A képzőművészek műtermeiben készített fotók szinte egyidősek a fényképezés történetével. Nemcsak azért, mert a két művészeti ág között mindig is szoros kapcsolat volt, hanem azért is, mert a gyűjtők, a mecénások, de a hétköznapi emberek is kíváncsiak voltak arra, hogy vajon milyen titkokat rejt a nagy művészek intim világa. Ráadásul a festők és szobrászok már csak saját érvényesülésük érdekében is szívesen vették ezt az új hírverési formát, mert ettől joggal remélték képeik jobb eladhatóságát is. A párizsi Petit Palais most ennek a látványos szimbiózisnak a közel két évszázados történetét tekinti át, Ingres műtermében készült fotóktól kezdve egészen napjainkig, például a Jeff Koons-nál készült felvételekig.
Maurice Guibert: Toulouse-Lautrec a Tánc a Moulin Rouge-ban című képét festi, 1895, © Reproduction Bibliothèque nationale de France, Paris
A műtermekben készült fényképek célja és funkciója többször is változott az idők folyamán. A XIX. századi fotókon, – elég, ha csak a Munkácsy Mihályról párizsi műtermében készült, és a kiállításon is látható képre gondolunk – a süppedő keleti szőnyegekkel és egzotikus ázsiai régiségekkel telezsúfolt műtermek tulajdonosaik, azaz a festők és szobrászok elegáns környezetét, gazdagságát voltak hivatottak bemutatni. Sehol egy festékestubus, pecsétes kötény, vagy kalapács és véső; a művészeket méretes fotelokban ülve, öltönyben, sőt cilinderben látjuk, s mögöttük esetleg fel-felbukkan egy hatalmas és ismert vászon, vagy szobor. A portréfotózás hajnalán, az 1870-80-as években a híres festőkről készült képeket a gyűjtők és galériások kis albumokba ragasztották, és úgy használták ezeket a füzeteket, mint manapság a gyerekek a kedvelt beragasztós albumokat.
Henri Manuel: Claude Monet Giverny-i műtermében, 1920 körül, Paris, Collections Roger-Viollet/Parisienne de Photographie, © Henri Manuel/Roger-Viollet
Talán a különcségéről ismert Rodin volt az első, akit gyűrött és foltos munkaruhában örökített meg a fényképész, mintegy ezzel is erősítve a modern szobrászatot megteremtő Rodinről elterjedt „macsós” hiedelmeket. A kiállításon bemutatott több mint négyszáz fotó áttekintését nagyban segíti, hogy a kurátorok azokat három csoportra osztották. Az elsőben szereplő műtermi fotókon a művész volt a fontos, és a műterem tulajdonképpen csak díszletként – még ha nagyon egzotikus és dekoratív miliőként is – szolgált.
A 20. század elejétől fogva viszont a fotósok megérezték – és ezeket a képeket láthatjuk a kiállítás második részében –, hogy a műterem ennél sokkal több: olyan inspiratív környezet, amelyben a művész átlényegül, valódi alkotóvá, sokszor zsenivé válik, és ahol még a látszólag lényegtelen tárgyaknak, a polcokon sorakozó könyveknek, vázáknak, csecsebecséknek is hangsúlyos szerepük van. Claude Monet Giverny-i műtermében készült fotóján azt láthatjuk, hogy az idős művész éppen a Tavirózsák hatalmas vásznán dolgozik, és kultúrtörténeti érdekességű az éppen táncosokat festő Toulouse Lautrec-ról készült 1895-ös fénykép is.
André Villers: Picasso munkában, 1955, Coll. Bibliothèque Nationale de France © Succession Picasso,
Fotó © André Villers, Adagp, Paris 2016
Aztán ahogyan a festészetben is megjelent a dinamikus mozgás, úgy a műterem is életre kelt: a benne alkotó művész „belakja” és használja annak minden zegét-zugát, akár egy műhelyt. A keleti szőnyegek és műkincsek helyét ezeken a képeken már a szórópisztoly, a hegesztő-készülék, festékes-vödrök és fontos, bár lomoknak tűnő segédeszközök veszik át. Az ilyen enteriőrökben készült felvételekhez persze arra volt szükség, hogy a fotóművész ne betolakodóként legyen jelen a műteremben, hanem barátként, társként, aki előtt a művész szerepjátszás nélkül adhatja önmagát. Emlékezetesen szép például az a felvétel, amelyen Duchamp műtermének sarkában magával a fotóművésszel sakkozik, aki két lépés között készítette róla remek fotóját, de ugyanígy említhetjük Denise Colomb megkapó, 1957-es felvételét Hantai Simonról, a betört ablaküvegen át.
André Villers: Picasso palettája, 1955, Coll. Bibliothèque Nationale de France. © Succession Picasso. Fotó © André Villers, Adagp, Paris 2016
A kiállítás záró részében pedig elérkezünk ahhoz a fotóesztétikai koncepcióhoz, amikor a fotósok már úgy gondolták, hogy egy-egy műterem hangulata és a benne látható tárgyak akkor is jellegzetesek, ha a műterem „gazdája” nincs is jelen a képeken. A fotóművészek birtokukba veszik a teret, a műterem hangulatát kiegészítik saját gondolataikkal és kreativitásukkal, mintegy közös alkotást létrehozva. ĺgy készültek azok a felvételek, amelyeken Picasso festékes-palettáját, vagy kutyáját, vagy éppen Le Corbusier munkaasztalát láthatjuk.
Charles Matton: Francis Bacon műterme, 1986. Magántulajdon, fotó Charles Matton © Adagp, Paris 2016
Feltétlenül említésre érdemes, hogy a kiállításnak nagyon sok magyar vonatkozása és kapcsolódása van. A fotókról többek között Munkácsy Mihály, Szenes Árpád, Hantai Simon, Étienne Hajdu tekint ránk és ugyanilyen öröm számos magyar származású művész nevével találkozni a fotóművészek sorában is: Brassai tucatnyi képe mellett, Lucien Hervé is több munkájával szerepel, André Kertész nevét pedig egy Étienne Hajduról készített fotó alatt olvashatjuk.
Enteriőr Sarkantyú Illés: Kontaktok című munkájával, a szerző felvétele
Ráadásul a kiállítást a fiatal magyar fotóművész, Sarkantyú Illés nagyméretű printje zárja le. A Lucien Hervé mellett dolgozó, és a kilenc évvel ezelőtt elhunyt fotóművész hagyatékát digitalizáló művész 144 különböző színű borítékot helyezett egymás mellé, melyeken Hervé kézírásával a tasakokban megőrzött kontakt-másolatok voltak rendszerezve. A borítékba zárt és emiatt virtuálissá vált képek így most önálló életre kelve újabb képpé váltak, hirdetve egyúttal a művészet örök körforgását is.
Dans l’Atelier
A műteremben
Fényképek a művészekről, Ingres-től Jeff Koonsig, Petit Palais, Párizs,
2016. július 17-ig