Értékéhez képest ajándékszámba menő áron jutott hozzá a lengyel állam a világ egyik legkülönlegesebb magángyűjteményéhez. Mi zajlott a háttérben, a vásárlás mögött? Elmondjuk.

Leonardo, Rembrandt, Renoir: bevásárolt a lengyel állam. De mit is vettek és miért?

Értékéhez képest ajándékszámba menő áron jutott hozzá a lengyel állam a világ egyik legkülönlegesebb magángyűjteményéhez. Mi zajlott a háttérben, a vásárlás mögött? Elmondjuk.

2016-12-31

Két nappal az év vége előtt köttetett meg az idei esztendő – ha nem is a vételár, de a tárgyak értékét tekintve – valószínűleg legnagyobb szabású műtárgyvásárlási üzlete: a lengyel állam 100 millió euróért megvásárolta a becslések szerint kétmilliárd eurónál is többet érő Czartoryski-kollekciót a gyűjtő főnemesi család által 1991-ben létrehozott magánalapítványtól.

A gyűjtemény több mint kétszáz éves, és igencsak mozgalmas múltra tekint vissza, alapítója Izabela Czartoryski hercegnő volt 1801-ben. A kollekció számos világritkaságot őriz, 250 ezer kéziratot és más dokumentumot, 86 ezer műtárgyat és 593 képzőművészeti alkotást, ám szerte a világon rendszerint mégis egyetlen alkotással azonosítják: Leonardo da Vinci egyik legismertebb művével, a Hölgy hermelinnel című festménnyel, amit egyszer, 2009-ben a magyar közönség is láthatott a Szépművészeti Múzeumban.

Ez a festmény az alapító fia, Adam Jerzy Czartoryski jóvoltából került a gyűjteménybe; a herceg 1798-as itáliai útja során vásárolta meg több más, ugyancsak jelentős alkotással, köztük egy, a második világháború óta lappangó Raffaello-férfiportréval együtt. A Leonardo-festmény, ami a művész négy ismert női portréjának egyike és a Mona Lisa után talán a legismertebb alkotása, mai biztosítási értéke 331 millió dollár. Leonardo mellett a képzőművészeti gyűjteményt olyan nevek fémjelzik, mint Giordano, Dürer, Rembrandt, ifj. Peter Brueghel vagy Renoir. Az egyéb műtárgyak között etruszk és görög vázák, római és egyiptomi szobrok, reneszánsz gobelinek mellett olyan különlegességek is vannak, mint Shakespeare karosszéke, Rómeó és Júlia állítólagos síremlékének egy darabja, El Cid hamvai, Abélard és Héloise illetve Petrarca és Laura-relikviák.

A gyűjtemény éke, Leonardo da Vinci Hölgy hermelinnel című festménye, 1489-90,
olaj, fa, 54,7 x 40,3 cm. Fotó: Wikimedia Commons

Bár a kollekció létrehozásának egyik fő célja az volt, hogy megóvjon értékeket a történelem viharaitól, ez korántsem mindig sikerült. A gyűjtemény maga is sokat költözött, időnként történelminek nevezhető okok nélkül is, de a legnagyobb megpróbáltatások a náci megszállás alatt vártak rá.

Amit nem sikerült időben elrejteni, arra a németek rátették a kezüket; a legértékesebb darabokat egyenesen a Führer tervezett linzi múzeumába szánták. A nácik által elkobzott javakat a háború után Lengyelország visszakapta, kivéve azt a több mint 800 műtárgyat, melyeknek nyoma veszett, s melyek egy része, így a már említett Raffaello-festmény, mindmáig lappang. Utóbbiról egyébként a szakemberek azt feltételezik, hogy nem semmisült meg, bár ennek lehetősége sem zárható teljesen ki.

