A Vergangenheitsbewältigung nem áll meg. Szerencsére. Vagyis a múltfeldolgozás, a múlttal és benne a folyamatokkal, tettekkel, a megvalósult egyéni stratégiákkal, beteljesült sorsokkal való szembenézés tovább zajlik – Németországban. A művészetben is.
Karl Hofer: Die schwarzen Zimmer (II. Fassung), 1943; © VG Bild-Kunst, Bonn 2015. Wilhelm Lehmbruck: Kniende (Fragment), 1911; © Nationalgalerie im Hamburger Bahnhof, SMB / Thomas Bruns
A Hamburger Bahnhofban működő Neue Galerie a Nationalgalerie gyűjteményének történetét feldolgozva beszél a német múlt sötét korszakáról, a nácizmus idejéről, és azon belül is egy speciális területről. A Die Schwarzen Jahre. Geschichten einer Sammlung 1933 – 1945 (A fekete évek. Egy gyűjtemény történetei 1933-1945) című kiállítás azt a folyamatot mutatja be, ahogy a hatalomra került náci rezsim elfoglalja a képzőművészetet és annak intézményrendszerét is. Azaz birtokba veszi a művészeti intézményeket, kiválogatja és eltávolítja a múzeumokból a nem kívánatos művészetet, és fokozatosan, egyre önteltebben fejezi ki önmagát a képzőművészeten keresztül.
Hermann Göring beszél a „Neue italienische Meister“ című kiállításon, a Kronprinzenpalais-ban, 1933. február 14-én
A nem túl nagy, de elképesztően erős kiállítás egy olyan sorozatba illeszkedik, amely a Nationalgalerie gyűjteményéből mutat be válogatásokat – éppen ezért a fekete évek történetét leginkább a műveken és az alkotói sorsokon keresztül mutatja meg a tárlat. Kezdve attól a pillanattól, amikor 1933-ban Hermann Göring megnyitja a fasiszta Olaszországgal lezajlott műtárgycsere nyomán rendezett kiállítást, befejezve az ellenállást választó elenyésző számú művész történetén.
Göring beszédével, amelyet a rádióban is közvetítettek, egyébként szimbolikusan is megindul a térfoglalás a német múzeumokban – a világ első kortárs múzeuma, a Kronprinzenpalais elfoglalása pedig ezen belül is kulcsmomentum. Érdekes azonban, hogy ezen a bizonyos kiállításon De Chirico és Modigliani mű is látható volt.
Georg Kolbe: Herabschreitender, 1940; © VG Bild-Kunst, Bonn 2015. Arnold Böcklin: Die Toteninsel, 1883; © Nationalgalerie im Hamburger Bahnhof, SMB / Thomas Bruns
A nemzeti szocialista rendszer a berendezkedés egyik igen fontos elemének tekinti a kultúrát, a múzeumokat, és itt is pontos terv alapján cselekszik. A kritikus, vagy egyszerűen csak nem eléggé lojális vezetőket lecserélik, a gyűjteményekből „leválogatják” az Entartete Kunst-ba, vagyis az elfajzott művészet kategóriájába sorolt műveket, ezeket elrettentő példa gyanánt, a dekadens nyugati, liberális kultúra tárgyi bizonyítékaiként több helyütt is kiállítják az országban. Először helyi tárlatokat rendeznek, aztán 1937-ben, Münchenben egy nagyszabásút. Néhány megbízott kereskedő segítségével értékesítik a műtárgypiacon a műveket – a Hildebrand Gurlitt-hagyaték döbbenetes históriájáról az artPortal is beszámolt –, amit nem sikerül eladni, azt megsemmisítik. A rezsim pedig ezzel párhuzamosan fokozatosan kiteljesíti önmagát a képzőművészetben is, meglesznek kiválasztott alkotói, favorizált stíljei.
Bernhard Kretzschmar (1889–1972): Emporkömmlinge (Anstreicher), 1939. olaj, vászon, 59 x 85 cm. Staatliche Museen zu Berlin, Nationalgalerie / Andres Kilger. © VG Bild-Kunst, Bonn 2015
A nem túl nagy, ám annál koncentráltabb kiállítás szembeállítja az „elfajzott” és a náci ideológiai által elismert művészet objektumait, és a korabeli sajtót is megidézve mutatja be a náci művészeti önreprezentációt. Ennek alapfogalmai nyilvánvaló módon a nácizmus alap-fogalomkörével kvadrálnak: haza, föld, faj, faji tisztaság. A férfi és női princípiumok tökéletesen hamis idealizálása, extrapolációja. Testkultusz, amely természetesen épp olyan prűd, mint amennyire áhítozik egy, az antikvitásra visszamutató, valójában sosem volt embereszményre. Erőkultusz, amely minden önmagát történelemkezdő rendszernek tekintő rezsim velejárója. És persze a nemes és nagy természet csodálata, amely természet vadságában is a hódítás, a leigázás terepe.
