Sokan kisebbfajta áttörésről beszélnek máris: főként Maurer Dóra sikerei nyomán megjelent művészetünk a világ egyik centrumában. Valóban így volna? Utánajártunk, mi áll a

Ott vagyunk már? Magyar hódítás Londonban: a háttér

Sokan kisebbfajta áttörésről beszélnek máris: főként Maurer Dóra sikerei nyomán megjelent művészetünk a világ egyik centrumában. Valóban így volna? Utánajártunk, mi áll a folyamatok hátterében.

2016-07-01

Sokat hallani arról, hogy Londonban egymást érik a magyar és kelet-európai vonatkozású kiállítások, kiállítási szereplések az elmúlt években. Azonban fontos lenne megvizsgálni, hogy ez mit is jelent valójában. Pontosan hol is tartunk most? A kérdés Maurer Dóra július 7-ig tartó kiállítása kapcsán merült fel újra. Hiszen a világ egyik vezető keresekedelmi galériája, a White Cube, egész belvárosi csodapalotáját dedikálta Maurer művészetének, ami nem kis szó. De vajon mit is jelent ez a magyar neoavantgárd és kortárs művészet számára? Tényleg ott lennénk már az élvonalban?

Maurer munkásságát az elmúlt évtizedekben egyre növekvő nemzetközi elismerés övezte[1], azonban nagy-britanniai reprezentációja eddig nem volt jelentős, csakúgy mint más művészeké sem a régiónkból. Talán pontosan négy évvel ezelőttig, amikor is a Tate Modern megszervezte Orosz és Kelet-Európára szakosodott gyűjteményezési bizottságát, melynek feladata és célja a régió művészetének megismerése, vásárlása és bemutatása lett. Szisztematikus tanulmányútjaikkal kurátoraik elkezdték a 1960-as, 1970-es évek művészetét nemzetközi és regionális kontextusba helyezni, amire előtte a szigetországban nem volt példa. Ennek láthatósága egyelőre még elenyésző. Magyar munkákat még nem vásárolt a bizottság[2], de a gyűjteményes kiállításokon felbukkanó Geta Bratescu,  Bela Kolárová és Jirí Kolár munkák jelzik a változás szelét.

Maurer Dóra kiállítási plakátja, a Hét fordulat című munkával. Fotó: Rechnitzer Zsófia

A Tate fókusza éreztette hatását Angliában, de nem hatott bombasztikusan a szcénára, inkább az elméleti szakembereket és a kereskedelmi szektort mozgatta meg. Itt-ott felbukkannak a régió művészei, könnyebben fellelhetőek mint ezelőtt, de nem váltak nyilvános szereplőivé a művészeti életnek. Kivétel azért itt is akad. Hiszen Maurer és az ő Hét Fordulat-a 2015 januárjától áprilisáig London belvárosának majdnem össze metróállomásában a sietős üzletemberekre és turistákra kacsintott. A hét részes fotómunka nemcsak a Whitechapel Gallery Malevics fekete négyzetének művészeti evolúcióját vizsgáló, Adventures around the Black Square című kiállításon volt bemutatva, hanem a tárlat összes hirdetési felületét is Maurer munkája fémjelezte.

Nem is meglepő, hogy azóta a Seven Turns keresztül-kasul bejárta Londont. A múlt hónapig a Tate Modern-ben volt kiállítva a Performing for the Camera című csoportos tárlaton, egy másik példánya pedig a már említett White Cube-ban emlékezteti a látogatókat, hogy festményei, installációi még nem közismertek ugyan, de „ezt a Maurer Dórát” már látták sok helyütt. Azonban a White Cube kiállítása sem spanyolviasz a szakavatott londoni műkedvelőnek. Kisebb közönség számára festészeti gyakorlata is ismert már, hiszen  2015-ben a patinás saville row-beli lakásgalériájában a félig magyar származású Carl Kostyal szervezett kiállítást Maurer munkáinak.

