Március 6-9. között tizenhatodszor rendezték meg New York vezető modern és kortárs képzőművészeti vásárát, a The Armory Show-t, ezúttal első alkalommal magyar résztvevővel. A „nagy” show-val párhuzamosan nem kevesebb, mint 8 úgynevezett szatellit-vásár várta az érdeklődőket; közülük a Volta-ról és a Scope-ról sorozatunk második részében számolunk be.
A vásár előjelei között pozitívak és negatívak egyaránt voltak: a nemzetközi műpiac „pörög”, ugyanakkor a vásárok gyors forgalombővülése megállt, sőt, a TEFAF épp a napokban megjelent tanulmánya szerint tavaly 3%-kal visszaestek a vásári eladások.
Vásár enteriőr. Fotó: artPortal
A 2013-as piaci fellendülés motorja ugyan éppen az USA volt, ami bizakodásra adhatott okot, ugyanakkor egyre több konkurens rendezvény harcol a gyűjtőkért, ráadásul az egyik, a tekintélyes Frieze Art Fair két éve indult új kiadása éppen New Yorkban. Az Armory menedzsmentje mindenesetre számos változással igyekezett jól pozícionálni magát a versenyben: szigorúbb szűréssel jelentősen csökkentették a résztvevő galériák számát – ezúttal „csak” alig több mint 200 galériát (59-et a modern és 146-ot a kortárs kategóriában) láttak vendégül a világ 29 országából. (Hazánk mellett a másik új kiállító ország Szaúd-Arábia volt.) Megújították a vásár arculatát, új elemként létrehozták a fiatal galériák bemutatkozó szekcióját, az utóbbi évek divatját követve először rendeztek a vásár keretében egy, a résztvevő galériák női művészei – köztük Georgia O’Keeffe, Louise Bourgeois, Agnes Martin és Eva Hesse – grafikáiból válogatott kiállítást; új, korszerű számítástechnikai megoldásokkal szolgálták a látogatók kényelmét; bővítették az egész városra kiterjedő kiegészítő rendezvények körét. Használt a látogatottságnak az is, hogy a show ezúttal először esett időben egybe a város kortárs művészeti életének egy másik nagyon fontos eseménye, a Whitney Biennále első napjaival.
Vásár enteriőr. Fotó: artPortal
A vásár megnyitóján felvonult az amerikai képzőművészeti szcéna színe-java; ekkor, vagy a vásár további négy napján a 65 ezer látogató között a MoMA-tól a Tate-ig, a Guggenheimtől a Pompidou Központig közel száz jelentős múzeum vezetői tették tiszteletüket. Volt is mit nézniük, hiszen a világ számos vezető galériája elhozta művészeit, köztük David Zwirner, James Kohan, Thaddeus Ropac, a Lisson, a Marlborough, Victoria Miro és a Moeller Fine Art. Ugyanakkor a Gagosiannal az élen viszonylag hosszú a távolmaradók listája is. Ezt a luxust azok engedhetik meg maguknak, akik biztosak lehetnek, hogy a New York-ba látogató gyűjtők törzshelyükön is felkeresik őket, illetve akik maguk is nemzetközi hálózattal rendelkezve „házhoz mennek” nemzetközi ügyfeleikhez.
Az Armory Focus-ban ezúttal Kína szerepelt, azaz a nemzetközi műkereskedelem 2. számú nagyhatalma volt a show idei vendég országa. A program kurátora a kortárs kínai képzőművészet talán legavatottabb ismerője, Philip Tinari, a pekingi Ullens Center for Contemporary Art igazgatója volt. 17, hosszabb-rövidebb múltra visszatekintő kínai galéria mutatta be részben már befutott, részben nemzetközi karrierjük kezdetén álló művészeit, igyekezvén cáfolni azt a széles körben elterjedt vélekedést, hogy az ország műkereskedelme nagyrészt az aukciósházakra korlátozódik.
