Nemcsak műtörténészekhez szól az a három kiállítás Kelet-Ausztriában, mely a 20. századi modern, vagy talán inkább avantgárd kezdeteire, illetve a ma már természetesnek tűnő gyökeres, „forradalami” változásaira tekint vissza.
Időben, ami nemcsak a kiállítások megnyitására, hanem a történelmi eseményekre is vonatkozik, a kremsi Kunsthalle Japán-kiállítása az első.
1600-tól, hosszú évszázadokon át Európában alig-alig tudható valami Japánról. De a szigetországban magában, a Tokugawa-dinasztia urlakodása sem kedvez – a tradíciókon kívüli – önálló művészet kialakulásának. Az ország el van zárva a külvilágtól. Egyedül Hollandiának, illetve odalátogató holland utazóknak van bejárása. Így az orvosi tudományt, a gyógyszerekről Európában már tudott ismereteket is holland könyvekből szerzik. 1854-ben Matthew Perry parancsnoksága alatt Tokio kikötőjéban partraszáll egy amerikai tengerészeti egység, és felszólítja a kormányt a nyílt kereskedelemre, elsősorban persze az Egyesült Államokkal. Ez gyökeres változást hoz az ország életében is: diákokat küldenek külföldre tanulni, és ezzel a hermetikus bezárkózás szinte teljesen feloldódik. A művészetben is elkezdődik a lázas keresés, újjáéledés. Főleg az iparművészetben.
Az 1867-es párizsi világkiállításon Japánnak saját pavillonja van. Egyszerre divattá válik a japán művészet, főleg Vincent van Gogh lelkesedésén keresztül. A természet japán látásmódja ihleti meg nemcsak van Gogh-ot, hanem Európa szinte valamennyi művészét. Mint ahogy az antik görög-római kultúra újrafelfedezése vezette be a reneszánszot, úgy a 19. század második felében a japán látásmód a modernet. Kétségtelen hatása az impresszionizmusra (Monet, Manet, Goya, Turner etc.), és ebből a felfrissülésből születik Bécsben a Jugendstil (Makart, Klimt, Otto Wagner, Schiele), Párizsban a Fin de siècle.
A japán művészet ezt a korszakát, a Meiji-időt mutatja be Nassar D. Khalili gyűjteményével a kremsi múzeum. És hozzá az európai hatást van Gogh, Schiele, Klimt, de még Székely Bertalan és Tornai Gyula képeivel is.
Amilyen gyökeres változást hozott a japán meiji-művészet a 19. század végén, olyen fontos a 20.század közepén Yves Klein az avantgárd szinte minden irányára kezdő impulzust, első indítást adó művészete. A monokróm képekről ismert festő ouvre-je azonban ennél sokkal szétágazóbb, nyugtalanabb, keresőbb. Nem csupán szivacssal „festette” ultramarin-kék képeit, melynek a színét, a festék összetételét IKB (International Klein Blue) megjelöléssel szabadalmaztatta, hanem az anyagot meztelen női testekre felvíve, a festést az erotikával összekötve, ezekkel az élő „ecsetekkel” is. Az akció maga a performansz kezdetét, az erotika ábrázolásának nyilvános térbe való bevezetését is jelenti. Az így készült lenyomatokat nevezte antropometriának, melyek egy újfajta realizmus, a nouveau réalisme kezdetét is jelentették. A lenyomatok a reális világ egy adott pillanatát merevítik ki, mely természetesen egyenesen átvezet a művészi fotó világába is.
Kevesebben ismerik talán ún. tűzképeit, melyeket lángszóróval égetett a vászonként használt papír felületére. A lángot furcsa módon úgy tudta használni, hogy nem az égés barna-fekete nyomai maradtak a papíron, hanem az annál világosabb, a fény változatait idéző foltok.
Yves Klein művészete, főleg az ultramarin-kékkel készült képek, lenyomatok elbódítanak. Az elmerülésből egy mondata ránt ki: „Képeim csupán művészetem hamuját képezik.”
