érkeztek visszajelzések? Milyen megjelenések vannak még tervben idén? Régen volt Magyarországon egyéni bemutatkozásod. Lesz a közeljövőben?

A.N.G.: A művészeti vásárokon a legegyértelműbb visszajelzés a vásárlás, ebből a szempontból Dániában nincs okom panaszra. Igaz, 7-8 éve vagyok többé-kevésbé folyamatosan jelen Dániában, de az ottani sikerek igazi kulcsai a nagyon ügyes dán galériák, akikkel dolgoztam eddig. Egy meglehetősen zárt piacról van szó, eléggé másként működik, mint bárhol máshol, és vigyáznak is rá, hogy ez így is maradjon. Ez az év egyébként valahogy nagyon sűrűnek tűnik, egy Saar vidéki galériával következik az Art Karlsruhe itt Németországban február közepén, márciusban és májusban csoportos kiállítások Dániában és Hollandiában. Az év második fele még nem teljesen tiszta, de csoportos kiállítások Berlinben és előre láthatólag az Art Copenhagen augusztusban, majd remélhetőleg egy csoportos kiállítás a Berlin Art Week idején szeptemberben. 

Az otthoni bemutatkozás a gyenge láncszem a jelenlegi életemben. Az elmúlt évek alatt fokozatosan eltünedeztek az egykori kapcsolatok és én sem voltam eléggé motivált újak keresésében, annyira lekötött az itteni dolgok működtetése. Az is igaz, hogy amivel jelenleg foglalkozom, az inkább itteni hatásokra születik és itteni közeggel való kapcsolatra van szánva. Nagy örömet okozna, ha olyan partnerekre találnék otthon, akikkel hasonló szinten tudunk együtt dolgozni, mint ahogy az itteni partnereimmel. De sajnos az is tény, hogy nem vagyok egy ultra termékeny művész, aki csak úgy ontja a műveket éves szinten, így nem biztos, hogy például ebben az évben lenne még kapacitás nyugodt szívvel bevállalni otthon bármit is. A hatodik érzékem viszont azt súgja, hosszú távon ez így mégsem helyes.

Szerző: Áfra János
Cimkék: interjú, festészet, Berlin, kortárs művészet, galériák,

Hozzászólások
Bence
2017-02-21 22:12:53

Azt a "galériát " Uwe Goldsteinnek hívják. Ő promotál sok kelet-európai művészt, A. Nagyot is.

Kapcsolódó cikkek

Nem akarok félni, a többi meg jön magától. Interjú Nemes Mártonnal

Egy rangos budapesti galériához tartozik, és első külföldi szólókiállítására készül. Méghozzá elég tudatosan. Elmondja, hogyan és miért.

„A másik mindig veszélyes” - Interjú Nagy Gabriellával

Az állatokkal könnyebben érzünk együtt, mint az emberekkel. Mert a másik ember jelenléte, kultúrája mindig veszélyt hordoz. Nem kell áthallásokat keresni, festményekről beszélgettünk egy műteremben.

„Ez a ház még mindig megvan” – Schwéger Zsófia, festő

Egy magyar művész, akivel az utóbbi időben nagyon elindult - valami. Kikerülve a művészeti oktatásból, rögtön díjak és lehetőségek találták meg. Megkérdeztük tőle: mégis, mi történik vele?