Philippe Halsman: Étonnez-moi!, Jeu de Paume, Párizs, január 24-ig.
A párizsi Jeu de Paume dokumentumokkal gazdagon kísért nagyszabású kiállítása fontos lépés Halsman újrafelfedezésében. Az 1906-ban Rigában született fotós európai „ismeretlenségének” hátterében az állhat, hogy viszonylag rövid ideig, 1932 és 1940 között dolgozott az öreg kontinensen. A Drezdában mérnöki tanulmányokat végzett Halsman büszkén vallotta, hogy mindazt, amit ő a fényképezésről tud vagy inkább gondol, nem mesterektől vagy tanároktól leste el, hanem tisztán és kizárólag saját kísérletei, tapasztalatai és kudarcai révén sajátította el. Portréfotózáshoz saját tervezésű, 9×12-es méretre dolgozó tükörreflexes fényképezőgépet, az 1936-ben szabadalmaztatott Halsman-Fairchildet használt – amiből összesen két példány készült –, de ez távolról sem jelenti azt, hogy a fényképezésben kizárólag a technikai újítások foglalkoztatták volna.
Philippe Halsman: Önarckép, 1950. © 2015 Philippe Halsman Archive/Magnum Photos
Az osztrák Alpokban túrázó fiatalembert édesapja halálos hegymászóbalesete után alaptalanul vádolták gondatlansággal, emiatt börtönbe is került, ahonnan csak Thomas Mann és Einstein közbenjárására szabadult ki, és csak ezután, 1932-ben talált menedékre és műteremre Párizsban. Meghökkentően újszerű portréi – a megvilágítás, a kompozíciós struktúra és a képkivágás addig ismeretlen merészsége – rövid idő alatt a legkeresettebb fotósok közé emelték, montparnasse-i műtermében a kor számos jelentős személyisége, köztük Einstein, Chagall, Gide, Malraux is megfordult. A Jeu de Paume kiállítása a korai évek szinte valamennyi fontos Halsman-képét bemutatja, jól behelyezve azokat a 30-as évek európai avantgárd és szürrealista irányzataiba.
Philippe Halsman: André Malraux, 1934. © 2015 Philippe Halsman Archive/Magnum Photos
Halsman, aki ekkor még lett állampolgár volt, 1937-ben házasságot kötött a szintén jónevű portréfotós Yvonne Moser-rel, de a nagyobb műteremről és szakmai, anyagi siker reményéről a zsidóüldözés jelei miatt hamar le kellett mondania. Ismét Albert Einstein segítségének köszönhette, hogy 1940-ben családjával együtt New Yorkba menekülhetett. Ott azonban szembesülnie kellett azzal, hogy az Európában oly sikeres, strukturalista hatásra épülő kompozíciók, a „Nouvelle Vision” irányzat – melyhez nemcsak Halsman, de többek között Moholy-Nagy, Rodcsenko, Krull is tartozott – Amerikában inkább ellenérzést váltanak ki. Így aztán a mindig invenciózus Halsman a kihívások láttán minden eddiginél újabb és meghökkentőbb, a fotóművészet lehetőségeit messzire kitágító ötletekkel állt elő. 1949-ben portrésorozatot készített a Life-magazin számára a tengerentúlon is népszerű, kifejező arcjátékú, kedves, de szépnek nem mondható francia színészről, Fernandelről. Halsman huszonnégy, az amerikai életformára vonatkozó kérdést tett fel az angolul egyáltalán nem beszélő Fernandelnek, aki kizárólag arcmimikával válaszolhatott, így egy virtuális párbeszéd alakult ki a kérdések és Fernandel arckifejezései között.
Philippe Halsman: Fernandel, „Milyen intézkedéseket tesz a francia kormány a születések számának növelésére?”. The Frenchman, 1949. © 2015 Philippe Halsman Archive/Magnum Photos
A Life kilenc ilyen felvételt közölt, de az óriási siker miatt napokon belül – most már könyvformában – mind a huszonnégy kép megjelent, és Halsman neve egycsapásra közismertté vált. Ugyanennek az évnek a végén a Life Halsmant delegálta egy manökeneket toborzó „vetélkedőre”, ahol néhány felvételt készített egy fiatal, szőke, és a különböző képzelt szerepeket kiválóan eljátszó hölgyről, egy bizonyos Norma Jeane Baker-ről. Halsman háromévi kitartó munkájába került, hogy a magazint meggyőzze a fotogén hölgy tehetségéről és szépségéről, míg végre a Life címlapján megjelenhetett felvétele a szőke színésznőről, Marilyn Monroe-ról.
