Emlékeznek még Rémusz bácsira? A mai ötvenesek/negyvenesek talán igen. Ő volt az, aki az egykori tévés esti mesék visszatérő élő figurájaként az ölében tartott mesekönyvből olvasott fel nagypapás hanghordozással furcsa történeteket. Az ő joviális figurája jutott eszembe, miközben Enrique Metinides-t hallgattam, amikor a saját fotóalbumait lapozgatva mesélt a giccsekkel teletömött nappalijában.
Csakhogy, az idős fotós (igaz) történeteiben kivétel nélkül felakasztott, leszúrt, megfulladt, felrobbant vagy más módon meghalt nők, férfiak és gyermekek szerepeltek. Csupa tragédia, fotókkal illusztrálva, méghozzá kiváló fotókkal.
Enrique Metinides. Fotó: Bihari Ágnes
„Ez itt egy ismert újságírónő volt, könyveket is írt, és épp sietett egy sajtóbemutatóra, azért is néz ki ilyen szépen, látszik, hogy nemrég járt fodrásznál és kozmetikusnál. A sajtóesemény előtt beugrott a nővéréhez, aki ezen a környéken lakott, és épp ment volna tovább, amikor sajnos elütötte az az autó, ami itt látszik a háttérben. Azonnal meghalt.”
„Nézze, itt ezen a másik képen meg ennek a hölgynek megromlott a viszonya a férjével. A férj erre elvette tőle az akkor kilenc éves kislányukat. Teltek az évek, és amikor a kislány betöltötte a tizenötödik évét és megrendezték neki az ilyenkor szokásos itteni ünnepet, a quinceañera-t, a hölgy odament a volt férj házához, hogy legalább akkor láthassa a gyerekét, de nem engedték be. Erre elment a chapultepec-i erdőbe és felakasztotta magát. A búcsúlevelet a lánya fotójának a hátoldalára írta….”
Metinides kiállítása a mexikóvárosi Museo Cuatro Caminos-ban. Fotó: Bihari Ágnes
„Látja, mit csinál ez a hölgy itt a képen: a haját tépi….akkor fotóztam, amikor a rendőrségre ment, hogy jelentse, hogy mindenét ellopták. A háza, amiben régi ékszereket és sok pénz őrzött, egy erős esőzés következtében egyszer csak összeomlott. Ledőltek a falak, és az arra járók meg a romeltakarítók érkezése után minden eltűnt…egy csapásra nincstelen lett!”
Metinides, a mexikói Rémusz bácsi, a bűnügyi fotózás latin-amerikai doyen-je közel ötven éven át dokumentált baleseteket, tragikus családi történeteket, véres drámákat, és főleg váratlanul bekövetkezett halálokat, végtelen mennyiségben. Egy kíváncsi gyerek és egy vidám nagypapa keverékeként, csinosan begombolt kardigánjában, vékony hangon ontja a korabeli rémtörténeteket. Pontosan fel tudja idézni minden egyes megfotózott vonatszerencsétlenség, felborult és kigyulladt teherautó, tűzhányókráterbe zuhant kisrepülő vagy családi mészárlás történetét. Elemi iskolásként vitte be egy fotós a karambolokat hobbiból fényképező gyereket a szerkesztőségébe, aki aztán ottragadt.
Vizuális világát a korabeli gengszter filmek formálták – mondta – , rengeteget járt moziba. Állóképeit a látott filmjelenetekre jellemző drámaisággal igyekezett megalkotni. Tizenegy éves (!) korától ötvenkilenc éves koráig volt rendszeres munkatársa különböző nota roja (kb. bűnügyi magazin) szerkesztőségeknek.
Kezdettől fogva monomániás módon ásta bele magát a a baleset és bűnügy témakörbe. Első gépe egy Brownie dobozkamera volt, amit apjától kapott. Ezt több különböző analóg gép is követte, de munkája során sosem váltott digitálisra. Sajátos filmes látásmóddal készült fotói a különböző mexikói napilapok bűnügyi rovatai után nagyjából a kétezres évek elején érkeztek meg a kiállítótermekbe, ahol – némileg váratlanul – sikereket arattak. Bejárták New York, London, Párizs, Madrid és sok más világváros galériáit, és kiadták őket négy komolyabb terjedelmű monográfiába gyűjtve is.
A hasonló témában alkotó Arnold Odermatt-dal és Weegee-vel (Arthur Fellig) rokonítható Metinides sem gondolkodott sokat azon, hogy művészet-e az, amit csinál. Csak dolgozott, sokat és fáradhatatlanul. Ma viszont az a helyzet, hogy például a teljes sminkben, frissen ondolált hajjal és csillogó lakkal a körmein oszlopra csavarodott és szörnyethalt középkorú újságírónőről készült fotója úton van afelé, hogy a kortárs fotótörténet egyik ikonikus képe váljon belőle.
