Párizsban, az Espace Fondation EDF kiállításainak helyet adó, eredetileg áramelosztó állomásként működő múlt század eleji épületben augusztus 23-ig Pol Bury munkásságával ismerkedhetünk meg. Ha sokak számára a név ismeretlenül cseng is, aki már járt Párizsban, az biztosan találkozott a Palais Royal kertjében a művész forgó acélgömbökből álló, kettős szökőkútjával. (Emellett az egyik legismertebb műve mellett közel hatvan további szökőkútja található szerte a világban, többek között Svájcban, az Egyesült Államokban, Japánban és Dél-Koreában.)
A belga születésű, de élete nagyobbik részét Párizsban töltő szobrász retrospektív kiállításához halála tizedik évfordulója adta az apropót. A szürrealista festőként induló Bury hamar rájött, hogy a képnél sokkal jobban izgatja a három dimenzió, de még inkább a mozgás és a hang problémája, így a festészetet szobrászati kísérletekre cserélte. Döntése jónak bizonyult, hiszen a huszadik század egyik első és egyik legnagyobb kinetikus szobrásza vált belőle. Festő múltjáról csak néhány, az ötvenes évek elején fából készített, mértani idomokból összeállított mozgó reliefje, a Multiplans-sorozat színessége árulkodik.
Az épületbe belépő látogatót egy hatalmas méretű, öt oszlopból álló szobor-együttes fogadja, amelyeket tükrök fognak közre. A tükrökben nemcsak a szobor elemei jelennek meg, de a jövő-menő közönség is: valaki belép a „képbe”, megáll, továbblép, eltűnik, majd újabb néző érkezik, egyszóval a statikus tükrök mozgást közvetítenek. A több mint két méter magas acéloszlopok tetején elhelyezkedő gömbök lassan forognak, mégpedig olyan lassan, hogy a figyelmetlen néző észre sem veszi.
Pol Bury: 5 gömb 5 oszlopon, 1991, acél, motor. A szerző felvétele
Pol Bury munkáinak éppen ez az alig észrevehető mozgás az egyik legjellemzőbb vonása, ami a nézőtől komoly odafigyelést igényel. Bury elbizonytalanítja a nézőt: vajon valóban megmozdult valami vagy csak látni véljük? Egy nagy fémkocka tükörfelületére kerültek azok a belül üreges acél félgömbök, amelyek lassú, esetleges mozgással időként egymásnak koccanva különböző magasságú és erősségű, kellemesen csengő hangot adnak.
Pol Bury: Nagy tükrös kocka félgömbökkel, 1970, acél, motor. A szerző felvétele
Bury számára az acél amerikai tartózkodása idején vált a legfontosabb anyaggá, azt megelőzően leginkább fával dolgozott. Az úgynevezett „Bútor”-sorozatának a kiállításon szereplő néhány darabja formai szempontból jelentősen különbözik ugyan későbbi munkáitól, a mozgást azonban már ekkor is belefoglalta szobrászatába. A szögletes, tömbszerű szobrokból kiálló, alig észrevehető mozgással lekókadó-felálló rudacskákban nem nehéz felismerni humoros utalását a szexualitásra. Pályája utolsó szakaszában visszatért a fához, a szögletes formákhoz és a színekhez, de nem relief, hanem térben álló, oszlopokra helyezett, mozgó geometrikus alakzatok formájában.
Pol Bury: 52 fehér gomb fekete alapon, 2003, festett fa, motor. A szerző felvétele
Bury munkái, amelyekben együtt van jelen a játékosság, a humor, a líra, az egyszerűség, a formabontás és a technikai bravúr, sok tekintetben kapcsolódnak az építészethez is. Alkotásainak helye lenne Isle-sur-la- Sorgue-ban, a Fondation Villa Datris-nak az építészet és szobrászat közötti kölcsönhatást reprezentáló tárlatán, az Archi-Sculpture-ön is, de hiányáért számos más művész remek szobrai kárpótolják a közönséget.
A kortárs szobrászatot támogató, 2010-ben létrehozott alapítvány mostani, november 1-ig látogatható ötödik kiállítása a korán elhunyt társalapító, Tristan Fourtine építész emléke előtt tiszteleg. A nyitó teremben személyes tárgyai, fotói, könyvtárának darabjai és építészeti makettjei szerepelnek, míg a szemben lévőben egyebek mellett a mesterének tartott építész-szobrász, André Bloc drótból készített szobra, a fény és árnyék játékának különös fontosságot adó Habitacle (1960) kapott helyet. (A többjelentésű „habitacle” szó ez esetben menedéket adó helyet, fülkét jelöl.) Ugyanitt, a Groupe Espace-t (Tér-csoportot) idéző részben (amelynek 1951-ben alapító tagja volt Beöthy István, és csatlakozott hozzá Székely Péter is) látható többek között egy másik nagynevű építész, Le Corbusier mahagóni fából készült szürrealista szobra (Ozon III., 1962), Jean Dewasne színes, zománcozott lemezből készített reliefje, Robert Jacobsen elferdített struktúrája (Rêve de Hellehammer, 1986), valamint Nicolas Schöffer 1960-ban rozsdamentes acélból készült szobra, a Lux XI.
Sol LeWitt: Kocka 3 x 3 x 3, 1979. Fotó Tim Perceval
Mivel a kiállítás nem stílusok, korok, hanem koncepciók alapján rendezi csoportba a műveket, a tér után a tömeg problémáját körüljáró művek következnek, és meglepetésünkre itt is találkozunk egy magyar névvel. Az 1920-ban Budapesten született és tavaly Franciaországban elhunyt Antti Lovag francia építész – vagy ahogyan ő nevezte magát, habitológus – egyik buborékházának forgatható, minden irányból vizsgálható makettjén keresztül Lovagnak a természettel harmóniát kereső, organikus formákkal dolgozó építészetével ismerkedhetünk meg. Egy másik buborékház tervének acélváza (Cím nélkül, makett, 1993) akár egy konstruktív szoborként is felfogható. Az építmények ideiglenessége lehet cél, és lehet következmény. Mindkét esetre van példa az itt szereplő művek között. Az elsőben menekülő, fedél nélkül maradt emberek számára átmeneti megoldást nyújtó lakhelyek létrehozásáról van szó, mint ahogy ezt Shigeru Ban kartonból, textilből és műanyagból készíthető segélylakhelyének makettje példázza. Természeti katasztrófa, háború vagy emberi barbarizmus következtében azonban megsemmisülhetnek a jövőnek szánt épületek is. Bernard Szajner alkotásának címe Mujo, magyarra fordítva, „Ami nem örök”. A mikádó-játék színes pálcikáiból emelt torony robusztus megjelenése ellenére is törékeny, akár egy ujjmozdulat is elegendő lenne összeomlásához.
Bernard Szajner: Mujo, 2013, fa. A szerző felvétele
Tadashi Kawamata fahulladékokból, nyalókapálcikából „összetákolt” installációja, a Collective Folie La Villette (2014) is az építészet és valamennyi emberi alkotás sérülékenységét, mulandóságát öntötte formába. A Villa Datris külső oldalához kapcsolódó liftházat Daniel Buren színes üvegtáblái burkolják, míg a mediterrán park buja növényzetéből itt-ott monumentális szobrok, többek között Miguel Isla, Jean-Yves Barrier, Pancho Quilici, Francesco Marino Di Teana alkotásai magasodnak ki.
Jean-Yves Barrier: Nomád szobor, 2014, festett alumínium. A szerző felvétele