A londoni Crane Kalman Gallery standja. Fotó: artPortal
A Hudson folyó egymás melletti kikötői mólóin álló épületekben bemutatott és eladásra kínált két anyag közül a kortárs nemcsak nagyobb, de kétségkívül izgalmasabb is volt. A moderneknél persze volt minden a német expresszionistáktól az olasz futuristákon át az amerikai pop-artig (a legtöbb természetesen az utóbbiból), szokás szerint nagy számban kínáltak Picassót, Dalit és Chagallt, ám az igazán fontos munkákat, úgy tűnt, nem erre a vásárra tartogatták a galériák. Valódi csemegékre legfeljebb a kisebb nevek között lehetett bukkanni. Nem volt egyenletes színvonalú a kortárs anyag sem, és nem elsősorban azért, mert a kiállítók zöme, érthető módon, igyekezett némileg alkalmazkodni az amerikai gyűjtők vélt vagy valós preferenciáihoz. Lehet, hogy a „hagyományos” festészet újabb reneszánszának kezdetén vagyunk, lehet, hogy inkább a véletlen műve, de az utóbbi években a rangos vásárokon megszokotthoz képest alacsony volt a más műfajú alkotások aránya. A festmények és rajzok között pedig egyértelműen a figurális munkák domináltak. Jól látszott, hogy számos – talán a legutóbbi évtizedeknél több – művész fordul vissza korábbi, akár évszázadokkal ezelőtti pályatársainak munkásságához. Aki nincsen hozzászokva ahhoz, hogy amerikai munkákat ilyen nagy számban lásson, annak bizonyára feltűnt Andy Warhol rendkívül intenzív jelenléte – és itt nem saját alkotásaira gondolunk elsősorban, bár azokból is volt néhány, hanem arra a nagyon erős hatásra, amit főként honfitárs pályatársaira ma is gyakorol.
A londoni October Gallery standja. Fotó: artPortal
A hatalmas választékból minden kiemelés csak szubjektív és esetleges lehet; ennek ódiumát is vállalva kiemeljük a New York-i Sean Kelly Gallery muzeális Joseph Beuys-anyagát, a londoni October Gallery afrikai művészeit, köztük a benini Romuald Hazoumè törzsi maszkokra emlékeztető, mai hétköznapi anyagokból és tárgyakból készült plasztikáit, és az izlandi Ragnar Kjartansson video munkáját, amit a reykjaviki i8 galéria mutatott be.
Egy vásár sikere nem mérhető csak a megkötött üzletekkel; hosszabb távon egy befolyásos múzeumi kurátor vagy egy gyűjtő figyelmének felkeltése ennél sokkal fontosabb lehet, de az első, kézzelfogható eredmény mégiscsak az eladás. És ezekből volt bőven, minden kategóriában. Az itthon is jól ismert neveknél maradva megemlítjük a modernek között Gino Severini 1914-es futurista pasztelljének 1,35 millió dollárért történt eladását a New York-ban és Berlinben is galériát fenntartó Moeller Fine Art-nál, a kortársaknál pedig Ellsworth Kelly festményének 2 millió dolláros árát a Matthew Marks Gallery standján, valamint Tony Cragg és Georg Baselitz egymilliós, illetve 660 ezer dolláros munkáját Thaddeus Ropac-nál.
Az eladások között szólhatunk az egyetlen magyar kiállító szerepléséről is. A vásár új, „Az Armory bemutatja” című, a „Szóló projektek”-et felváltó programjába meghívott 18, tíz évnél nem idősebb galéria között szerepelt a Molnár Ani Galéria is, mely az Észtországban élő Farkas Dénes szóló-show-jával mutatkozott be.
Farkas Dénes Ars poetica című munkája a Molnár Ani Galéria standján, 2012, digital print, A4,
203 darab, részlet, 1/3 sz. pld. Fotó: Molnár Ani Galéria
A The Armory Show talán az utolsó volt a legfontosabb nemzetközi vásárok sorában, melyre eddig nem jutott be magyar kiállító. A Molnár Ani Galéria számára komoly szakmai siker, hogy térségünk galériái közül az osztrákokat leszámítva egyedüliként lehetett itt, és jól élt a lehetőséggel. Korábbi vásári szerepléseire a galéria mindig csoportos anyagot vitt; most a kiírás rákényszerítette a szóló show-ra. (Amúgy ez a műfaj nem véletlenül képvisel egyre nagyobb arányt a vásárokon; a kiállító szempontjából kockázatosabb, a látogató szempontjából általában élvezhetőbb; elég, ha a vásár egésze hat tarka kaleidoszkópként, fárasztó, ha minden egyes stand önmagában is az.) Molnár Annamária döntése Farkas Dénes mellett még akkor is jó volt, ha halkabb szavú, munkáiban nagyobb elmélyülést igénylő, talán kevésbé egy „rohanós” vásári forgatagba illő művészről van szó. Ugyanakkor hiba lett volna nem kihasználni azt a felfokozott figyelmet, ami Farkas felé jelenleg a legutóbbi velencei biennálé észt nemzeti pavilonjának kiállítójaként irányul. A most bemutatott anyag a velencei folytatásának tekinthető; két sorozat, a „Credo” és az „Ars poetica” több mint 200 térrészlet-fotója volt látható a standon egy Asimov-interjú és különböző költőkkel készült interjúk „dekonstruált” elemeivel párosítva. A stand több kurátor mellett felkeltette annak a fotóművészetre specializálódott ismert Los Angeles-i gyűjtőnek az érdeklődését is, aki meg is vásárolta az összesen négy példányban készült Ars poetica sorozatot.