Franciaországban az őszi múzeumi szezon egyik legérdekesebb eseményének ígérkezik az izlandi Erró gyűjteményes kiállítása a lyoni Kortárs Művészeti Múzeumban. Az európai pop art egyik előfutárának munkásságát minden korábbinál átfogóbban bemutató tárlat olyan műveket is ígér, amelyek még sohasem, vagy csak nagyon régen kerültek közönség elé. Ez utóbbiak közé tartozik Errónak egy Olaszországban elkobzott festménye, a Flux de la Sharpeville asexuée (Áradat a nemtelenített Sharpeville-ben), amely ötvenkét év után került vissza a művész tulajdonába.
A történet 1960 tavaszára nyúlik vissza.
Ekkor került sor a Galerie Quatre-Saisons-ban Alain Jouffroy költő, író és Jean-Jacques Lebel képzőművész, esztéta rendezésében a mindenfajta ideológiától, politikai pártoktól, az állami intézményektől és a műkereskedelemtől egyaránt távolságot tartó első Anti-Procès (Ellenper) kiállításra. A legkülönbözőbb indíttatású művészek között ott volt a tárlaton Victor Brauner, Roberto Matta, Robert Rauschenberg, Wilfredo Lam, Jean Tinguely, Henri Michaux, Daniel Pommereulle, Lucio Fontana és Erró, aki akkor még a FErró nevet használta. A szürrealisták csoportjából frissen kizárt két tag: Alain Jouffroy, a pop art és a beat-nemzedék költőinek franciaországi megismertetője, és Jean-Jacques Lebel, az első európai happening szervezője, az akkori francia politikával és a már kifáradt, bebetonozódott szürrealista mozgalommal szemben friss, sokszínű és főleg új irányzatokat befogadó, provokatív tárlatot szervezett.
Erró párizsi műtermében, 2014 június ©Blaise Adilon
Nem véletlen, hogy emiatt a legélesebb támadást éppen a szürrealistáktól kapták egy röpirat formájában, amely egyben a mozgalom utolsó ilyen jellegű megnyilvánulását is jelentette. Az Anti-Procès következő „kiadását” még ugyanabban az évben Velencében rendezték meg. 1961-ben Milanóban, a Brera galériában került sor az előző kettőhöz hasonló magas színvonalú „Anti-Procès 3”-ra, immár negyven, különböző nemzetiségű művész részvételével. A már korábban említetteken kívül a kiállítók közt találjuk Adamit, Césart, Dadot, Hundertwassert, Takist és Twomblyt is.
A tárlat középpontjában
az öt méter hosszú Kollektív Antifasiszta festmény (Grand Tableau Antifasciste Collectif) állt; szerzői, Jean-Jacques Lebel, Erró, Enrico Baj, Roberto Crippa, Gianni Dova és Antonio Recalcati az algériai háború és a franciáknak az algériaiakkal szemben tanúsított brutalitása elleni tiltakozásukat kívánták vele kifejezni. A kiállítást váratlan esemény zavarta meg: az algériai háborúra és a francia katonák atrocitásaira utaló jeleneteket, feliratokat, és egyebek mellett a pápát és egy bíborost is ábrázoló, „XXIII. János pápa és az egyház tekintélyét, jó hírnevét sértő és az állami vallást gyalázó” képet Gérard Deschamps asszamblázsával és Bruno Müller festményével együtt az olasz rendőrség nagy létszámban kivonuló egysége lefoglalta és elkobozta.
Obszcenitásra, pornográfiára hivatkozva,
ugyanerre a sorsra jutott Erró monumentális méretű alkotása, a Flux de la Sharpeville asexuée is. A művész a képet 1959-ben festette, és 1960-ban először Párizsban, majd szülőhazájában, Reykjavikben is kiállította, s az egyik helyen sem okozott botrányt. Erró a milánói kiállítás előtt, a dél-afrikai fekete gettóváros, Sharpeville akkoriban lezajlott, vérbefojtott felkelése, az áldozatok emlékére adta a képnek a Flux de la Sharpeville címet. A képmező felső részét űrben lebegő, az alsót, Jean-Jacques Lebel szavaival élve, a szardíniás dobozokba préselt halakhoz hasonlóan összezsúfolódó meztelen lények töltik ki. Miközben Erró erotikus pozícióban ábrázolja őket – itt egy nő széttárt lábakkal, ott egy csókolózó pár, amott egy másik pár 69-es pózban –, az elsődleges nemi jegyek valamennyi figuráról hiányoznak, helyük üres. A szexualitás és a rasszizmus között szokatlan és meglepő párhuzamot vonó alkotás napjainkra sem veszített érvényességéből.
Erró, Flux de la Sharpeville asexuée (Áradat a nemtelenített Sharpeville-ben), 1959-60.
A „Kollektív antifasiszta festményt”,
megrongálódott állapotban ugyan, de Enrico Baj követelésére huszonöt évvel később az olasz hatóság visszaszolgáltatta, és azóta már több helyen, így a párizsi Centre Pompidou-ban, a bécsi Modern Művészeti Múzeumban, Milánóban és Algírban is bemutatták. Míg Gérard Deschamps és Bruno Müller alkotásai továbbra is egy olaszországi raktárban várnak jobb sorsukra, addig Errónak hosszú és bonyolult procedúra után 2013-ban sikerült végre visszaszereznie festményét, ami ötvenhárom évvel elkobzása után, ősszel Lyonban kerül első ízben a nagyközönség elé.