Maurer Dóra a kiállítás terében. Fotó: Rechnitzer Zsófia

Látható tehát, hogy Maurer jelenléte számottevő, de hol van a többi kortársa? Nem elfogultságból nem említettem eddig mást. Tény, hogy Maurer Dóra az egyetlen, aki után ennyire kapkodnak generációjából. Az 1970-es, 80-as évek magyar művészete legnagyobb láthatóságot talán az Austin Desmond Fine Art-ban kapott eddig, Londonban, 2015 októberében (Last Year’s Snow: The Hungarian Neo-Avant-Garde in the 1970s & 80s).[3] A galéria majdnem két éves kutatómunka után Maureren kívül nyolc hasonló generációjú művészt, többek között Erdély Miklóst, Ladik Katalint és Jovánovics György-öt mutatta be kicsi de kellően megalapozott tárlatán. A kiállításon kurátorként dolgoztam, így annak szakmai megítélése nem lehet feladatom, de szerepét a magyar neoavantgárd nagy-britanniai reprezentációjában nem fogom elhallgatni. Eddig ez volt az egyetlen tárlat, mely átfogóbb képet kívánt adni az ország művészetéről Nagy-Britanniában. Érdekes módon ezt a szerepet nem egy intézmény vállalta fel, hanem egy magángaléria, tudatában annak, hogy a kiállítás bevezető jellegű, és direkt értékesítési haszon aligha származik majd belőle. További érdekesség, hogy a második legnagyobb magyar jelenlétet az elmúlt hetekben zajló Sotheby’s Kortárs Kelet (Contemporary East) címen futó aukciója produkálta, nem pedig egy kicsi, de előretörő non-profit intézet.

 

Kiállítási enteriőr. Dora Maurer: '6 out of 5', White Cube Mason's Yard, London, 24 May - 9 July 2016,  © the artist. Photo © White Cube (Prudence Cuming Associates Ltd)

Érdekes, hogy valamiért a kereskedelmi szektor az, ami jobban nyit felénk. De vajon mi is ennek az oka? Ugorjunk vissza ismét a hónap magyar csodájához – nem a foci EB-n elért sikerekhez, hanem – Maurer Dóra egyéni kiállításához a White Cube-ban, és vizsgáljuk meg a galéria jelentőségét a londoni művészeti intézményrendszer tükrében!

„A londoni művészeti élet külső nézőpontból úgy tűnik, mintha mindig ennyire nyitott és nyüzsgő lett volna, de a valójában az egyáltalán nem így van”[4] – tette világossá Katharine Kostyál a 5 out of 6 című kiállítás kurátora. Katharine ezt nagymérékben az angol magán- és intézményi gyűjtői közegre vezeti vissza. A brit gyűjtők szokásai mindig is eltértek az Európában megszokott kísérletező, filantróp gyűjtői attitűdtől. Katharine szerint „a gyűjtés az angolok között a tehetősek hobbija volt, az átlagon felüli gazdagoké. Ugyan mindig is meg volt itt az a vásárló, gyűjtőközeg amely a nemzetközi színtér után érdeklődött, európai mindset-tel. Velük szemben az angol gyűjtő alapvetően maradibb, nehezebben nyit a nemzetközi művészet felé.”[5]

Kiállítási enteriőr. Dora Maurer: '6 out of 5', White Cube Mason's Yard, London, 24 May - 9 July 2016,  © the artist. Photo © White Cube (Prudence Cuming Associates Ltd)

Ez a kissé patrióta gyűjtői attitűd hosszú századokra visszamenően gyökerezik az angol kultúrában. Azonban ne tekintsünk ennyire messze, vizsgáljuk csak meg a szcéna változásait a második világháborút követő gazdaságilag és politikailag is rögös évtizedektől napjainkig. 

Jelentős művészeti fellendülést az 1970-es években a Londoni Iskola  kis csoportnyi művésze hozott – köztük Francis Bacon és Lucian Freud – akik aktívan  kísérleteztek a figuratív interpretációval. Volt ugyan pár kereskedelmi galéria – a Waddington, Marlborough, Lisson Gallery –, amely felkarolta ezeket a fiatal brit művészeket, de reprezentatív kiállítóhelyük nem lett. A galériák, intézmények és maguk a gyűjtők is a klasszikusabb művészetet propagálták. Az említett galériák – továbbá a Mayor Gallery vagy Anthony d’Offay – az angol gyűjtői közeg helyett inkább az amerikai, nyugat-európai vásárlóikra koncentráltak, hiszen úttörő szerepet játszottak a háború utáni amerikai művészet angliai reprezentációjában, s ennek szintén láthatóbb szerep jutott a piacon, mint az ifjú helyi titánoknak.

