A vállalkozás szinte reménytelennek tűnik, de vágjunk bele: nézzük meg, mennyire jutunk ennyi idő alatt a világ egyik legnagyobb múzeumában.

Fél nap a Los Angeles-i LACMA-ban. De milyen fél!

A vállalkozás szinte reménytelennek tűnik, de vágjunk bele: nézzük meg, mennyire jutunk ennyi idő alatt a világ egyik legnagyobb múzeumában.

2015-11-04

A Los Angeles-i Megyei Művészeti Múzeumot, a LACMA-t, neve alapján helyi hatókörű intézménynek gondolhatnánk, valójában azonban az USA nyugati felének legnagyobb múzeuma. Gyűjtési területeit tekintve szinte mindenevő és 150 ezer elsőrangú műtárgyával a város egyik fő fegyvere ama ambiciózus terv megvalósításában, hogy Los Angeles az USA művészeti színterének New Yorkkal egyenértékű központjává nője ki magát. A múzeum 1961-ben született, 1965-ben költözött mai helyére, de azóta is szinte folyamatosan bővül és ma már egy olyan épületegyüttest alkot, amiben térkép nélkül nehezen igazodik el a látogató. Az állandó kollekciók megtekintéséhez több napra lenne szükség; az ókori gyűjtemények éppoly gazdagok, mint a modern és a kortárs anyag, a földrajzi súlypontok pedig logikusan következnek a város pozíciójából: Észak- és Dél-Amerika, valamint Ázsia.

Ami jó tempóban haladva egy fél napba is belefér, az néhány időszaki tárlat megtekintése – hangsúlyozottan csak néhányé, mert ott jártunkkor ezekből is tizennyolc volt éppen.

Nézzük tehát, milyen alkalmi látnivalókkal várja vendégeit az ambiciózus terveket szövő múzeum egy idei őszi napon. A tömegek mozgásából ítélve a legnépszerűbb mostanában a Los Angelesben élő, kanadai származású amerikai sztárépítész, Frank Gehry retrospektív kiállítása. A 86 évesen is igen aktív, a sajtóval mostanában nem éppen kesztyűs kézzel bánó mesternek tavaly a párizsi Pompidou Központban volt életmű-kiállítása a Louis Vuitton Alapítvány új, általa tervezett épületének megnyitója alkalmából; a mostani tárlat a párizsi anyag „felturbózott” változata.  A Gehry által tervezett Walt Disney Concert Hall Los Angeles jelképe, az idős építész itt rendkívül népszerű, az emberek hosszú sorokban várják, hogy bejussanak a tárlatra, ami tervrajzok, fotók és makettek segítségével ad átfogó képet Gehry munkásságáról.

Frank Gehry: Gehry rezidencia, modell, 1977–78 és 1991–94, Santa Monica, Kalifornia, 41 x 183 x 122 cm, MAK— Osztrák Iparművészeti/Kortárs Művészeti Múzeum, Bécs, © 2015 Gehry Partners, LLP, © 2015 Gerald Zubmann/MAK

Sok újdonság vár azokra a világutazókra is, akik élőben is látták már Gehry emblematikus munkáit – az említett helyi és párizsi épületen túl például a bilbaói Guggenheimet vagy a Nationale Nederlanden biztosító prágai székházát –, hiszen itt soha meg nem valósult épületeinek makettjei is láthatóak; ezek egy része nem került ki győztesen a pályázatokból, másokról gazdasági okokból mondtak le megrendelőik. „Szándékom az, hogy részévé váljak annak a helynek, ahol dolgozom. Figyelembe veszem a helyi kontextust – Párizsban vagy Prágában nem azt építeném, amit Los Angelesben –, de nem ragaszkodom a hagyományokhoz ” – avat be Gehry a szemléletmódjába a falakra festett idézetekben. Míg számos építész rendszerint azonos funkciójú épületeket tervez, Gehrynél a paletta szinte végtelen; a makettek éppúgy modelleznek lakóházakat mint múzeumokat, színházakat, oktatási és tudományos intézményeket, nagyvállalati székházakat, de vannak olyan kiállított tervei is, amik egész városrészek rehabilitációjára, arculatuk újraformálására vonatkoznak. Néhány óriási fotó bepillantást enged Gehry műtermébe is, ahol asszisztensek tucatjai dolgoznak a különböző részfeladatok megoldásán. Fontos és látványos kiállítás, de viszonylag kevés újdonsággal és meglepetéssel.