Egyszerre látjuk érvényesülni és hatalmassá növekedni az egykori festőtanonc, Adolf Hitler együgyű esztétikáját, és a náci ikonográfiából és imágóból ismert perfekcionista, fetisizált emberképet. Kissé konfúzus volt ugyanakkor a náci megközelítés is olykor, hiszen például Rudolf Belling egy nonfiguratív szobrát 1937-ben bemutatták a müncheni Entartete Kunst kiállításon, egy másikat tőle, egy figurális művet pedig beválogattak a német művészet nagyszerűségét hirdető Große Deutsche Kunstausstellung– ra.
Rudolf Belling „elfajzott” műve 1937-ből
A berlini kiállítás nem akarja minden tekintetben szétszálazni a történteket. Mindössze példákat sorol – egyebek mellett az egyéni művészi stratégiákra is. Külön teremben mutat be emigráns művészeket (pl. Paul Klee), külön szekcióban olyanokat, akik Németországban maradtak, vagy rekedtek a nácizmus alatt, nem hagytak fel az alkotással, és megpróbáltak olyan műveket létrehozni, amelyek nem mondanak le egészen az autonóm gondolkodásról, de még nem szúrnak szemet a rendszernek. Itt vannak a mártírok, a börtönt megjárt művészek – egészen drámai Hans Uhlmann börtönvázlatok alapján, már odakint, fémből megformált ketrec-feje.
Hans Uhlmann (1900–1975): Kopf, 1935. fém drót, 37 x 12 x 23 cm.
Staatliche Museen zu Berlin, Nationalgalerie / bpk / Roman März. © VG Bild-Kunst, Bonn 2015
Itt vannak az alkalmazkodók, mint például Georg Kolbe, és a rendszer egyértelmű kegyeltjei is, mint amilyen Arno Breker. Itt van, aki végig megmaradt annak, aki volt, visszahúzódva, dacolva mindennel, de mélységes elszigeteltségben – leginkább Käthe Kollwitz-ot vonultatja fel itt a kiállítás, aki 1936-tól kezdve egyáltalán nem állíthatott ki, műveit eltávolították a gyűjteményekből, s röviddel a háború vége előtt, 1945-ben halt meg.
Különös történetek is sorjáznak. Bernhard Kretzschmar 1939-es utcai életképén nem tudni, kik és miért festik épp át egy ház homlokzatát. A cím így szól: Felkapaszkodottak (Mázolók), a házban levő könyvesbolt kirakatában pedig észrevehető Hitler és Mussolini könyve is. Erwin Hahs 1944-45-ös Großes Requiem című festményéről pedig röntgenfelvétel mutatta ki, a festékréteg alatt ott lapul egy másik kép, amelyen Hitler alakja látható. Megbízásra készítette volna, de minthogy Hitlert égő romok között ábrázolta, a munkát nem fogadták el.
Nem tudja elkerülni a kiállítás – talán nem is akarja – azt a fajta feloldás-kényszert, amit a nagy tablók, a szimbolikus, történelmi példázatot felvázoló művek katarzisa jelent. Ezzel zárul a tárlat, Horst Strempel Nacht über Deutschland (1945-47) című oltárképe nagy és sötét összegzés, s noha hangulatában igen erős, mégsem eléggé jó mű. Itt és most azonban nem ez a fontos, hiszen valódi feloldás sem lehetséges.
A kiállítás hátborzongatóan, és egyben okos kívülállással mutat be egy folyamatot: miként veszti el a művészet önmagát a diktatúra súlya alatt. A hosszú, sötét árny a látogatóval marad, folytonosan az eget fürkészi, nem lebeg-e ott, a feje fölött.
Neue Galerie: Die Schwarzen Jahre. Geschichten Einer Sammlung 1933 – 1945.
Hamburger Bahnhof – Museum für Gegenwart – Berlin. Július 31-ig.