Az áttörés a Young British Artist-tal (YBA) következett be. 1988-ban Hirst kiállítást szervezett 16 csoporttársának a Goldsmith College-ről, egy használaton kívüli londoni raktárépületben. Az önszerveződő tárlat és az ott bemutatott, akkor nagymértékben radikálisnak tűnő művészet a reveláció erejével hatott a londoni közönségre. Ebben benne volt az is, hogy a művészeti közegen túl inkább az átlagemberhez akart szólni. „Hirst nem az intellektuális közönséget kívánta megszólítani, hanem a napi sajtót. A Sun címlapján akart szerepelni, azt akarta, hogy minden taxisofőr tudja a nevét. Ez így is lett. – emlékszik vissza Katharine az áttörésre – Egy új perspektívát mutattak, és azonnal felfigyelt rájuk a nemzetközi művészeti színtér. Addig nem volt állami támogatottság a kortás vizuális művészet mögött, de a magánszektor, a kereskedelmi platformok sem akarták vállalni a fiatalokat, nem látták értelmét. Hirsték önjáró cselekvése újszerű volt, és felhívta a figyelmet a művészeti intézményrendszer hiányaira.”

Ekkor robbant be a White Cube is.  A fiatal művészeknek dedikált platformként Jay Jopling ez elsők között kezdte el bemutatni kortársait a brixtoni lakásgalériájában.

  

White Cube Bermondsay, London. Fotó: a White Cube jóvoltából 

A White Cube az élvonalba került, mára három bemutatóteret számláló galériabirodalommá nőtte ki magát. Míg 1993 és 2002 között egy pusztán 2.92 x 4.64 x 4.42 méteres szobát „töltöttek meg” a művek a Duke Streeten, addig mára megépült a  több mint 100 alkalmazottnak helyet adó, dél-londoni, 5440 m2-es főhadiszállás, továbbá a belvárosi Mason’s Yard közepén felhúzott fehér kocka, a maga két szintjével és öt méter fölötti belmagasságával. A két londoni helyszínt egy Hong Kong-i követte, de volt galériájuk Sao Paulóban is, egészen 2015-ig.

A galéria méretéből és reputációjából adódóan a képviselt művészek köre jóval meghaladja az ötvenet, de rajtuk kívül is több tucat művészt állítanak ki. A YBA generáció ősatyjai (többek között Damien Hirst, Tracey Emin, Jake és Dinos Chapman) mellett kiterjedt művészkörükben olyan nemzetközi nagyágyúk vannak, mint Geroge Baselitz, Andreas Gursky, Christian Marclay vagy akár Jeff Wall. Művészkörüket egyértelműen a nyugat-európai és amerikai kortárs sztárok dominálják, azonban egyre több új nevet emelnek be a kereskedelmi színterükbe. A elmúlt pár év kiállításait megvizsgálva megfigyelhető az a trend,[6] hogy előszeretettel mutatnak be, olyan szenior művészeket Latin-Amerikából, a Közel-Keletről vagy akár Kelet-Európából, akik a nyugati művészeti világban már jelen vannak ugyan, de még nem domináns módon.[7]  Maurer kiállítása is ebbe a trendbe illeszkedik, de, hogy hosszútávú reprezentációt tervez-e számára a White Cube, arról még nincsenek hírek.[8] Tény, hogy a galéria mind az Art Basel-en, mind pedig a Frieze New York-on eladásra kínált egy-egy kési festményt a művésznőtől.

   

White Cube Mason’s Yard, London. Fotó: a White Cube jóvoltából

A kereskedelem szigetországi bástyái bevettnek tűnnek, de hol marad a non-profit intézmények figyelme? Mikor nyitnak majd a retrospektív kiállítások és a régió neo-avant-gardeját bemutató nagy intézményi tárlatok Londonban? Ahány szakember, annyi válasz erre a kérdésre, engem azonban David Crowley álláspontja ejtett gondolkodóba. Crowley – a Royal College of Art Critical Writing in Art & Design tanszékvezetője, továbbá számos, a regió művészeit felsorakoztató kiállítás[9] kurátora – szerint „Kelet Európa művészete nem annyira divatos manapság. Az 1990-es években, rögtön a rendszerváltás után nagy volt az érdeklődés iránta. Mára ez a figyelem lankadt, több okból. Magyarország esetében például az ország rossz sajtója biztosan nem imponáló az intézményeknek, hiszen ezek anyagilag nagyban függnek a tárlataik által bevonzott látogatók számától.”[10]