Frank Gehry: Fondation Louis Vuitton, végső design modell, 2005–14, Párizs, Franciaország, 109.22 x 312.42 x 127 cm, Gehry Partners, LLP, Los Angeles, © 2015 Gehry Partners, LLP, fotó: a Gehry Partners, LLP jóvoltából

Ugyanitt, a múzeum Resnick Pavilonjában látható még a pasadenai land art és fényművész James Turrell fényinstallációja, ami a művész két évvel ezelőtti itteni nagyszabású kiállításának utórezgése. Ám aki a „Fényt lélegezni” című munkát látni akarja, annak előre kell időpontra szóló jegyet foglalnia, mert a terem befogadóképessége korlátozott.

Két másik installációra érdemes még felhívni a figyelmet, melyek közül az egyik már a gyűjtemény állandó részévé vált, s könnyen lehet, hogy ez lesz a sorsa a másiknak is. Richard Serra általában nem kis méretekben gondolkodik, de a LACMA által végül megvásárolt Szalag című 2006-os munkája még az ő dimenzióihoz szokott nézőt is lenyűgözi: a 600 tonna acélból készült, és ha nem is légiesnek, de mindenképpen könnyednek tűnő konstrukció egy egész, óriási méretű kiállítótermet megtölt.

Richard Serra: Szalag, 2006, acél, Los Angeles County Museum of Art, a szerző felvétele

Megvásárlását a város művészeti életében meghatározó szerepet játszó Eli és Edith Broad e célra felajánlott tízmillió dolláros adománya tette lehetővé. A másik installáció, a Los Angelesben élt Chris Burden Metropolis II. című munkája születésének évében, 2011-ben került a múzeumba. A kinetikus mű a performanszaival és szobraival ismertté vált, idén elhunyt művész utolsó alkotói korszakának jellegzetes produktuma. A Metropolis egy nagyváros életét modellezi hatalmas épülettömbökkel, 18 autósztrádával és 1100 modellautóval. Amikor utóbbiak mozgásban vannak, egy adott ponton egy óra alatt százezer autó halad át – igazi miniatűr Los Angeles.

Chris Burden: Metropolis II., 2012, kinetikus szobor, a Nicolas Berggruen Charitable Foundation jóvoltából, a szerző felvétele

Talán ez nem volt szempont a két utóbbi installáció elhelyezésénél, de tény, hogy mindkettő kiválóan alkalmas a gyerekek figyelmének lekötésére, igazi élménnyé téve számukra a – talán első – múzeumlátogatást. Serra Szalagja jó terep a bújócskához és melyik kisgyerek ne jönne lázba 1100 működő modellautótól? Jönnek is a családok szép számban – a LACMA ingyenes tárlatvezetéseivel, vetítéseivel, bisztrójával, kávéházával és bárjával remek helyszín egész napos családi programokhoz.

És maradunk még ebben az épületben, a Broad Kortárs Múzeumban – a változatosság kedvéért ezt a Renzo Piano által tervezett épületet is az a helyi multimilliárdos Eli Broad finanszírozta, akinek szeptemberben nyílt meg pompás magánmúzeuma a Walt Disney Concert Hall mellett. A harmadik emeleten egy igazi meglepetés várja a látogatót: egy ugyancsak élete nagyobb részét Los Angelesben töltött és az USA határain kívül kevésbé ismert művész, Noah Purifoy kiállítása. 1956-ban csaknem 40 évesen fejezte be tanulmányait – első afro-amerikai diákként – a Chouinard Art Institute-ban, de akkor is azt mondta: „Nem akarok művész lenni. Csak annyit akarok: a művészet tegye lehetővé számomra, hogy legyek.”

Noah Purifoy: Fekete, barna és beige (Duke Ellington után), részlet, 1989, Sue A. Welsh Gyűjtemény, © Noah Purifoy Foundation, fotó Seamus O' Dubslaine, a Noah Purifoy Foundation jóvoltából

Mégis művész lett, akinek egész pályáját meghatározó élmények maradtak az 1965-ben Los Angeles színesbőrűek lakta negyedeiben 1965 augusztusában kitört zavargások. Máig legendák övezik az egy évvel később általa szervezett 66 neonjel című kiállítást, aminek munkáihoz a művészek kizárólag a feldúlt, részben leégett városrészekben talált anyagokat használtak. A „használt tárgy” és a hulladék ettől fogva lett Purifoy munkáinak kizárólagos nyersanyaga. Főleg szobrokat, asszamblázsokat készített, 1989-től 2004-ben bekövetkezett haláláig a Mojave sivatagban vásárolt birtokán, Joshua Tree mellett. Művei „beépültek” a természetbe, ami aztán folyamatosan tovább alakította formájukat. Halála után a birtokból szabadtéri szoborpark, múzeum lett, ami egyre népszerűbb a látogatók körében.  Az ott őrzött művek egy része a mostani kiállítás idejére visszatért a „nagyvárosi civilizációba”, ahol olyannyira más kontextusban jelenik meg, hogy a kiállítás kurátorai minden ilyen munka mellett elhelyeztek egy nagyméretű, az adott kompozíciót eredeti, szabadtéri közegében ábrázoló fotót is. A munkák izgalmasak, számtalan kortárs irányzat elemeit integrálják magukba, s teszik ezt rendkívül eredeti módon, a felfedezés élményével ajándékozva meg a művésznek korábban még a nevét sem hallott látogatót.