Metinides remekül komponált képei kordokumentumok, amelyek sajátos lenyomatát nyújtják azoknak az évtizedeknek, amelyekben készültek. Születésük annak is köszönhető, hogy Mexikóban a közönség mindig is kielégíthetetlen étvággyal fogyasztotta azokat a híreket, amelyek a hétköznapokat átszövő vagy éppenséggel megszakító halálról szóltak. Mára ez a műfaj minden ízlést és az áldozatok iránti legelemibb tiszteletet is mellőző, bombasztikus olvasó-csapdává vált, ami a címlapokról ordít az ember arcába, de Metinides szakmailag aktív évtizedei alatt még más volt a helyzet.
„Ha egy balesetet fotóztam, azon ott volt minden; 28-as, nagy látószögű lencsét használtam, hogy jól látszódjanak például az odagyűlt bámészkodók is. Én voltam az első mexikói fotós, akinek a kocsijába beszereltek egy rendőrségi adó-vevőt, hogy minél hamarabb odaérkezhessek a helyszínre. Cserébe az összes olyan fotómat, amit nem publikálhattam – mert az újságnál komoly korlátozások voltak: nem volt szabad vért mutatnunk, meg meztelenséget – odaadtam a rendőröknek, hogy használhassák a nyomozáshoz….Ma máshogy van ez: a rendőr lett a fotós legnagyobb ellensége. Nem akarják, hogy kijussanak a rossz hírek a sajtóba, mert a hatalmon levők szerint itt nem történik semmi…mindent igyekeznek eltussolni. Megtámadják a fotóst, kitépik a kezéből a kamerát, hogy ne tudjon dolgozni. Olyan hat-hét éve folyik ez terror Mexikóban a fotósok és a riporterek ellen. Nem csak Mexikóvárosban, hanem az egész országban, egy csomó szövetségi államban így megy ez…”
Enrique Metinides már nem fiatal, de kiváló egészségnek és erőnlétnek örvend. „83 éves vagyok, de úgy is mondhatnám, hogy a 133. évemet taposom. Ugyanis fotózás közben tizenkilenc olyan halálos balesetem volt, amelyekből csodával határos módon menekültem meg. Ugye azt szokták mondani, hogy a macskáknak hét életük van. Hát ha a 19-et héttel megszorzom, akkor 133 jön ki….Hogy mik voltak ezek? Egyszer infarktust kaptam mialatt dolgoztam, egy másik alkalommal beleestem egy szakadékba fotózás közben és eltört hat bordám. Szakadékba többször is estem munka közben, de a legrosszabb az volt, amikor egy kis busz is rámzuhant és elvesztettem az eszméletemet…; volt, hogy vöröskeresztes mentő borult fel velem, és súlyos sérüléseket szenvedtem; autóval kétszer ütöttek el; egyszer romok alatt rekedtem hat órán keresztül; aztán volt az, amikor két napig elveszve bolyongtam a fényképezőgépemmel a Popocatepetl vulkánon egy, a kráterbe zuhant ötszemélyes kisrepülőt keresve. De számos alkalommal történt, hogy ugyan a közelemben zajlott le valami tragédia, de nekem nem esett bajom – például amikor egy gázt szállító tartálykocsi előbb szivárogni kezdett, majd felrobbant. Összesen 115 ember halt meg akkor és 1500-an égtek meg….”
Ezen a ponton Enrique Metinides feláll és ahhoz a polchoz vezet, ahol a guadalupei Szűz Mária-kollekcióját tartja – körülbelül harminc különböző variációt –, és megmutatja, melyik kettőt tartotta munka közben állandóan a zsebében. A szűzmáriás polc mellett pedig annak a kiszobának az ajtaja nyílik, hol a 3000 (!) darabból álló rendőr-, mentő-, és tűzoltóautó-gyűjteményét őrzi. Ha nem látom, és nem fotózom le a Mestert a készlet közepén állva, el se hiszem. Kevés boldogabb és békésebb emberrel találkoztam az életben, mint ez az évtizedeken át a halállal kelő és fekvő, jóindulatú és türelmes idős úr.
Az Enrique Metinides hetveny évnyi fotográfusi működését bemutató kiállítás, Az ember, aki túl sokat látott címmel május közepéig Mexikóvárosban tekinthető meg a város új fotómúzeumában, a Foto Museo Cuatro Caminos-ban.