Crowley szerint a terület hozzáférhetősége is problematikus az intézményi kurátorok számára. Az angol nyelvű dokumentáció hiánya megnehezíti a kutatómunkát, amit véleménye szerint egy alapos kurátor maga akar elvégezni, és nem a lokális művészettörténeti interpretációkra alapozza a megismerést. Az eredeti nyelvű anyagok tanulmányozása szinte kizárt a régió összetettsége miatt, rengeteg nyelvet kellene ismerni az autentikus információk megszerzéséhez. A magyar neoavantgárd esetében ezt különösen problémásnak tartja, csakúgy nehezítő körülménynek véli a magyar intézményrendszer hiányosságait, a kompetens kortárs intézmények elvesztését, illetve azt, hogy megvonják tőlük a támogatásokat. Éppúgy elengedhetelennek tartaná a hazai múzeumok katalizáló erejét és proaktív részvételét a nemzetközi reprezentációban. „Amíg a magyar intézmények nem nyitottak az együttműködésre, vagy erre nincs kapacitásuk, addig nem várhatunk csodát” – foglalja össze Crowley.[11] [12]

 

 Kiállítási enteriőr. Dora Maurer: '6 out of 5', White Cube Mason's Yard, London, 24 May - 9 July 2016,  © the artist. Photo © White Cube (Prudence Cuming Associates Ltd)

Követendő példaként a lengyeleket emelte ki. Egyfelől élen járnak az idegennyelvű dokumetációk publikálásában, másfelől múzeumaik – itt a Muzeum Sztukit hozza fel –  rengetek külföldi kiállítást támogatnak, hívnak életre Európa-szerte, lengyel származású művészek számára. Hozzátenném, hogy ez nem újkeletű hozzáállás a lengyel művészet tekintetében. Ha ismét csak Londonra koncentrálunk, a lengyel jelenlét a második világháború óta jelentős. Emigráns művészek, galériások, gyűjtők évtizedekkel ezelőtt alapozták meg pozíciójukat, s bár a szereplők mára lecserélődtek, láthatóságuk semmit sem csökkent.

Amikor a piaci figyelemről kérdeztem, azt mondta: „A piac a non-profit intézményektől eltérően működik. Amit most látunk a magyar és több kelet-európai művész kapcsán, az része egy mintának: a galériák szeretnek felfedezni művészeket praxisuk késői szakaszában. Itt inkább gazdasági megfontolásról van szó. Ezek a kiállítások inkább ’kóstolók’. Természetesen ezzel semmi probléma nincs, egy kereskedelmi galériának nem feladata az alapos művészettörténeti feltérképezés.”[13]

Jelen perspektívából nehéz tehát megítélni, hogy a kereskedelmi szektor mennyire helyettesíti az intézményi figyelem kezdeti hiányosságait. Az azonban biztos, hogy az említett trend kézzelfogható, csakúgy, mint az, hogy a londoni nemzetközi vásárlóközeg éhes a „jó” művészetre, főként azon fajtájára, amelyet még meg is tud fizetni.

Kiállítási enteriőr. Dora Maurer: '6 out of 5', White Cube Mason's Yard, London, 24 May - 9 July 2016,
 © the artist. Photo © White Cube (Prudence Cuming Associates Ltd)

Hiszen a piacot a kereslet és a kínálat szabályai befolyásolják, s miközben az 1960-as, 70-es évek nagy generációjának nyugat-európai és amerikai művészei sorra döntenek aukciós rekordokat, pusztán egy nagyon szűk gyűjtői réteg számára elérhetők. Az elmúlt években tapasztalható kereskedelmi figyelem az eddig fel nem térképezett geográfiai területek művészete iránt[14] ebből az igényből is fakad.[15] Ha Kelet-Európa neoavantgárdját tekintjük, mára az árak nagyban megnövekedtek, de még mindig töredéke a nyugati kortársak árainak.

Fontos az is, hogy a kereskedelmi színtér flexibilisebb, képes gyorsabban reagálni a világ eseményeire, változásaira, mint a hosszadalmas gyűjteményezési procedúrákat követő intézmények. Így nem meglepő, hogy a még mindig fiatal és kísérletező londoni kortárs műtárgypiac rohamosan növekszik és éhes az újra.

Maurer Dóra esete remekül példázza ezeket a változásoakat, valamint a felgyorsult tempót. A művészetét övező kereskedelmi figyelem katalizáló erővel hathat további művészek nemzetközi bevezetéséhez is, de az, hogy erre reagál-e majd az intézményi szcéna Angliában vagy sem, az már ettől eltérő kérdés. Bár itt volna az idő, hogy Párizs és New York[16] után London is letegye a voksát (Kelet-)Európa mellett.

