Michelangelo és kevésbé ismert velencei alkotótársa, Sebastiano együttműködésének sztorija legalább annyira lebilincselő, mint a nagy körültekintéssel egy fedél alá szervezett

Dupla dinamit: reneszánsz géniuszok a londoni National Gallery-ben

Michelangelo és kevésbé ismert velencei alkotótársa, Sebastiano együttműködésének sztorija legalább annyira lebilincselő, mint a nagy körültekintéssel egy fedél alá szervezett remekművek látványa.

2017-03-21

Michelangelo és Sebastiano
június 25-ig, National Gallery, London,  

Az év egyik legjelentősebb, a brit lapok kedvelt közhelyével blockbuster tárlata várja a látogatókat ezekben a hónapokban a londoni National Gallery ún. Északi Galériáiban. Michelangelo és Sebastiano del Piombo közös szereplése, ahogy erre a hatalmas érdeklődés mellett lezajlott sajtóbejáráson Matthias Wivel kurátor rámutatott, minden precedenst nélkülöz a világban, Sebastiano pedig most kap első ízben bemutatkozási lehetőséget a szigetországban, annak ellenére, hogy Michelangelóhoz, Raffaellóhoz és Tizianóhoz is szoros kapcsolat fűzte. A Trafalgar-téri múzeum középkori részlegének vezetője szerint azonban nemcsak „ez a rendkívül eredeti művész érdemli meg a megkülönböztetett figyelmet, hanem Michelangelo tevékenységének időnként elhanyagolt aspektusai is reflektorfénybe kívánkoznak”.

A kiállításon mintegy hetven munka szerepel – festmények, rajzok, szobrok és rendkívül érdekes levelek –, melyek a két reneszánsz mester kooperációja előtt, alatt és után keletkeztek. Ami a levelezésüket illeti, az írások nem mindig hízelgő bepillantást engednek személyes és szakmai életükbe, napi gondjaikba és sikereikbe, pletykás természetükbe, nem rejtve véka alá például Raffaellóval szembeni féltékenységüket.

  

Sebastiano del Piombo, Michelangelo vázlata alapján: Lázár feltámasztása, 1517-19, olaj, 381 x 289,6 cm,
© The National Gallery, London

A két művészt Rómában hozta össze a sors. Sebastiano érkezett később, 1511-ben, amikor Michelangelo már a Sixtusi-kápolna mennyezeti freskóin dolgozott. Az addigra már híres firenzei alkotó és új, nálánál tíz évvel fiatalabb védence remekül kiegészítették egymást. Michelangelo erőssége a disegno, a pontosan megrajzolt figurák és a szigorú kompozíció voltak, míg Sebastiano a velencei improvizálóbb colorito iskola növendéke volt. A két alkotó közel harmincéves barátságot ápolt, melynek egyik alapja a rendkívül termékeny, egyre több római mecénás kegyét megnyerő Raffaellóval szembeni közös fellépés volt. A National Gallery vállalkozásának középpontjában annak megértetése áll, hogyan bizonyult a duó tökéletes partnernek mind a kreativitásban, mind a feltörekvő rivális háttérbe szorításában.

  

Sebastiano del Piombo:  A Szent Család Keresztelő Szent Jánossal (Veloi Madonna), 1525 körül, olaj, fa, 120,5 x 92,5 cm, Érseki Egyházmegyei Múzeum, Olomouc, © Érseki Egyházmegyei Múzeum, Olomouc, fotó: Markéta Ondrusková

Együttműködésük lényege az volt, hogy Michelangelo egy-egy vázlattal, tervrajzzal megteremtette az alapokat, a kivitelezésről pedig Sebastiano gondoskodott. Együttesen eredményesebben tudták elhalászni az anyagilag vonzó megrendeléseket Raffello elől, aki – abban az időben, amikor Michelangelo a Sixtusi-kápolnában – a Vatikán nem kevésbé lenyűgöző pápai lakosztályaiban, a Stanzák termeiben dolgozott.

A közös munka most Londonban látható példái közül említésre kínálkozik a Krisztus siratása (1512-1516) című, Viterbói Pietaként is emlegetett festmény. A viterbói Museo Civico által rendelkezésre bocsátott mű, az első nagyméretű éjszakai tájkép, amelyen ráadásul kivételes módon Krisztus a földön, és nem Mária ölében fekszik, ritkán látható Olaszországon kívül. Szerepel a tárlaton Sebastiano egyik legünnepeltebb festménye, az eredetileg a narbonne-i székesegyház számára készült Lázár feltámasztása is, melynek külön érdekessége, hogy 1824-ben a National Gallery gyűjteményét megalapozó csomag része volt, sőt a nyilvántartásban NG1 szám alatt az első helyen szerepel.

