A Gemäldegalerie már jegyeket is eladott a modern nyugati festészet teheráni gyűjteményének első európai kiállítására. Megnyitó még sincs. Nem olyan sima ügy Iránnal összehozni egy

Európa várja az iráni szupergyűjteményt, de egyelőre nem jön

A Gemäldegalerie már jegyeket is eladott a modern nyugati festészet teheráni gyűjteményének első európai kiállítására. Megnyitó még sincs. Nem olyan sima ügy Iránnal összehozni egy projektet. Miért?

2016-12-13

  • Update, 12. 27.:

Rossz hírt közölt december 27-én a dpa német hírügynökség, melynek jelentősége a nemzetközi kulturális együttműködés keretein is túlmutat. Eszerint a Teheráni Kortárs Művészeti Múzeum gyűjteményéből válogatott, régóta várt berlini kiállításra mégsem kerül sor. Az iráni kormány mindmáig nem engedélyezte a műtárgyak kivitelét az országból, ezért a Porosz Kulturális Javak Alapítványa felmondta az iráni múzeummal kötött megállapodást, tekintettel arra, hogy a Berlini Állami Múzeumok kiállítási programja a tervezett tárlat további halasztását nem teszi lehetővé. A hosszú évek munkájával előkészített projekt lemondása újabb szomorú jele a nemzetközi légkör romlásának.

 

Kevesen tudják, pedig tény: a modern és kortárs nyugati képzőművészetnek, s mindenekelőtt a II. világháborút követő évtizedek művészetének Európán és az Egyesült Államokon kívül sehol sincsen olyan gyűjteménye, ami felvehetné a versenyt az állami tulajdonban lévő iráni kollekcióval.

Még kevesebben vannak azok, akik láthatták is ezt a rendkívüli gazdagságú anyagot, pedig bemutatására 1977-ben Teheráni Kortárs Művészeti Múzeum néven külön múzeumot alapítottak.

Csakhogy két évvel később az országban kitört a forradalom és Mohammad Reza Pahlavi sah rezsimje összeomlott. A kollekciót, ami mindenekelőtt a sah harmadik felesége, Farah Diba gyűjtői ambícióinak köszönhette létét, a múzeum pincéjébe száműzték, s évtizedekig csak nagyritkán kerülhetett egy-egy darabja a nagyközönség elé.

Farah Diba párizsi tanulmányai alatt kedvelte meg a képzőművészetet, s gyűjtőként valóban példamutató volt: egyfelől sokat tett a külföldre került iráni műkincsek hazajuttatásáért; másrészt, amikor „átállt” a nyugati művészet gyűjtésére, a frissen szerzett alkotásokat mindig az akkori időszak, azaz a múlt század 60-as – 70-es évei legjobb iráni képzőművészeinek munkáival együtt mutatta be, párbeszédre szólítva a „nyugati” és a „keleti” művészetet. Hiába volt kifinomult ízlése, tudta azt is, hogy szüksége van a szakértők tanácsaira, s mivel a pénz sosem jelentett akadályt, a legnevesebbeket is meg tudta nyerni magának. A múzeum megnyitásáig, 1977-ig már másfél ezer darabosra hízott kollekció felépítésében a legnagyobb érdemeket az íróként és újságíróként is ismert amerikai David Darryl Galloway szerezte.

  

Mark Rothko: No 2. (Yellow Center), olaj, vászon, 289,5 x 173,5 cm © Tehran Museum of Contemporary Art

Aztán jött az iszlám forradalom és hirtelen nem az lett a kérdés, hogy ezek a művek továbbra is láthatók lesznek-e, hanem az, hogy egyáltalán megőrizhetők-e az utókor számára az olyan művészek, mint Renoir, van Gogh, Gauguin, Picasso, Kandinszkij, Rothko, Lichtenstein, Warhol, Bacon, Twomby és a többiek alkotásai. Sok ember, köztük a múzeumot a forradalom kitörésekor éppen igazgató Mehdi Kowsar érdeme, hogy a kollekciót a legnehezebb években is sikerült egyben tartani. A leltárkönyvek szerint mindössze két mű került ki onnan: Andy Warhol Farah Diba-portréja, amit egy vallási fanatikus szabdalt szét, és egy Willem de Kooning akt, amit viszont a neves amerikai gyűjtő, David Geffen cserélt el egy XVI. századi perzsa miniatúrára. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kollekció egy részét már a sah uralkodása idején sem állították ki, hiszen például a francia impresszionista vásznak fedetlen keblű hölgyei az iszlám országban tabunak számítottak – Francis Bacon triptichonjának homoszexuális alakjairól már nem is beszélve.

Jackson Pollock: Mural on Indian Red Ground, 1950, olaj, zománcfesték, falemez, 183 x 243,5 cm © Tehran Museum of Contemporary Art

Az utóbbi években iráni kiállításokon már időnként felbukkantak a pincébe száműzött gyűjtemény egyes darabjai, külföldi bemutatásukról azonban szó sem lehetett: az irániak nem adták volna kölcsön őket, s az ország ellen bevezetett nemzetközi szankciók hosszú időszakában az európai és amerikai múzeumok sem ambicionálták ezt.

Aztán az iráni atomprogramról született megállapodás aláírása után olvadni kezdett a jég, s lassan megteremtődtek a feltételek ahhoz a szándéknyilatkozathoz, amit tavaly ősszel Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter teheráni látogatása során írtak alá a gyűjtemény egy részének 2016-os berlini bemutatásáról – a szerződést idén májusban kötötték meg.