A lengyel állam a kincseket 1991-ig a sajátjaként kezelte, a rendszerváltás után azonban visszaszolgáltatta azokat a Czartoryski-család még élő tagjainak. Ők a gyűjteményt az általuk létrehozott és elnökölt magánalapítvány gondjaira bízták, és gondoskodtak arról, hogy a legfontosabb darabok letétként a nagyközönség számára is hozzáférhetőek legyenek, illetve maradjanak a krakkói Czartoryski Múzeumban, illetve a Királyi Palotában, a Wawelben. Az alapítvány létrehozója és elnöke a ma 76 éves, Madridban élő Adam Karol Czartoryski.

Raffaello Santi ma is lappangó festménye, a Fiatal férfi portréja. 1513-14, olaj, fa, 72 x 56 cm. Forrás: culture.pl

Ez a helyzet hosszabb időn keresztül valamennyi érintett fél számára megfelelő volt, a legutóbbi választások eredményeként hatalomra került nemzeti-konzervatív kormány azonban célul tűzte ki, hogy a gyűjtemény az állam kezébe kerüljön. Hivatalos indoklás szerint azért, hogy megakadályozható legyen annak esetleges külföldre vitele. A valós ok azonban inkább az – hiszen a műtárgyak kivitelét jogi eszközökkel is meg lehet akadályozni – hogy a kollekciónak fontos szerepet szánnak a „dicső lengyel múlt” megjelenítésében, a patriotizmus erősítésében.

A színfalak mögött a tapogatódzó tárgyalások már hosszabb ideje folytak, az események azonban az elmúlt hetekben látványosan felgyorsultak. A kormánynak elő kellett teremtenie a vásárláshoz szükséges összeget, ami a tartalékok terhére nem okozott különösebb gondot. Adam Karol Czartoryskinak pedig, aki hajlott az alkura és arra, hogy valós értékének töredékéért mondjon le a gyűjteményről, meg kellett vívnia saját belső csatáit.

Ez, ha nem is könnyen, de viszonylag gyorsan sikerült, igaz a kuratórium háta mögött, amely, miután a tervezett alku tudomására jutott, testületileg le is mondott. Ez kapóra jött Czartoryskinak, mert a sebtében összeállított új kuratóriummal meg tudta szavaztatni az alapítvány alapszabályának módosítását, a régi értelmében ugyanis az alapítványi vagyon „elidegeníthetetlen és oszthatatlan” volt. Miután a módosítást elfogadták – hogy ehhez volt-e joguk vagy sem, arról ügyvédeik még feltehetően hosszú vitákat fognak folytatni az eladást ellenzők képviselőivel – elhárultak az akadályok a szerződés aláírása elől. A megállapodás kitér arra is, hogy az eredeti gyűjteményből ma még hiányzó, de esetlegesen felbukkanó művek tulajdonjoga is az államé lesz.


Adam Karol Czartoryski és Piotr Glinski miniszterelnök-helyettes a szerződés aláírása után. Fotó: Janek Skarzynski/AFP, forrás: artdaily.com

Az ünnepélyes aktusra december 29-én került sor, az állam részéről Piotr Glinski miniszterelnök-helyettes, kulturális miniszter, az alapítvány részéről pedig annak elnöke, Adam Karol Czartoryski látta el kézjegyével a dokumentumot.  Glinski elismerte, hogy a papír legalább annyira adományozási, mint adás-vételi szerződés, nagyra értékelte a Czartoryski-család nagyvonalúságát és rögtön hozzátette, hogy hozzájuk hasonlóan „mindenkinek lelkiismeretesen meg kell vizsgálnia, hogy eleget tesz-e szülőhazájáért”. Czartoryski úgy fogalmazott, hogy alapvetően ősei útján jár ő is, azokén, akik „mindig a lengyel népet akarták szolgálni”.

A szerződés, amiről a lengyel kormány propaganda-céljai érdekében még sok bőrt lehúz majd, csak a gyűjtemény jogi státuszán változtat, a gyakorlatban minden marad a régiben: minden műtárgy továbbra is eddigi kiállítóhelyén lesz megtekinthető.

Szerző: Fejes Júlia
Cimkék: kulturális politika, műkereskedelem, gyűjtési stratégiák,

Hozzászólások