 

Sebastiano del Piombo, Michelangelo részletvázlatai alapján: Krisztus siratása (Pietà), 1512-16 körül, olaj, fa, 248 × 190 cm, Museo Civico, Viterbo, © Comune di Viterbo

Bármilyen Michelangelo-kiállítás jelentős kihívás a kurátorok számára, hiszen az alkotások nagy része nem vagy nehezen mozdítható freskó vagy szobor, illetve kollekciók nélkülözhetetlen büszkesége. Így a National Gallery igazgatója, Gabriele Finaldi joggal lehet büszke néhány kölcsönzési bravúrra. Sebastiano Vizitációja legalább olyan ritkán hagyja el a Louvre-et, mint a Halott Krisztus az Ermitázst. A legnagyobb trouvaille-nak mégis egy sokkal rövidebb utazást tekint a szakma. Közel kétszáz évi de facto „rejtőzködés” után a Royal Academy of Arts raktárában, majd a Sackler Terem egyik polcán, végre a nemzetközi nyilvánosság elé kerülhet Michelangelo Nagy-Britanniában található egyetlen márványszobra, közismert nevén a Taddei Tondo. John Constable, a neves brit festő “a létező legszebb műalkotások egyikének” nevezte a szobrot.

  

Michelangelo: A Szűzanya, a kisded és a gyermek Keresztelő Szent János (Taddei Tondo), 1504-1505 körül, márvány, ø 106,8 cm, Royal Academy of Arts, London, © Royal Academy of Arts, London; fotó: Prudence Cuming Associates Limited

Ha nem is eredeti alkotásról van szó, a National Gallery új tárlatának egyik fénypontja a római San Pietro in Montorio Borgherini-kápolnájának vadonatúj technológiával elkészített háromdimenziós reprodukciója. A látogatók így „élőben” élvezhetik Michelangelo és Sebastiano közös munkáját, a Krisztus megdicsőülésének és ostorozásának történetét felidéző jeleneteket. A replika sokezer, nagy felbontású felvétel összeillesztésével keletkezett, úgy, hogy a kápolna fél kupolás mennyezete és ívelt falai is a megszólalásig hitelesnek tűnnek. A 6 méter magas, 4 méter széles másolat csak 90 százaléka a kápolna eredeti méretének; a kicsinyítésre azért volt szükség, hogy a másolat elférjen a galériában.

  

Sebastiano del Piombo: Krisztus a kereszttel, 1513-14 körül, olaj, vászon, 121 × 100 cm, © Museo Nacional del Prado, Madrid

Michelangelo és Sebastiano barátsága túlélte a közös római éveket, majd azt az időszakot is, amikor az idősebb művész hosszabb periódusokat töltött távol. A végső szakításra, melynek körülményei nem ismeretesek, az után került sor, hogy Michelangelo visszatért a Vatikánba, az Utolsó ítélet befejezésére (1536-41).

A The Times napilapnak a pápai rezidencián készült interjúja is csak találgat a szakítás okai felől. Elképzelhető, hogy a „távkapcsolat” jobban működött, mint a fizikai közelség; lehet, hogy Sebastiano pápai pecsétőri kinevezése volt az elhidegülés oka, mint ahogy elképzelhető az is, hogy Raffaello 1520-ban bekövetkezett halála változtatta meg a kapcsolat dinamikáját. Az összeveszés mögött az is állhatott, hogy Michelangelo freskónak tervezte az Utolsó ítéletet, míg Sebastiano azt a benyomást keltette az új pápában, III. Pálban, hogy a nagy mű olajfestmény lesz. Az addigra már hatvanas éveiben járó művész attól kezdve becsmérlően beszélt tanítványáról, akit végül a kortárs és a későbbi művészettörténészek is „leírtak”. A National Gallery víziója kellett ahhoz, hogy 2017-ben ismét osztozzanak a hírnévben.

 

Cimkék: múzeumok, London,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

Új kensingtoni csodapalotájában folytatja a londoni Design Museum

A Sir Terence Conran által alapított intézmény új otthonában nem kevesebbet vállal, mint hogy át akarja írni a dizájnról kialakított képet.

Őrült színek a londoni ködben: az amerikai absztrakt expresszionisták hódítása

A Royal Academy of Arts vállalkozása ritka alkalmat kínál ahhoz, hogy a nagy sztárok, Jackson Pollock, Mark Rothko és Willem de Kooning mellett kevésbé ismert művészek is reflektorfénybe kerüljenek.

Orosz show Londonban: egy fedél alatt az avantgárd és a szocreál

A bolsevik forradalom centenáriumi évében a Royal Academy of Arts az 1917 és 32 közti mozgalmas oroszországi évek művészeti termését mutatja be. De hogy kerül egymás mellé az avantgárd és a szocreál?