Két évvel ezelőtt Budapestre látogatott François Cheval, az egyik legjelentősebb francia fotómúzeum, a Musée Nicéphore-Niépce igazgatója, hogy többszöri levélváltás után személyesen is megtekintse Steiner tervezés alatt álló budapesti kiállításának helyszínét. (A művész egy évvel korábbi tárlatáról Cheval múzeumában az artPortal is beszámolt.) A hazai intézmény szabadságon lévő vezetője helyett egy nagyon készséges és a fotóművészetet jól ismerő hölgy fogadta őt és jelen írás szerzőjét. François Cheval is nagyon felkészülten érkezett, vendéglátójának mindent elmondott a bemutatásra váró fotók alkotójáról, André Steinerről, és megmutatta a kiállításra felajánlott fotókat is. Hosszúra nyúlt megbeszélésünk után kölcsönös megelégedettséggel váltunk el egymástól, majd Párizsba visszatérve az alábbi levelet címeztem a szóbanforgó budapesti intézmény vezetőjéhez:
“Kedves … !
Mivel X.Y. beszámolt neked a M. François Cheval, a Nicéphore-Niépce fotómúzeum igazgatójával lezajlott nyári találkozásról, így bizonyára tudod, hogy a korábbi levelezésüket megerősítve, nagyon komoly szándék nyilvánult meg részükről a budapesti André Steiner-kiállítással kapcsolatban. Cheval úr kiválónak találta a helyszínt a megrendezésre, ami viszonylag kevés költséget igényelne, és nem utolsó sorban Steiner lánya jelentős anyagot ajándékozna Magyarországnak apja munkáiból (amiből gyakorlatilag semmi nincs Magyarországon, még Kecskeméten sem). A hölgy idős és beteg, nincs sok vesztegetni való időnk, szeretné megérni apja budapesti kiállítását, ez érzelmileg is nagyon sokat jelentene számára. (….. ) Arról nem is beszélve, hogy az eseménynek a közönség és a magyar fotózás lenne a legnagyobb nyertese!
Kérlek, hogy mielőbb nyilatkozzatok, képesek és hajlandók vagytok-e a kiállítás megrendezésére … nem szeretném, ha újabb esettel bővülne a magyar képzőművészeti gyűjtemények gazdagítására nyílt számtalan eddig elszalasztott lehetőség…”
Önarckép, Roscoff, 1933, 17,8 x 23,4 cm, zselatinos ezüst nagyítás, a művész bélyegzőjével és a negatív sorszámával
A fenti e-mailemre egy pár nap türelmet kérő szűkszavú válasz érkezett, amit soha többé nem követett újabb, mint ahogy megkeresésünkre az Emberi Erőforrások Minisztériumának akkori kulturális felelőseitől sem kaptunk semmilyen visszajelzést. E nem is olyan régi történet felelevenítését az teszi most aktuálissá, hogy néhány nappal ezelőtt Párizsban elárverezték a Magyarországon alig ismert, külföldön viszont annál nagyobbra értékelt André Steinernek azt a közel kétszáz tételből álló hagyatékát, ami Magyarországra kerülhetett volna.
Az értékes anyagban a 30-as években készült balatoni felvételek, fotogramok, sport- és divatfotók, aktok, mozdulattanulmányok, önarcképek, portrék, párizsi utcaképek és fotómontázsok szerepeltek.
Sokadik alkalommal teszem fel magamnak a mindeddig megválaszolatlan kérdést, vajon miért nem kellenek a magyar közgyűjteményeknek a külföldre települt művészek alkotásai?
A cikk lejjebb folytatódik.