Philippe Halsman: Marilyn Monroe, 1959. Musée de l’Elysée. © 2015 Philippe Halsman Archive/Magnum Photos
Néhány év leforgása alatt szinte valamennyi amerikai híresség megfordult Halsman stúdiójában, így nem véletlen, hogy a Life fennállásának történetében ő volt az a fotós, akinek a legtöbb – 109 – címlapfelvétele jelent meg. A portrék legfőbb erénye az arcok természetessége volt, és valamennyi képen érződött az az oldott közvetlenség, ami a modell és a művész között alakult ki a felvételek során.
Philippe Halsman: Jean Cocteau, a sokoldalú művész, 1949. © 2015 Philippe Halsman Archive/Magnum Photos
Ennek ellenére Halsman, aki nemcsak mérnöknek, fotósnak, de pszichológusnak is kiváló volt, észrevette, hogy a modellek feszültsége csak nehezen oldódik. Ezért jó érzékkel azt kérte a hírességektől, hogy a felvételek befejeztével ugorjanak fel a magasba, és a műterem padlójára helyezett gépével, villanófény segítségével pillanatfelvételt készített az éppen levegőben lévő sztárokról. Jól számított, ugyanis az ugrásra való összpontosítás a modellek arcát valóban minden póztól vagy allűrtől mentessé tette. 1950-től gyűjtötte ezeket a képeit és 1959-ben Ugrás címmel albumot jelentetett meg belőlük, hatalmas szakmai és üzleti sikerrel.
Philippe Halsman: Dalí Atomicus, 1948. Musée de l’Elysée. © 2015 Philippe Halsman Archive/Magnum Photos. A Salvador Dali képek kizárólagos jogai:Fundació Gala-Salvador Dalí, Figueres, 2015
Halsman sokszor megfogalmazta a fotózásról alkotott nézeteit, melyek szerint „bár a fényképezés egyfelől a létező dolgok bemutatása, ennek ellenére – úgy, ahogyan az író is alkothat csupán saját képzeletében lejátszódó történetekből regényt – a fotós is ugyanígy készíthet felvételt a csak a képzeletében megjelenő szituációkról”. Ehhez a koncepcióhoz aztán egészen kivételes „tettestársra” talált Salvador Dali személyében. Többszáz képet terveztek meg közösen, közülük is a legismertebb a Dali Atomicus című. A mennyezetről lelógatott szobabútorok között, egy festőállványon Dali Leda Atomica című képe látható. A felvételen maga Dali is szerepel: adott jelre a műterem baloldaláról ugrik be a képbe, miközben Halsman három asszisztense – ugyanabban a pillanatban – egy-egy macskát dob be a képmező közepére, egy negyedik asszisztens pedig egy vödör vizet loccsant Dalira és a macskákra. A Jeu de Paume mostani kiállításán a huszonhatszor (!) megismételt felvétel több munkaváltozatát, a készítés műhelytitkait, sőt Halsman és Dali közös filmjeit is bemutatják a látogatóknak.
Philippe Halsman: „Az egyszemű Dali”, (A „Dali bajusza” című könyv borítója), 1949. © 2015 Philippe Halsman Archive/Magnum Photos. A Salvador Dali képek kizárólagos jogai:Fundació Gala-Salvador Dalí, Figueres, 2015
A múzeumlátogatók most már évek óta jobbnál-jobb kiállításokat láthatnak a XX. századi fotóművészetre szakosodott Jeu de Paume-ban, de a krónikásnak talán megengedhető annyi szubjektív kiegészítés, hogy Halsman Lepjen meg című, 2016. január 24-ig nyitva tartó tárlata talán a legjobb az eddigiek között.
Philippe Halsman: Andy Warhol, 1968 © 2015 Philippe Halsman Archive/Magnum Photos
A cikk lejjebb folytatódik.