 


 
[2] A hírek szerint több magyar művész munkássága után érdeklődik a múzeum óriás.
[3] Last Year’s Snow: The Hungarian Neo-Avant-Garde in the 1970s & 80s
[4] Személyes interjú Katharine Kostyállal, 2016 június 1.
[5] Személyes interjú Katharine Kostyállal, 2016 június 1.
[6] A White Cube nem az egyetlen galéria Londonban, ami kacsingatnak mind az említett régiók, mint a késői generációs művészek felé. Hauser and Wirth, Lisson és Gagosian olyan jelentős for-profit galériák, melyeket érdemes figyelmmel kísérnünk a téma kapcsán.

[7] Etel Adnan, Doris Salcedo, Damián Ortega és Park Seo-Bo csak pár művész, akit megemlítenék itt.

[8] Az Artmagazinnak készített interjúmban Katharine Kostyál bővebben nyilatkozik a kérdésről.
[9] Ezek közül kiemelném a Sounding the Body Electric. Experiments in Art and Music in Eastern Europe 1957-1984 című tárlatot (Muzeum Sztuki, Łódź, 2012; Calvert 22, London, 2013).    
[10] Interjú David Crowley-val, 2016. Június 20., London
[11] Interjú David Crowley-val, 2016. Június 20., London
[12] Elmondása szerint több esetben szeretett volna kölcsönözni munkákat általa rendezett kiállításokra magyar múzeumoktól, akik válaszra sem méltatták.
[13] Interjú David Crowley-val, 2016. Június 20., London
[14] Észak-Afrikát, Latin-Amerikát és Ázsiát emelném ki.
[15] A világhírű kinetikus művészeket felsorakoztató Mayor Gallery év eleji Kovács Attila kiállítűása, vagy a főkent olasz informellel foglalkozó Cortesi galéria legfrisebb tárlata melyet Ivan Picelj-nek dedikált.
[16] 2010-ben a Centre Pompidou The Promises of the Past - A Discontinuous History of Art in Former Eastern Europe címen mutatott átfogó képet a régióról, a new york-i MOMA pedig 2015-ben állította párhuzamba Latin-Amerika és Kelet-Európa művészetét az 1960-as évektől egészen a 80-as évek végéig a Transmissions: Art in Eastern Europe and Latin America,1960–1980 című tárlaton.
Cimkék: magyarok külföldön, műkereskedelem, London, hatvanas évek, hetvenes évek, neoavantgárd, gyűjtési stratégiák,

Hozzászólások
Bence
2016-07-03 11:22:42

Az artportal által is örömmel említett londoni árverési eredmény szép, az árak, különösen Maurernél elragadóak, Szűcs Attila siker. Tót Endrét viszont nem vették, az ismeretlen Kicsiny Balázst sem. Jövőre folytatódhat a sorozat. Évente egy-két-négy mű. Egy olyan folyamban, amelyben évente több tízezer darab fordul meg. Nagy erőfeszítést kell tennie egy gyűjtőnek, hogy várjon rájuk. Budapestre ma még járnak angol/holland/francia/német/amerikai/orosz műgyűjtők? Vesznek valamit? Erről szívesen olvasnék, ha vannak adatok.

Bence
2016-07-03 11:16:39

Ha elviszik a jelenkor két legnevesebb alkotóját, a nagy öreg Abakanowiczot és az idősődő Tarasewiczet, mellettük a klasszikus Stazewszkit, már jól vannak. De Tarasin, Fangor ( nagy árverési sztár! ), Witkacy és B. Schulz ( a két író-festő ) is megy. A Desa árverőház pedig évente négy-hat alkalommal rendez fiatal alkotók munkáiból árverést, amelyet a világon mindenki megnézhet a neten. Nálunk melyik aukciósház vesz be huszon-harminconéves alkotóktól munkákat és teszi fel őket az invaluable.com-ra? Aki a nullánál nagyobb számot igazolni tudja, az a magyar műkereskedelem cárja! ( De iylenünk nincs, ahogy árverőházunk sem.) marad az, hogy mindenki saját maga igyekszik megtalálni a kapcsolatokat, amelyek működnek vagy sem. A Berlinbe elszármazottaknak nem látni műkereskedelmi nyomát sem, a már hímporukat elvesztők ( Ősz Gábor, Csörgő Attila ) sem rukkoltak még elő nagy eredményekkel, Csákány István kereskedelmi karrierjének sincsenek nyomai. Kit kellene még említenem?