A kiállítás időzítése az orosz politika jelenlegi negatív megítélése és az országnak a nyugati világgal fennálló törékeny kapcsolata miatt sokak számára aggályosnak tűnt. Vajon helyes-e az orosz-svájci barátság jubileumát ilyen nagyszabású eseménnyel ünnepelni a mostani feszült helyzetben? Az ezt firtató felvetésre a múzeum alapítványi elnöke így válaszolt: „Nálunk (értsd Svájcban) a kultúra és a politika teljesen különválik egymástól.” Vitatható álláspont, ám amikor az egyik vitrinben Lenin svájci éveinek személyes tárgyai előtt állunk, óhatatlan felmerül bennünk a kérdés, kiállítanák-e ezeket egy olyan országban, ahol az aktuálpolitika összefonódik a kultúrával, ahol a politika felügyeli a kultúrát?
Az igazsághoz tartozik az is, hogy a két országot valóban hosszú időre visszatekintő és sokrétű kapcsolat fűzi egymáshoz. Svájc tulajdonképpen I. Sándor cár támogatásának is köszönheti, hogy 1815-ben független és semleges országgá válhatott, és ezért a mai napig hálásak az oroszoknak. Emellett már a XIX. század elejétől orosz filozófusok, írók, festők sokasága látogatott Svájcba, ki a lenyűgöző tájakért, ki a szabadság szelleméért. (Többek között Tolsztoj és Dosztojevszkij regényeiben is megjelenik hosszabb svájci tartózkodásuk emléke.) A huszadik század kezdetétől Svájc az orosz forradalmi eszme bölcsője volt, minden orosz nyelvű forradalmi kiadványt itt nyomtatnak, és innen tér vissza Oroszországba 1917 tavaszán Lenin is.
A kiállítás első része ritkán látható írásos és tárgyi dokumentumokat, fotókat mutat be, míg a második a XIX. és XX. századi orosz festők képeiből ad áttekintést. Mihail Erassi (1823-1898) és Ivan Siskin (1832 – 1898) tájképein a svájci hegyek havas csúcsai, a zöld réteken legelésző tehenek, a csendes tavak nemritkán orosz vidékek jellegzetes motívumaival keverednek. Ezek a művészek az egyik legnépszerűbb svájci tájképfestő, a genfi Alexandre Calame műtermében tanultak egy ideig, és hogy ez mennyire hatott rájuk, az a mesterüktől szereplő néhány tájképpel egybevetve jól nyomon követhető. Nikolaj Clodt von Jürgensburg (1865-1918) impresszionista festményén a Genfi-tó partján, kávéházban üldögélő elegáns hölgyekkel és urakkal találkozunk, míg a leginkább falfestményeiről ismert Zinaida Szerebrjakova (1884-1967) dekoratív képe napsugaras alpesi tájat ábrázol.
Nikolaj Clodt von Jürgensburg: Kávéház a Genfi-tó partján, 1908, Tretyakov Képtár, Moszkva
Nikolaj Jarosenko (1846-1898) festménye feltétlenül megállásra készteti a látogatót, női alakja földet söprő fekete ruházatával, távolba tekintő, szomorkás arcával azonban más asszociációkat kelt bennünk, mint amit a kép címe közöl: A terroristanő. Az eddig felsoroltakon túlmenően az orosz expresszionizmus két kiemelkedő képviselőjének, Alexej von Javlenszkijnek (1864 -1941) és Marianne von Werefkinnek (1860 – 1938) az alkotásai uralják a kiállítás képzőművészeti részét. Mindketten Rjepin tanítványai voltak, majd együtt mentek Münchenbe, ahol 1909-ben Kandinszkijjal együtt alapító tagjai lettek az impresszionizmussal szakítani akaró Új Művészeti Társulásnak. Nem sokkal később, más tagokkal kibővülve, e társaságból jött létre a sokkal jelentősebb Der Blaue Reiter. A háború kitörésekor, 1914-ben a művészpár a különleges természeti adottságokkal rendelkező svájci Saint-Prex-be költözött. Szakításuk után, 1921 körül, Javlenszkij visszatért Németországba, Werefkin pedig Asconában telepedett le, és haláláig ott élt. Javlenszkijtől több egészen korai, az 1890-es évek végén készített sötét tónusú portré is szerepel a kiállításon. A festő testvérei és önmaga fegyelmezett tartású, szigorú tekintetű ábrázolásában egy, a katonai pályát frissen elhagyó fiatalember ígéretes próbálkozásait láthatjuk.1905-ben készült tájképei a Párizsban megismert neo-impresszionizmus jegyében születtek, míg csendélete 1909-ből, zöld, sárga, égővörös színeivel és 1911-ben készített portréi már igazi expresszionista alkotások.
Marianne von Werefkin: Ikrek, 1909, Musée communal d’art moderne, Ascona
Werefkin munkásságát egy baleset hosszabb időre hátráltatta, és csak az 1900-as évek közepétől kezdett újra festeni. Franciaország több vidékén, a Nabik Bretagne-ában és Cézanne Provence-ában szerzett vizuális élményei és a Párizsban látott kiállítások új irányba terelték a festészetről alkotott gondolatait. Ő volt az, aki Münchenbe visszatérve, Kandinszkijjal együtt kidolgozta a „belső szükséglet” tézisét, és az elsők közé tartozott abban is, hogy – festőtársaira nagy hatást gyakorolva – új szerepet adott a színeknek és a fénynek. Bármilyen szentségtörésnek is tűnhet a megállapítás, Javlenszkij azonos időben készült képeivel összehasonlítva, Werefkin sokkal egyénibb hangú és szellemiségében is újabbat hozó képeket festett. 1909-ben készült Ikrek című festménye – a vörös háttér előtt ülő, karjukban fehérpólyás csecsemőket tartó feketeruhás, zöldes arcú asszonyokkal – a születés és a halál felkavaró ábrázolása. A szék ülőkéje vörös korong, támlája fekete görbület, a képmezőbe formabontó módon, átlósan hajlik be egy férfialak – ezek a főbb jellemzői az Elhagyatva (1907) című festménynek, amely elsősorban modernségével lepi meg a nézőt.
Marianne von Werefkin: La citta dolente, 1930., Musée communal d’art moderne, Ascona
Werefkin legszebb munkáit az asconai Modern művészeti múzeum őrzi, míg a többi bemutatott alkotás tizenhat oroszországi múzeumból érkezett a kiállításra, mely március 22-ig tekinthető meg.