A művészettörténészek, de a közönség is úgy tartja számon az 1871-ben született francia festőt, Georges Rouault-t, mint a szakrális, katolikus festészet egyik legnagyobb alakját.
Ha Rouault valóban gyakori bibliai tárgyú, Krisztust ábrázoló vagy a Keresztút állomásait bemutató képeire gondolunk, akkor ez a megállapítás magától értetődőnek tűnik. De hogyan illik a gyerekkorában nem is egyházi, hanem laikus oktatásban részesülő – igaz, ifjúkorában a katolikus miszticizmust minden mélységében megismerő – Rouault œuvre-jébe a sok száz, bohócot, utcalányt, artistát, törpét, gonosztevőket megörökítő portré? Erre keres most választ az Idemitsu-gyűjtemény Rouault 70 képét bemutató kiállítása, amelyet ez év szeptemberétől 2009. január 18-áig láthat a párizsi Pinakotéka látogatója.
És bármilyen furcsa is, éppen ezekből az élet árnyoldalára jutott alakokat bemutató portrékból érhetjük tetten, hogy miben is áll Rouault «istenes» festészete. Rouault is, akárcsak Francois Villon vagy hozzánk közelebb álló példát idézve, Ady Endre, az istenhit és a tagadás, a születés és a halál, a bűn, a jó és a gonosz, az üdvözülés és a kitaszítottság testet-lelket pusztító határmesgyéjén élt és alkotott. Festményein szinte kivétel nélkül csúnya és visszataszító, bűneiktől deformált arcokat és testeket fest meg. Alakjai sokszor rokonvonásokat mutatnak George Grosz vagy Daumier karikaturisztikus alakjaival, csakhogy Rouault művészetétől mi sem áll távolabb, mint a gúny. Éppen ellenkezőleg, Rouault a végletekig azonosulni akar elesett és bűnös modelljeivel, feloldozást és megértést kér számukra, nemcsak az Istentől, de a képeit néző emberektől is. Minderről, egy 1911-ben írt levelében ezt írja: «Amikor a képeimet láttam a falon, elszégyelltem magam… mintha én állnék csupaszon és meztelenül, az emberek előtt felfedve legbensőbb bűneimet és titkaimat. A művész, akár tudja, akár nem, alkotás közben az Istennel konzultál. Rouault számára a festés egyfajta gyónást jelentett; képei egyáltalán nem a természet vagy az ember esztétikai szépségének visszaadására, hanem az emberi esendőség, elesettség és kiszolgáltatottság kifejezésére szolgáltak. Az asszonyok magukon viselik az eredendő bűn stigmáit, a férfiak lélek nélküli, erőszakról árulkodó arcai, borvörös orral, szenvedélytől és kicsapongástól felpuffadt szemhéjakkal, visszataszítóak. Lélekábrázolásának hangsúlyozására, Rouault mesterien alkalmazza a színeket is: halottsápadt fehérek, földbarnák és lávaszerűen fortyogó vörös színei mellé, szinte fluoreszkáló kékeket helyez, képein egyszerre van jelen a heves expresszionizmus és a gótikus templomablak.
Kritikusai sokáig probálkoztak a festő «kategorizálásaval». Pályája kezdetén a Fauve-okhoz sorolták, mert együtt állított ki velük, és élénk színei is ezt a látszatot keltették. Később a francia expresszionizmus kislétszámú csoportjába tartozónak vélték, de Rouault sohasem csatlakozott egyetlen irányzathoz vagy csoporthoz sem, mindvégig a maga választotta utat járta: egy-egy lelkiállapot megragadását, az egyén spirituális ábrázolását. Talán az is determinálta a szakrális festészetre, hogy művészi pályáját üvegfestőként kezdte, és a templomi üvegablakok restaurálójaként már fiatalon keresett kézművessé vált. Édesapja megbecsült zongorakészítő- és műbútorasztalos volt, és Rouault gyakran hangoztatta, hogy a művészi szintű és iskolázott festészet hátterében a manuális ismeretek nagy szerepet játszanak. 20 éves korában azonban már kevésnek érezte tanultságát, és beiratkozott az Ecole de Beaux-Arts-ra, ahol nem sokkal később egész életére kiható mestert ismert meg: Gustave Moreau-t. (Moreau-nak nemcsak tisztelője és hűséges tanítványa maradt, de jelentős korkülönbségük ellenére, lelkiekben is jól megértették egymást, olyannyira, hogy Gustave Moreau 1898-ban bekövetkezett halála után, Rouault lett a Moreau-hagyaték és múzeum kurátora is.)