Ekkor kezdünk tovább kutatni, megkeresni azokat a pontokat, melyek további útmutatást adnak. Japánban judoban megszerzi a Kodokán negyedik danját. A sport gyakorlását a művészi gondolatok testi megvalósulásának tartja. Ám nekünk egy kiállítás ad igazi útmutatást: 1958-ban a párizsi Iris Clert galériában üres termet „állít ki”. Ürességnek nevezik, pedig igazából nem volt üres: a bejáratot IKB-kék drapéria övezte, és a művész a megnyitás előtt 48 órát töltött meditációval a teremben.
És ez az a pont, amely a visszautal a hatvanas évek keresésére, melyet Jean-Francois Lyotard fogalmazott meg: a mű nem ábrázol semmit, csupán azt, hogy van valami, amit nem lehet ábrázolni. Egészen nyilvánvalóan erre gondol Yves Klein is, amikor képeiről, mint művészete hamujáról beszél. Így nyit ajtót a konceptuális művészet felé, Persze ezzel semmit nem akarunk elvenni Sol LeWitt érdemeiből.
A bécsi MUMOK, a modern múzeum, Yves Klein retrospektív életmű-kiállítást rendezett a párizsi Centre Pompidou anyagából, még néhány magán-gyűjtő képeivel kiegészítve.
„Amikor a polgári világ valamennyi fafejűje, akik a művészetben állandóan ’erkölcstelenről, erkölcstelenségről vagy éppen erkölcsről’ és más képtelenségekről beszélnek, mindig Louise Villedieu, az ötfrankos kurva jut eszembe, akit egyszer elvittem a Louvre-ba, ahol még sohasem járt, és a sok halhatatlan szobor és festmény láttán elpirult, arcát eltakarta, és minden pillanatban a kabátomat rángatta, hogy hogyan is lehet ilyen illetlenségeket nyilvánosan kiállítani.” (Charles Baudelaire).
A Kunstforum kiállításon mutatja be a modern művészet erotikus műveit. Nem olyan értelemben kezdet ugyan, mint az előbbi két tárlat anyaga, mégis jelzi a 19. század végétől a 20. századon át azt a felszabadult gondolkodást, mely nem veti alá magát sem az egyházi cenzurának, sem pedig a polgári világ megmerevedett prüdériájának. Freudnál az érosz a halállal szembeforduló erö, a vérbő élet-igenlés, mely képes legyőzni a halált. Ám a halál végülis mégis győzedelmeskedik.
Ez a kiállítás az élet örömét, igenlését tárja elénk Rodin, Willem de Kooning, Yves Klein, Cézanne, Degas, Delvaux, Dali, Max Ernst, Yves Klein, Klimt, Kokoschka, Léger, Miró, Nolde, Manet, Man Ray, Rodin, Schiele, Picabiá, Yves Tanguy, Valie Export, Arnulf Rainer és mások műveivel. Vagy éppen japán művészek képeivel, melyek egyértelműen a sungáról, a nemi egyesülésről regélnek. Nehéz lenne felsorolni valamennyit, akkora az anyag. Vannak kritikusok, akik úgy látják, hogy a problematika elsősorban férfi szemszögből van feldolgozva. Lehet. Ám Lousie Bourgois vagy Robert Mapplethorpe művei kihivóan a nő szemével látja a témát. Más kritikusok szerint néhol már nem is erotikáról van szó, hanem pornográfiáról, mint Rodin híres szobrán, az Iris, messagèredes dieux-n. Ez is lehet. De nem baj. Végre ebben a témában is lehet látni rangos, életerős kiállítást.
(Japan, Kunsthalle Krems, Yves Klein, Die blaue Revolution, MUMOK, Bécs, mindkettő június 3-ig, Eros in der Kunst der Moderne, BA-CA Kunstforum, Bécs, július 22-ig)