Noah Purifoy: Nem verseny (Biciklik), 1991, asszamblázs szobor, © Noah Purifoy Foundation, a szerző felvétele

A jelenleg látogatható hat épület közül még egyre jutott idő a fél nap alatt: a múzeum modern kollekciójának otthont adó Ahmanson Building-re. Az első itt látott időszaki tárlat az „Akció! Művészet és forradalom Németországban 1918-19” címet viselte és poszterek, nyomatok, ritka könyvek és folyóiratok segítségével elevenítette fel az első világháború végét közvetlenül követő időszak németországi eseményeit. Nem vitás, e témát egy német múzeum jóval gazdagabb anyagra támaszkodva dolgozhatná fel; itt ez a kiállítás némileg egzotikumként hatott, de sikerült felvonultatnia néhány olyan kiadványt, amik az eredeti „tetthelyekhez” jóval közelebb is ritkaságnak számítanának.

Constantin von Mitschke-Collande: Szabadság, 1919, az Átszellemült út című
portfólióból, fotó ©Museum Associates/LACMA.

Ennél azért jóval izgalmasabbnak bizonyult az „Iszlám művészet ma: a Közel-Kelet kortárs művészete” című tárlat. Ebben a témában az USA nagy múzeumai közül a LACMA rendelkezik a legnagyobb – mintegy 200 tételt számláló – gyűjteménnyel, melyből meglepő módon ez a mostani az első nagyobb szabású tárlat, miközben a „klasszikus” iszlám gyűjtemény a múzeum egyik büszkesége és jelenleg is külföldön turnézik. A mostani válogatás nem mondható túlzottan nagyvonalúnak – összesen 20 művész 25 munkája látható – de a minőség meggyőző, akár olyan világsztárokról van szó, mint Mona Hatoum vagy Shirin Neshat – vagy olyanokról, akiknek a neve a régió határain kívül ma még ismeretlenül cseng.

Shirin Neshat: Szavak nélkül, 1996, zselatinos ezüst nagyítás, tinta, Los Angeles County Museum of Art, © Shirin Neshat, a Gladstone Gallery, New York és Brüsszel jóvoltából, fotó © 2014 Museum Associates/LACMA

A kiállító művészeket sem közös élettér nem köti össze – többen közülük évtizedek óta Európában vagy az USÁ-ban élnek – sem a közös hit, hiszen muszlimok, keresztények, zsidók egyaránt vannak közöttük. A közös bennük az, hogy perfektül beszélik a Közel-Kelet vizuális nyelvét, ismerik és értik kulturális tradícióit. Az nem derül ki, hogy a LACMA kortárs közel-keleti gyűjteményének egésze vagy csak a mostani válogatás ügyel gondosan arra, hogy kerülje az esetlegesen kiszámíthatatlan reakciókat kiváltó munkákat; néhány mű ugyan könnyen értelmezhető aktuálpolitikai kontextusban, ám nem valószínű, hogy „kiverné a biztosítékot”.

Amir Mousavi: Cím nélkül, #8, az Elveszve Csodaországban sorozatból, 2011, 1/5, Los Angeles County Museum of Art, © Amir Mousavi, fotó © 2014 Museum Associates/LACMA

A cikkben ismertetett kiállítások különböző időpontokban, de legkorábban 2016. januárjában zárulnak.

Szerző: Emőd Péter
Cimkék: múzeumok,

Hozzászólások
Kapcsolódó cikkek

Húszezer művet pakolt a netre a LACMA

Állandó gyűjteményének negyedét teszi nagyfelbontású, ingyen letölthető képek formájában elérhetővé a közönség számára Los Angeles képzőművészeti múzeuma.

Los Angeles: idén őrült tempóba kapcsol a múzeumipar

2015 ugyan nem múzeumi év a nyugati parti metropoliszban, de új intézmények nyílnak, mások elköltöznek, megint mások pedig megakiállításokkal robbantanak. Mi zajlik LA-ben?