A hír persze azonnal lázba hozott számos más európai és amerikai múzeumot is, a hírek szerint előbb a washingtoni Hirshhorn Museumnak voltak jó esélyei, de most úgy tűnik, inkább a római MAXXI – Museo nazionale delle arti del XXI secolo fogadhat jó esetben egy hasonló kiállítást. Bár a berlini tárlatról szóló megállapodás hírét öröm és fokozott érdeklődés fogadta, többen már akkor óvatosságra intettek. Egyrészt azért, mert az Iránnal kötött megállapodások törékenyek, Iránon belül és a nagyvilágban is számos ellenzőjük van – eddigi megnyilatkozásai alapján közéjük sorolható a megválasztott amerikai elnök, Donald Trump is –, másrészt pedig azért, mert Iránban a belső erőviszonyok is szinte napról napra változnak, s egy kulturális vezetői poszton bekövetkező személycsere önmagában is jelentősen lassíthatja a projektet.


Mohsen Vaziri Moghadam: Scratches on the Earth (a “Sand Composition” sorozatból), 1963, mixed media, akril, homok, 200 x 180 cm © Tehran Museum of Contemporary Art

Kezdetben minden viszonylag gördülékenyen haladt: a németek elfogadták azt az iráni részről érthető kikötést, hogy a nyugati mesterek alkotásait iráni kortársaik műveivel együtt, nagyjából fele-fele arányban mutassák be, és összeállt a bemutatandó művek 60 tételből álló listája is, amiben benne van például Rothko egyik kiemelkedő, 100-200 millió dollárra taksált munkája, és az a Jackson Pollock egyik főművének tartott festmény, aminek értékét nemzetközi szakértők néhány éve 250 millió dollárra becsülték.

Miután a két fél megállapodott az anyagi feltételekről is – a németeknek nyilván mélyen a zsebükbe kellett nyúlniuk, de erről nem került nyilvánosságra semmilyen információ – 2016. december 4-re kitűzték a megnyitót is a berlini Gemäldegalerie-ben, majd néhány hónapja elővételben megkezdték a kiállítás belépőjegyeinek értékesítését is. A megnyitó azonban elmaradt, a múzeum honlapján jelenleg az olvasható, hogy valamikor jövő januárban kerülhet rá sor, s bár a hivatalos nyilatkozatok továbbra is optimizmust sugároznak, ma már nem mindenki biztos abban, hogy a remekművek valóban eljutnak a Spree partjára. Az okok meglehetősen összetettek.

Egyrészt a hosszú szembenállás, a minimálisra redukált kapcsolatok évtizedei alatt elhaltak, s csak lassan építhetők újjá a kommunikációs csatornák és mindkét fél részéről hiányzik a másikba vetett bizalom. Másrészt, bizonyos, az ügy szempontjából releváns posztokon személycserék voltak Iránban, s ha az „újak” nem is feltétlenül ellenzői a projektnek, előbb tájékozódni akarnak. Harmadrészt, Iránban a kölcsönzést ellenzők érdekes koalíciója alakult ki, amihez nemcsak a Nyugattal való mindenfajta együttműködést elutasító hardlinerek tartoznak, hanem olyan, liberálisnak számító galerista- és művész-egyesületek is, amelyek e kulturális javak elvesztésétől félnek, azaz attól tartanak, hogy Németország nem adná vissza Iránnak a kiállított műveket.

E félelmüket az is táplálja, hogy egyes művek tulajdonjogát külföldön élő iráni magánszemélyek, köztük Kamran Diba, a múzeum  alapító igazgatója, amúgy Farah Diba rokona és Tony Shafrazi műkereskedő vitatják. A bizalmatlanságot táplálja a nemzetközi helyzet éleződése, az Iránnal kapcsolatos amerikai politika várható változása is. Vannak kételyek német részről is. Vajon eredeti-e minden műalkotás, amikhez nyugati kutatók évtizedeken keresztül nem férhettek hozzá? Vajon a kiállítás megvalósítása érdekében el lehet-e fogadni partnernek olyan iráni személyeket, mint például Majid Mollanoroozi múzeumigazgató, aki a tavalyi hírhedt holokauszt-karikatúrapályázat győzteseinek átadta a díjakat? (Őt időközben a kulturális miniszterhelyettes váltotta fel tárgyalópartnerként.)

Faramarz Pilaram: Calligraphy-Painting, 1975, olaj, vászon, 200 x 200 cm © Tehran Museum of Contemporary Art

A legrázósabb kérdést persze a művek visszaszolgáltatására adandó német garanciák jelentik. Ugyan előbb a Porosz Kulturális Javak Alapítványa, majd a berlini szenátus is adott garanciát, de ezt az iráni fél annak ellenére kevesli, hogy a kulturális ügyek Németországban nem szövetségi, hanem tartományi hatáskörbe tartoznak, így az ilyen garanciák megadása is ezen a szinten történik. A festmények Frankfurton keresztül érkeznének Berlinbe, és mi a garancia arra, hogy nem fognak eltünni valahol Frankfurt és Berlin között? – kérdezik Teheránban. A német fél, ha már belekezdett a projektbe, szeretné elkerülni annak kudarcát. Magasrangú küldöttségek tárgyalnak Teheránban és igyekeznek megoldást találni a problémákra. Hogy milyen sikerrel, az rövidesen kiderül. Egy újabb halasztás akár a projekt végét is jelentheti.

Szerző: Emőd Péter
Cimkék: modern művészet, műkereskedelem, gyűjtési stratégiák, Berlin, múzeum,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

Lesz-e Iránból nagyhatalom a kortárs műpiacon?

Az iráni atomprogramról júliusban született megállapodás reményteljes várakozást kelt a műkereskedelemben is.

Iráni keresztutak

Levert forradalom emléke és fájdalmas költészet egy mexikóvárosi kiállításon. Keresztutak és középkori költők, élő költészet és kiherélt szabadság. Művészet prés alatt.