Mestere korán felismerte a fiatal festő kivételes tehetségét, és valamennyi tanítványa közül Rouault lett a kedvence, pedig osztályában Rouault mellett olyan tanítványok is voltak, mint Matisse, Henry Manguin és Albert Marquet. Matisse és Rouault barátságát ez a rivalizálás szerencsére nem rontotta meg, pályájuk sokszor olyan közelségben haladt egymás mellett, hogy számos azonos konstrukciójú, sőt azonos című képet is festettek. Rouault képeire viszonylag gyorsan felfigyelt a kritika és a közönség is. Ugyanakkor, bár tehetségét elismerték, a képek elnagyoltan durva texturája, agresszív színei, és különösen a gyakran visszataszítónak ábrázolt arcok, sokakban értetlenséget keltettek.
Ambroise Vollard, a kor híres képkereskedője 1917-ben lett Rouault kizárólagos kiállítója, és együttműködésüket Vollard rögtön azzal kezdte, hogy nemcsak 700 képét vásárolta meg, hanem tulajdonképpen magát Rouault is, ugyanis saját házának emeletén rendezett be műtermet számára. Ez a megoldás megnyugtató anyagi hátteret biztosított a művésznek, de az amúgy is rengeteget dolgozó Rouault ettől kezdve szinte éjt nappallá téve alkotott: papírra festett olajképei mellett üveg- és kerámiafestészettel foglalkozott, és Vollard megrendelésére, többszáz könyvillusztrációt is készített. Ezek a kis példányszámban, de annál nagyobb gondossággal kivitelezett albumok (Miserere, Les fleurs du mal, Passion), a mai napig is a képzőművészeti mappák legszebbjeinek számítanak. A Passio-hoz például, 54 olajképet készített, amelyek Vollard 1939-ben bekövetkezett halála után az örökösök hagyatékában lappangtak, és csak 1971-ben kerültek ismét elő. Az akkor megtalált képeket a japán Yoshi galéria szerette volna megvásárolni, azonban erre sem anyagi lehetőségük, sem megfelelő kiállítóhelységük nem volt, az örökösök viszont ragaszkodtak a gyűjtemény egybentartásához. Az egyetemes képzőművészet nagy szerencséje, hogy amikor Yoshi 1973-ban megmutatta és felajánlotta a gyűjteményt egy japán műgyűjtőnek, Sazo Idemitsu-nak, azt az első pillantásra lenyűgözte Rouault képeinek ereje, és annak ellenére, hogy korábban egyetlen európai alkotás sem szerepelt gyűjteményében, mind az 54 képet megvásárolta. Az elmúlt 35 évben aztán az Idemitsu-alapítvány sorra vásárolta meg a felbukkannó képeket, és így mára a világ legjelentősebb, mintegy 400 Rouault-képet felölelő gyűjteménnyé vált. Ebből mutatnak be most hetven alkotást a viszonylag kis alapterületű, de nagyon jól rendezett, angol és francia nyelvű magyarázó szöveggel bőven ellátott párizsi Pinakotékában. A kiállításhoz kapcsolódóan egy 150 reprodukcióval illusztrált, 240 oldalas katalógus is megjelent (40 euro).
Pinacothèque de Paris
28, place de la Madeleine
belépő 9 euro,
nyitva 10.30-18.00
2008. szeptember 17-étől-2009. január 18-áig.